„ürömmé lett a vizek harmada”

A tanyasias elrendezésű település a nyolcvanas évek végére elnéptelenedett, majd a rendszerváltoztatás hajnalán megérkeztek az új telepesek. Az ország minden tájáról különböző rendű és rangú emberek, fiatalok és idősek, egyedülállók és nagycsaládosok, hívők és ateisták. A vidék új életre kelt, de a víz nagyon hiányzik. Nekiláttunk a kutak vizsgálatának: szivattyúztunk, mintáztunk, számoltunk. Külön szakkolégiumi tárgyat szerveztünk a terület feltárására. Az így szerzett tapasztalatokkal, benyomásokkal vághattam bele Milbacher Róbert új regényének olvasásába. 

A két szálon futó történet egyik ága ugyanis egy szlavóniai falu telepeseiről szól, akik elhagyva szülőföldjüket egy Géczi József nevű férfiú lelkesítő verbuválására érkeznek meg a régebb óta ott élő svábok mellé, hogy új életet kezdjenek a délvidéken. Magyar protestánsok valamennyien, aminek az érdekes teológiai kérdések feszegetésén túl – például, hogy létezik-e eleve elrendelés – az a jelentősége, hogy a történet forrása Veres Benő komlósdi református lelkész leírásából táplálkozik a XIX. század második feléből. Tőle tudható, hogy e kicsiny nyáj jó darabig csak a patakból tudja a szomját oltani, melynek vize keserű és szennyezett. Meg is lesz ennek a következménye, súlyos járvány vonul végig az embereken. Meg kell próbálniuk valamilyen módon tiszta vízhez jutniuk. Géczi vezérletével kutat ásnak, ám a helyzet egyre reménytelenebb. Sziklába ütköznek, végül megkönyörül rajtuk a Teremtő: tiszta és bővizű forrásra lelnek a földben. Géczi ettől kezdve mózesi hatalommal rendelkezik, amivel azonban később – és mint kiderül korábban is – visszaél.

A regény páros fejezetei a közelebbi múltban játszódnak, az elbeszélő gyerekkorának idejéből, amikor még együtt lehetett a nagymamájával. Az ő életét kívánja rekonstruálni, mikor ráébred mennyire csalnak az emlékei. „Időközben arra kellett rádöbbennem, hogy az eddig személyesnek hitt és így belátható múltam szerves részét képező emlékeim, vagy pontosabban ezek egy jelentős része, másoktól származnak. Ráadásul az a kínzóan nyugtalanító gyanúm is beigazolódott, hogy főként azoknak a nőknek az elbeszéléseiből táplálkoznak, akik a kezdetektől fogva szinte észrevétlen természetességgel vettek körül, és végül arra a – talán itt nem túlzás használni ezt a szót – rémületes belátásra jutottam, hogy képtelen vagyok kiválogatni közülük azokat, amiket tényleg a sajátomként tarhatok számon.” (81. oldal)

Egy nyomozó elhivatottságával kezd bele a feladatba (Milbacher Léleknyavalyák című regényéből megismert aprólékossággal), hogy mindent kiderítsen ennek az általa nagyon szeretett és tisztelt asszonynak az életéből. Már az előhangban elővételezi a módszereit, mintegy a vesékbe lát; nagyanyja orvosi leleteit veszi számba, feltüntetve minden betegséget, elváltozást, műtétet, amin a szegény nagymamának keresztül kellett mennie az életben. Majd megírja az élettörténetét, ahogy a mozaikokból össze tudja illeszteni, a kapcsolatait, kínjait, szenvedéseit. Megpróbálja megfejteni nagyapja nőügyeit, a többi nő és a nagymama viszonyát. Számomra nagyon imponáló, ahogy Milbacher Róbert szüntelenül kibeszél mindkét történetfolyamból, jelezve, hogy amit nem tud pontosan, azt elképzeli. Ez a jelenet így játszódhatott, írja, majd ismét ott van előttünk a történet, rendesen a maga idejében. Talán így lehetett könnyebb feldolgozni azt a rengeteg kíméletlenséget, kegyetlenséget, ármányt és csalást, ami egy emberi életet szükségszerűen végigkísér. A szükségszerűségben bizonytalan lennék, ám a két szálat a helyi és időbeli, ha úgy tetszik történelmi összefonódon túl mégiscsak a tragédiákon, borzalmakon megedződő emberi sorsok tartják össze, a csecsemőhaláltól az öngyilkosságba kergetett cigánylány példázatán keresztül a rácok kegyetlenkedéséig.

Az utóhangként megírt zárófejezetben (Végleges változat) csapdát állít a szerző: „Az az igazság, legbelül magam is tudom, hogy kudarcot vallottam. A mások múltjának megismerésére irányuló vágyam hiú öncsalásként lepleződött le az elpocsékolt szavak üresen csillogó tükrében.” (389. oldal) Elsőre úgy képzeltem, komolyan gondolja, amit leír. Méghozzá azért, mert a szöveget olvasván végig az a várakozás élt bennem, a végén jön a nagy csattanó, és precízen, patentokkal összekapcsolódik a két idősíkban bontakozó történet. És felsejlik valamiféle reménysugár, hogy az élet szép. Be kellett látnom, ez nem lett volna járható út. A könyvnek éppen az a legnagyobb erénye, hogy nem engedett az öncsalásnak. Ha nem is tudta feltárni a múltat, kendőzetlenül elénk tárta a mindenkor szenvedő embert. Állandósul a szánkban a keserű íz. 

Hajnal Géza

Magvető Kiadó

Budapest, 2023

464 oldal, 5999 Ft