„Úgy szeretném ábrázolni a világot, ahogy van”

BESZÉLGETÉS HÁROM TÉTELBEN AZ 50 ÉVES KUN ÁRPÁDDAL

I. tétel. Buda, Cseresznye utca, 2014. július, egy csütörtök este

Kun Árpádot várjuk, akit a Boldog Észak regényéért 2014 tavaszán Aegon művészeti díjjal tüntettek ki. Sok interjú, kritika jelent meg a Boldog Északról, a könyv igazi siker. A szerző addig inkább a költészetéről volt ismert. Évek óta Norvégiában élnek, négy gyerekük van, Árpád segédápoló, idősgondozó Norvégiában, a felesége diakónus. A gyerekeik miatt költöztek ki, Árpád úgy fogalmaz, azért, hogy kiegyensúlyozott társadalomban nőjenek fel, és anyagi gondok nélkül tudják őket felnevelni. A könyvéről azt mondja, mesének írta, mert az egész norvég történet egy nagy mese. A norvégok az olajjal kifogták az aranyhalat ugyan, de az évi bevétel 3-4%-át élik csak fel. Erős a szociális háló. Nyitott, toleráns a norvég társadalom, ahol a gyerekek különleges bánásmódot kapnak, hiszen a gyerek rettenetes erőként jön a világra, és nem vicces mulatság gyereket nevelni. És mit jelent öregeket tisztába tenni, látni a testi nyomorúságot? A legnagyobb áldás, ha valaki az élet elejét és végét össze tudja kötni.

Becsületes élet van arrafelé, és nagy boldogságkeresés. Ha nem a norvégot tartják a legboldogabbnak, akkor fel vannak háborodva. Mégis, a könyvcím Árpád szerint is ironikus. Nem gondolt a boldogságra, valahogy kihozták belőle. Úgy szeretné ábrázolni a világot, ahogy van.

Fegyelmezett életet élnek, Árpád hajnalban kel, és ír.

Milyen a világ végén élni, a norvég fjordnál? Árpád nevetve mondja, tulajdonképpen, ha nagyon megkaparjuk, „kultúrtáj”. Átláthatok oda, ahol Wittgenstein a Traktátusát írta, és Russellel arról levelezett, a magányában logikáról szeretne gondolkodni. Ha nincs időeltolódás, Kun Árpád meglátogathatta volna a Bergentől északnyugatra a Skoldenban élő Wittgensteint, a fjord túloldalán, és talán beszélgetnek.

II. tétel. Két nap múlva. Pest, Európa Kávéház

Kun Árpád arról mesél, hány helyen van otthon a világban. Szó esik Sopronról, Iklanberényről, Budapestről, Kolozsvárról, Gyergyószárhegyről, Bordeaux-ról, Párizsról.

Norvégiában a kétkezi munka alatt egyre jobban magába feledkezik. A könyv borítóját megálmodta. Szimbolikája van. A könyv címe nem irány, hanem fogalom. A boldogság tulajdonképpen technika, hogy elérd az elégedettséget, ha el tudod mélyíteni magad, és megtanulod, hogyan old meg a problémáidat. A boldogság vagy megelégedés egy létezéstechnika. Igen, van bennem hedonizmus, ha nem aggódom, nem szorongok, nem rettegek. Egyetlen fegyverünk van: az öröm.

III. tétel. 2015. február, Pest, közel az Árpád hídhoz – Norvégia, Marifjöra

„1965-ben születtem Sopronban. Tizennyolcéves koromig nagyjából mindig ugyanannak a szobának falaira, tárgyaira nyitottam fel szemem reggel. Az ezután következő meglepett ébredések ehhez képest szinte elképzelhetetlenek.

Bakaként Baján, szőlőművesként a Somló hegyen, hátizsákos gyógyszer- és élelmiszerhordóként Szászrégenben, táborszervezőként Csíkszeredában és Gyergyóhegyen… Mennyi igaz ebből a kavargásból itt a papíron, ha én tudom, hogy mégis egyetlen élet ez?

Most pedig íme a mérleg, amelynek egyik karja-valahonnét el kellene menni, a másik-valahová meg kellene érkezni.” (Kun Árpád: Bál, fülszöveg)

– Ha most kinézel az ablakodon, akkor mit látsz.

– A földszinti dolgozószobában ülök, ami könyvtárszoba is. Ha az ablakon kinézek, két pár sílécet látok, ami nekitámaszkodik a falnak. Távolabb kis placc, ahol az autó szokott állni, jó sok hó van, látom a folyót, ami kicsit távolabb belefolyik a fjordba. Hordalékos sziget van a mi kis folyónk és a nagyobb folyó között. Hatalmas hegy néz rám úgy ötszáz méterről, jó magasra kell felnézni rá. Minden be van havazva.

