tiszatáj | 2014. február 19.

Valamin innen, valamin túl

ZALÁN TIBOR: HOLDFÉNYTŐL MEGVAKULT KUTYA
A Holdfénytől megvakult kutya című legújabb Zalán-kötet a Fáradt kadenciák viszonylagos formai egyöntetűsége és monotóniája után váratlan szövegbőséggel lepheti meg olvasóját. A látványos sokszínűség azonban ezúttal is a Zalántól megszokott monoton hangütésű, sötét tónusú témák és motívumok elősorolásával járja körül a határpozícióba jutott lírai én válságtapasztalatát […]

ZALÁN TIBOR: HOLDFÉNYTŐL MEGVAKULT KUTYA

A Holdfénytől megvakult kutya című legújabb Zalán-kötet a Fáradt kadenciák viszonylagos formai egyöntetűsége és monotóniája után váratlan szövegbőséggel lepheti meg olvasóját. A látványos sokszínűség (szabadversek, szonettek, „tükör-szonettek”, a korai kötetek avantgárd verspoétikai törekvéseit felidéző tipografikus játékkal is élő hosszúvers, stb.) azonban ezúttal is a Zalántól megszokott monoton hangütésű, sötét tónusú témák és motívumok elősorolásával járja körül a határpozícióba jutott lírai én válságtapasztalatát.

A kötet önmeghatározó cikluscímei az érvényes művészi megnyilvánulás lehetőségeinek határait provokálják: a Firkák, Perzselt fényképek, Kései zsengék (sőt, a cikluscím-adó versben a csönd motívumával telítődő Ezüst szarkofág) címek a normatív versszövegezés eljárásainak ellentmondó alkotói gyakorlatokat idézik. Az önkéntelen, ráadásként érthető vagy maradékként felfogható töredék-esztétikát tükröző szövegek a csönd, az elhallgatás, a megszakítottság és a halál enyészpontja köré szerveződnek, éppen úgy, ahogyan az formai és tematikus szinten a Törmelék című versben is megvalósul. „Az élő nem / ellentétje a holtnak / hanem sajátos esete”, mondja a vers beszélője egy Nietzsche-töredéket idézve, míg végül a kötet szempontjából kulcsfontosságú gondolat már-már kényszeres újramondásával és elmozdításával a talált töredéket a szövegértelmezés sokszoros újabb nekiindulásaiból összeálló verstörmelék-egésszé terebélyesíti.

Ahogy az a fenti idézetből is kiderülhet, Zalán halálmotivikával átitatott költészete nem egyszerűen a halállal való szembenézés vagy a halálra való felkészülés szellemében születik. A halál különös gyakorisággal visszatérő motívuma sokkal inkább az élet korrelatív fogalompárjaként szerepel a szövegekben. A halál és a haláltapasztalat  mindegyre átszivárog az életfolyamatok terrénumára, és a lírai szubjektum egyfajta sajátos „túl-életként” felfogható halálfolyamatként regisztrálja mindenkori élethelyzetét: „Én / nem haldoklom / én így élek”, idézi a beszélő a közismert szlogent a Haldokolva élet című vers elején, majd a vers zárlatában József Attila utolsó versét parafrazálva mondja, hogy „…betemet / ki betemet / egy elvásott / beteg tetemet / ki már élt / és halt is eleget”.

A Holdfénytől megvakult kutya lejellemzőbb poétikai és tematikus eljárásmódjai jól megfigyelhetők a Firkák legelső darabjaként kötetnyitó helyet elfoglaló, fekete pontokkal elválasztott, címtelen versszakaszokból álló Firkák a kolostorból című versben. A megszakított, összefüggéstelennek tűnő gondolatkísérleteket, szürreális víziókat, álomleírásokat és emlékezetfoszlányokat egy belgiumi kolostorlátogatás története fűzi laza narratív összefüggésrendbe. „Megöregedhettem volna / én is itt hetedik barátként / belefelejtve magam az avarszagú csöndbe”, olvashatjuk a vers utolsó szakaszában, miután kiderül, hogy a megnyugvás ígéretével kecsegtető kolostort eladják a barátok feje fölül, hiszen „Hat öreg /gyámoltalan barátért / ekkora épületet nem tartanak fenn / Jövőre / már drogelvonó / intézet lesz a helyén”. A szakrális menedék lehetőségét és a megérkezés illúzióját könyörtelen prózai keresetlenséggel kinyilvánító bejelentés fájdalma (ld. még később, a vers utolsó sorában: „… hirtelen kibaszottul elkezd fájni minden”) az egész kötet szemléletét, és létösszegzésre törekvő, s abban mindegyre csődöt mondó dikcióját áthatja.

