Bevallom, nem hittem anyámnak. Nem lehet minden ember gonosz. Nem azért élnek, hogy rosszat tegyenek velünk. Bíztam az emberekben. Anyám csak a bűnösségüket látta. Hitt a körülötte lévő legyeknek. Az agyában zsongtak, nem tudtuk meggyőzni őt. Az nem lehet, hogy itt a farmon lemészároljanak minket. Honnan jutnának tejhez? Baromság, hogy mesterségesen állítják elő. Elegem volt a böglyök propagandájából, mégsem tudtam ellenük védekezni.
Általában egyedül jön, kezében egy vödörrel. Csiklandozott, amikor hozzám ért, de engem nem zavart. Anyám ki nem állhatta, és undorodott a saját tejétől. Azt hallottam tőle folyton, hogy nem lenne szabad engednünk. Ne érjenek hozzánk, mert megmérgeznek. Egyre többször és többször ki akarják fejni belőled, nem marad más, csak a csoffadt tested. Előbb-utóbb ez okozza a vesztünket, a mértéktelen fejés. Legyengülünk, és a betegség végén csak a vágóhíd hideg pengéje vár. Úgy artikulált, hogy fogain megcsillant a fény. Nem ijedtem meg. Szeretem elképzelni, ahogy a tányérra teszik a húsom, és a szájukban vagyok. Rágnak, és én nem adom könnyen magam. Bosszankodnak a szívósságom miatt. Elnehezül a gyomruk, én pedig kivirágzom.
A testvérünk nagyon régóta beteg. Nem tudtuk, hogy mi támadhatta meg a szervezetét. Nem engedte, hogy bemenjünk hozzá. Az emberek sem tudtak segíteni rajta, egyre nehezebb elviselni anyám szenvedését. Ennél még az is jobb lenne, ha meghalna. A gyász egy idő után elviselhetőbb. A betegség kibírhatatlan, főleg ez a tétlenség. Utálom, hogy némán hallgattunk, és vártunk, hogy elmúljon. Nem akartam többet a szeretteim szemében látni, a hamuszínű kínt.
Nem hittem el neki, amikor arról mesélt, hogy ha ideges, nagyra tud nőni. Szó szerint nem tudtam elképzelni, inkább metaforának tartottam, amit nem tudom, hogy hol tanult az anyám. Furcsának találtam, hogy erről beszélt nekünk. Mintha készült volna valamire. Reméltem, hogy nem valami ostobaságon töri a fejét. Nem hiányzott, hogy beégessen mások előtt. Látszott rajta, hogy elszánt. Nem tudtam mit duruzsoltak a fülébe a legyek, de rossz előérzetem volt.
Legeltünk, mikor megláttuk a testvérünket. A fehér teste elterült az ember hátán. Anyám ordította: gyilkosok. Ideges volt, nem bírtuk megnyugtatni. Addig fújtatott, míg a teste az égig nem ért. Buzdította minden tehéntársát, cselekedjenek ugyanígy. Megtanított minket arra, hogyan tudunk mi is megnőni. Új életformát ajánlott nekünk, elnyomottaknak. Nem hittem abban, hogy nekünk is sikerülne. Úgy gondoltam akkor, hogy ezt csak ő kapta születésekor. Nagyon hamar kiderült, hogy tévedtem. Egyiküknek sem láttam az arcát. Sokáig próbálkoztam én is, de nekem nem sikerült. Az istállóba menekültem felébredni ebből a rémálomból.
Azóta nem láttam erdőt, sem dombokat, csak a tehenek váltakozó hátát. Hajthatatlan volt az anyám, elégedetlen, többet akart. Telhetetlenek voltak és mohók, a legyeket is megették. Nem tudtak ellenük beszélni, hiába fenyegették őket, hogy a pokolban örökre falni fogja őket egy háromfejű kutya. Anyám hangjában ott lopakodott a bosszúvágy. Nem tudta megbocsátani a fia halálát. Felfalták a házakat, templomokat, játszótereket és az utcákat. Nem maradt semmi, még az emberek is eltűntek. Nyomtalanul. Még a vért is felnyalták utánuk. Nem hiszem, hogy anyám tudta volna, milyen mérget iszik.