– Gondolom, ez is elképzelhetetlen valóság.

– Sokat változtattam a helyemet, folyamatos mozgásban voltam, mint az örök zsidó vagy mint a cápa, aminek folyamatosan mozognia kell. 2006 óta élünk Norvégiában és ahhoz képest nem sokat költöztünk.  Fenn a hegyekben éltünk egy tanyán, majd leköltöztünk a faluba, a fjordba, majd beköltöztünk a faluba, megvettük ezt a házat és ebben lakunk 2-3 éve.

– Akkor most otthon vagy? Otthon érzed magad?

– Nem. Nem érzem magam otthon. Igazából a gyerekek miatt költöztünk Norvégiába, de azt hiszem, hogy több bennem a városi ember, mint a falusi. Egy nagyváros kertvárosi részén tudnám magamat inkább elképzelni, mint falusi emberként több száz km-re Bergentől. Kénytelen az ember vállalni magát. Jobb, hogy ő vállalja, mintha mások rápirítanak, hogy ilyen vagy. Semmi takargatnivalóm nincsen, szőröstül-bőröstül vállalom magam. Többek között ettől vagyok szabad,mondja Aimé Billion a Boldog Észak-ban.Nem egyszerű. Ezek szép szavak. Nehéz alkalmazni őket.

– Ha elhúznád a horizont függönyt, mit látnál? Saját énünk a legnagyobb illúziónk, ezt írtad a Boldog Északban.

– Á: Ezt nem  én mondom, ezt csak mondatom, én ezt kitaláltam, hogy a saját énünk a legnagyobb illúziónk. Van egy örökösen visszatérő gondolatom, gyerekkorom óta kísért, sok mindent megírtam belőle a mostani regényembe, amit most írok. Nagyon sok érzés átmegy rajtunk, ami nem is hozzánk tartozik. Csak úgy összeállnak bennünk az érzések, és azt hisszük, hogy mi vagyunk, közben olyan, mintha önálló érzések lennének. Petőfi írta a Felhők ciklusban, Hová lesz a kacaj, hová lesz a sohaj, Ha hangja elenyész? S hová lesz az ész, Midőn már nem gondolkodik? S a gyűlölet, Ha a szívből kiköltözik? Nekem is van egy ilyen, nem is mondanám gondolatnak, rögeszme inkább. Alapvető kérdésre kérdez rá, hogy ki vagyok én. Érted? Hogy lehetne megfogni, azt hogy ki vagyok én, erre az egyik válasz, a regénybeli: a legnagyobb illúzió a saját énünk. De erről lesz szó a következő könyvben is.

– Kun Árpád kicsoda? A Litera net-naplóban megfogalmaztad: Aimé Billion, c’est moi, azaz te vagy.

– Ezzel nagyon régi dolgot akartam feleleveníteni. Flaubert, amikor nagyon elege volt a kérdésekből, hogy Bovaryné alakját honnan szedte, azt válaszolta, hogy Bovaryné én vagyok. Ugyanezzel játszott Esterházy Péter is. Egyszer csak nekem is nagyon elegem lett a kérdésekből, hogy ki Aimé Billion. Ugyanerre utaltam, mivel én adtam a szájába ezt a regényt, ezért mondtam azt, hogy én vagyok.  A mindennapokban négygyerekes apa vagyok, ötödik nem jön, az a kérdés csak a fikció része volt. A napjaim legnagyobb részében a családi élet a jellemző, abban én apu vagyok, és Orsinak a férje, barátja, egyébként pedig házi kisegítő ápoló, aki minden nap munkába jár. Hajnalban írok. Fél négykor felkelek, négytől írok, majd elmegyek dolgozni. Ma azért nem, mert délutános leszek. Háromhetente hétvégi ügyeletem van. Most ez a 3. hét. Aztán szerző is vagyok, a Boldog Észak szerzője. Kapok leveleket, ezek az éteren keresztül intéződnek. A fogható valóság más. Norvég kiadás? Nem, érdekes módon, a norvégok nem kaptak rá. A franciákkal és a csehekkel vannak előrehaladott tárgyalások. Nem baj, hogy én itt inkognitóban vagyok, a mindennapok zavartalanságának ez kifejezetten jót tesz.

– Nem hiányzik a közvetlen kontakt? Szerkesztőség? Baráti beszélgetek?