A fájdalom, a halállal való szembenézés, a testi-lelki leépülés, a köztesség, és a lírai szubjektumhoz köthető egyéb affekciók közvetlen, időnként romantikus pátosszal átitatott megszövegezései a sok esetben roncsolt, sebtében papírra vetett irodalmi közlésmódokat metaforizáló, firkaként, zsengékként vagy perzselt fényképekként aposztrofált alkotói alaphelyzetek mindenféle roncsoltsága és töredezettsége ellenére is anyag- és formatudatos szövegeket eredményeznek. „Nem tudom felemelni a fejem Nagyon fáj / Kibírom …” (kiemelés a szövegben), írja Zalán a Hajnali firka című versében, melynek kétszer öt versszakos, saját magát parafrazeáló tükörszerkezete a szerző költői hagyományhoz való sajátos viszonyulására is felhívja a figyelmet (az idézett sornak a kvázi-tükörvers harmadik szakaszában olvasható „… Csak a / fejem ne fájna ennyire Szólítom magam” sor felel meg). Ha a Dünnyögés, félhangokra című kötetnél esetleg azt hihettük, hogy a következetesen kijátszott, kiforgatott és újraértelmezett lírai elődszövegek egyfajta irodalmi játékosság keretében segítettek fogódzót nyújtani a lírai hang számára, most inkább az lehet a benyomásunk, hogy az – ez esetben nagyrészt jelöletlen – idézetek és allúziók a versírás elengedhetetlen alapfeltételét adják. A kötetben a költői hagyománnyal való szembenézés azonban nemcsak tudatosan vállalt feladatként, és a lírai szubjektum helymeghatározásának és helyzetértékelésének eszközeként jelenik meg. Az alluzív szövegkezelés ugyanis sokszor bizonyos értelemben nem tesz különbséget a vendég- és saját szövegek kezelésmódja között. A Zalán-líra egyik védjegyeként felfogható apró repetitív elmozdulások, a nyelvi elemek szemantikai és alaki hasonlóságának kijátszására épülő ismétléstechnikák, a különféle grammatikai és retorikai variációs játékok és kombinációs eljárások olyan hagyomány- és nyelvszemléletet tükröznek, ami egyrészt a vers szövetébe dolgozott vendégszövegek új jelentésmezőit megnyitva mutatja fel azok idegenségét és líratörténeti beágyazottságát. Másrészt viszont az említett szövegvariációs poétikai eljárásoknak köszönhetően Zalán költészetében minden nyelvi vagy nyelvivé transzformálható jel a versépítkezés potenciális anyagául szolgáló elődszövegként funkcionál. Erről tanúskodnak a kötet konkrét verseket újradolgozó átiratai is az Ezüst szarkofág című ciklusban, különös tekintettel a Tóth Árpád-átiratok című hét számozott szakaszból álló szövegre, amelyben a Meddő órán című Tóth Árpád vers újbóli átírásai a költőelőd által létrehozott történetileg szituált mű és a szinkronikusan hozzáférhető szövegkonstruktumok közti folytonosság lehetőségét szemléltetik. Zalán költészete gyakran tematizálja, hogy amit egyszer már mondtak, azt többé nem lehet ugyanúgy mondani. A megelőzöttség-tudat, valamint a kényszerű nyelvre- és költői hagyományra utaltság üres, kiábrándult, és időnként dacos blaszfémiának tűnő szólamokkal ad hírt a lírai tradíció folytatásának kudarcáról: „körénk gyűlnek szelíden és / néznek minket a csillagok –  // na jó adtunk a lírának / leszarom a vizes síkot”, olvashatjuk a Szétirat című versben.