Elzárkóztam előlük, nem bírta a gyomrom. Az egész csorda anyám befolyása alatt állt, és jól érezték magukat. Én tudtam, hogy kitömött bábok, hogy nincs szívük. Tovább akartak állni, nem tudtak betelni, még többet akartak. Készen álltak itt hagyni ezt a földet. Szerették volna az egész világot. Megszüntetni a főgonosz, az ember uralmát. Azt hiszem, anyám erre a pillanatra várt. Mikor végre itt hagy mindent. Egyszer fordult hátra, akkor láttam utoljára az arcát.
Másnap nem tűnt kilátástalannak a helyzetem. Egy tehén legelt a mezőn, bár látszott, hogy alig talált ennivalót. Megörültem, hogy vannak hozzám hasonlók, akik nem szerettek volna hatalmat. Nem akartak bélpoklosakká válni. Megmaradt a szívük. Az új élet ott cseperedett a növekvő fűszálakban.
Nagyon jól kijöttünk. Úgy látszott, hogy be tudjuk népesíteni ezt a környéket. Kezdett minden normálissá válni. Visszatértek a hétköznapok, egyedül a fejés hiányzott. Születtek a gyerekeink, volt friss fű, és a patak sem volt messze. Mégsem éreztem úgy, hogy minden rendben van velem. Egy idő után megfojtott, soknak éreztem a feleségemet. Nem tudtam elviselni, idegesített. Nyomasztott az, amit elzártam magamban. Egy hiba, ami mindig ott dübörög az ajtóban. Nem tiltakoztam ellene, közönyt éreztem iránta. Mégis tudtam, hogy ez lesz az, ami szép lassan megrohaszt, és nem leszek más, csak egy bűzlő, beteg tehén.
Én követtem el, nem az emberek. Nem bírtam elviselni, hogy a testvérem félig halott. Utáltam várakozni, nem hittem abban, hogy valaha felgyógyul. Álmaimban sem jelent meg négy lábon, mindig csak feküdt. Dísztárgy lett, hozzászoktunk, mint ahhoz is, hogy az istálló szűk számunkra. Azt viszont nem gondoltam, hogy így alakul. Nem ez volt a terv, minden jobb lett volna, ha elfelejtjük a testvérünket. Elviseljük a hiányát, megszűnik még az emléke is. Már nem tudok mit csinálni, már elmentek. A fülemben jajkiáltások, szememben égő városok.
Tíz év után újra megjelentek az emberek. Féltem. Tudom, hogy vezekelnem kell, büntetést érdemlek. Amit tettem, az megbocsáthatatlan. Ma már tudom, hogy nem lett volna szabad feloldanom a betegségével küzdött harc alól a testvéremet. Megbántam, de ez édeskevés. Le kellett írnom ezt a félreértést. Üzenni akartam nekik, hogy itt vagyok, és várom a büntetésüket. Magam elé teszem a papírt, bízok benne, hogy eltudják olvasni.
Az öcsémmel elhatároztuk, hogy bebizonyítjuk apánknak, hogy képesek vagyunk rá, el tudunk lopni egy tehenet. Apánk még most is nevethet a kanapéján, de mibennünk bömbölt a sértődött elszántság. Mentünk, mire egy mezőre értünk. Könnyű dolgunk volt, mert a háború megtisztította számunkra a terepet. Kietlen mező, csak egy istálló tűnt fel a végében. Két tehenet láttunk. Hozzáláttunk, hogy még estére visszaérjünk. Nem volt fennakadás, könnyen ráakasztottuk a kötelet, és már vittük is. Erősen fogtam az állat pórázát, hogy még véletlenül se szökjön meg, mert akkor nem tudtunk volna már újat szerezni. Sétáltunk, előttem volt apám arca, ahogy meglepődik. Nem lesz boldog, mihez kezd egy tehénnel?
Magára vessen, legalább legközelebb nem becsül le minket, és nem fog életképtelennek tartani. Az öcsém érzékeny lelkét bántotta, hogy megkötöttük, és elhoztuk az állatot. Hiába magyaráztam neki, hogy nem fogjuk bántani. Rágta a körmét, és látszott rajta, hogy nem hisz nekem.
Oláh Péter