A kötetre jellemző, első megközelítésben nehezen feloldható belső feszültséget az adja, hogy az elhallgatás elodázhatatlan bekövetkezését előirányzó negatív lírai tematika és személyes sorstudat (ld.: „hideg ráz és a szégyen elér /Mivé lesz az ember aki élt / s nem tudott meghalni időben” Firkák a kolostorból, vagy „magamért már csak aggódni tudok / és hogy élek azzal is hazudok” [Megváltoznék, ha tudnám miért…] a Kései zsengék című ciklusból, stb.) nem az írás végéhez vezetnek, hanem újbóli megszólalásra inspirálják a beszélőt, sőt, váratlan műfaji sokszínűséget eredményeznek. A Holdfénytől megvakult kutya válságlírája tehát mindegyre kinyilvánítja a feladatként érett költői és emberi szerep tarthatatlanságát, számot ad a szubjektum széthullásáról és dezorientációjáról, azonban mindezt úgy teszi, hogy a romlás és széthullás (időnként pátoszos) nyelvi repertoárját az invenciózus szövegépítkezés szolgálatába állítja.

A kötet egyik leggyakrabban előforduló motívuma, a vonatút, és a vonaton tükröződő ablakok egyes helyeken közvetlenül, másutt közvetett módon odaértve József Attila költészetének egyes helyeit, főként az Eszmélet utolsó szakaszát idézik: „Éjszakai vonat baktat át a sötétségen / Kivilágítatlan fülkék / Egyikben sem könyököl senki” (Firkák a kolostorból), vagy közvetettebben, az Elbocsátó szép megbocsáthatatlan című Ady-átiratban: „Áll velem a vonat valahol a határon / valahol a körül élet és halál határállomásán / az ablak üvege tükröz / megnyomorít a látvány…” Az Eszméletet záró komplex létmetafora és annak szűk szövegkörnyezete egyszerre jelenti be, és valósítja meg a lírai hang elnémulását („én könyöklök, és hallgatok.”, mondja József Attila a vers utolsó sorában), és ekképpen Zalán kötetébe az elhallgatás odaértett motívuma is átkerül a költői szubjektum tendenciózus alaphangoltságaként.

Zalán Tibor utóbbi kötetei a rövid formákhoz való közelítésről tanúskodnak, és a Holdfénytől megvakult kutya kötetkompozíciós szempontból kiemelt helyet elfoglaló, utolsó ciklusa, a Kései zsengék szintén folytatja ezt a tendenciát. Az ellentmondásos címadás a kötetre jellemző tematikát és hangütést következetesen érvényesítve veti fel az életmű lezárulásának, és a lírai megszólalás ellehetetlenülésének problematikáját. A kései zsengék, vagyis a későn íródó korai művekként értett versek egy fordított fejlődéstörténet ívét rajzolják fel: a cikluscím azt sugallja, hogy ezzel a kötettel – és kötetzáró versciklussal – a költői életmű egyfajta regresszív visszafejlődés-folyamat végére ért. A kihagyásos, sok tömörítéssel dolgozó, sokszor banális és (látszólag) pleonazmusba hajló („Éhes vagyok Pedig ma ettem / Azért élek mert megszülettem” [Éhes vagyok Pedig ma ettem…]) verstémákat felmutató, cím nélküli formájuk miatt töredékszerű szövegek egy feloldhatatlan egzisztenciális válságba torkolló költői életmű képét nyújtják.

Zalán legújabb kötetének világából egy olyan ellentmondásos határpozíció látszik kibontakozni, amely egyrészt a lírai megszólalás kudarcát, másrészt pedig épp e kudarc termékeny, formai gazdagságot kibontakoztató, és további előrelépést ígérő költői teljesítményét körvonalazza. Zalán összegző, és búcsúzkodó lírája a halál különös közelségének jegyében fogan, s mégis, ez a „valamin túli” és mégis „valamin inneni” leküzdhetetlenül átmeneti világérzékelés biztosítja számára az organikus alakulás és töretlen vitalitás lehetőségét: „Akármihez nyúlok / vers lesz belőle / és én megrettenek tőle / mert a vers egy másik élet / és lehet hogy én már nem is élek”.

Gyulai Zoltán