– A baráti beszélgetések hiányoznak, de a többi nem lételemem. Ha hazamegyek, élek irodalmi életet, de az elég is. Ez a fizikai távolság az írói munkámat nem akadályozza, sőt, segíti, mert el vagyok zárva attól a közegtől. Ha ebből kellene megélnem, biztosan más lenne a viszonyom. Eléggé felszabadult vagyok.  Sokat olvasok. Most éppen Anne Frank naplóját olvasom norvégul. Elkísértem a kilenc éves nagylányomat könyvtárba, és valahogyan a külföldi polcon megláttam ezt a könyvet, és arra gondoltam, még nem is olvastam. Örülök, hogy rátaláltam.

– Nyáron az egyik csuklódon volt egy színes fonálból készült karkötő: megvan még?

– Nincsen, pár napja leoldódott, nagyon elvékonyodott. Ez gyapjúszálból font karkötő volt, a nagylányom készítette, az a jelentése, hogy barátok vagyunk. Azt hordtam május elejétől mostanáig. Megígérte, hogy fon másikat. Várom. A családban egyébként minden változatlan. Kemény napirend szerint élünk.

– A Boldog Északban ígértél egy könyvet, ami arról szól majd, hogyan kerültetek el Magyarországról Norvégiába?

– Nem kell ebbe belekapaszkodni. Nehéz erről szólni. Bátortalanabb vagyok, sok mindent megkerültem. Most hogy ilyen sok megvan belőle, látom, ezt. Nagy kihívás. Az a munkacíme, Megint visszavárunk.

– Nyáron a hűségről kérdeztelek. Most is kérdezlek.

– Ez fontos epizód lesz az új könyvben. Sopronról elég sok szó esik benne, 18 éves koromig ott éltem. Konkrétan a Hűség kapuról és a Hűség városáról is szó lesz benne. Erről most nem akarok beszélni. Nem maradtam hűséges Sopronhoz, mert eljöttem onnét. Rakovszky Zsuzsa feltette nekem a kérdést, hogy mennyire kötődöm. Olyasmit válaszoltam, hogy nem helyhez vagyok hűséges, hanem azokhoz az emberekhez, akiket szeretek. Sok helyen el tudom képzelni az életemet. Nem vagyok helyhez kötött, na.

– A Boldog Észak nagy siker lett. Hogyan kezeled a sikert. Milyen hatása van a mindennapokra.

– A siker ellen jó védőeszköz ez a távolság. Sok helyen megfordultam volna már, ha otthon élek, Magyarországon. Így is sok interjút adtam, ennyivel tartozom ennek a dolognak, és, ha felkérnek, akkor válaszolni szoktam. Márciusban hazamegyünk, két helyen lesz rendezvény, de a harmadikat már lemondtam. Ennyi van belőle. Ha otthon élnék, lenne belőle tizenkettő, mondjuk, de nem ebből élek, tudod. Nem ebből van a pénzem. Az időm nagyon meg van határozva. A sikerre visszatérve, az egyfajta kábítószer. Ha hozzászoksz, folyamatosan kell a dopping. Tudatosítani kell ezt magadban, és le kell kapcsolódni erről. A legjobb ellenszer az, hogy írok. A sikerben nem vagyok jelen. A saját életemben vagyok jelen, ami el van zárva ettől az egész sikerélettől, attól, hogy megjelenjek mint a Boldog Észak sikeres szerzője.

– Taszítod magadtól ezt a képet?

– Ez egy szerep, amit el kell játszani. Ez is vagy.  Ezt Norvégiából nem kell annyiszor eljátszani.  Ez a szerep van. Író-olvasó találkozón rád néz valaki, és látja a Boldog Észak sikeres szerzőjét. Ki az a sikeres szerző. Aki elolvasta a könyvemet, és abból valami megérintette, neki már nemcsak a sikeres szerző vagyok, hanem annak a könyvnek a szerzője, ami őt megérintette. Nem mindenki rohan oda, hogy találkozzon az íróval. Hozzátesz ez valamit a műhöz? Dosztojevszkijjel nem tudok kezet szorítani, Prousttal nem tudok kezet szorítani, akkor miért szorítsak kezet Kertész Imrével? Ha lenne sikertelen magyar író, akinek nagyon jó a könyve, igen, feltétlenül beszélnék vele. Lakatos Menyhérttel, például, aki nem volt sikertelen, de kevésbé volt ismert. Nagyon szeretem az írásait, például a Füstös kép-et. Amikor Bordeaux-ban lektor voltam, próbáltam elhívni, de ő akkor már beteg volt, nem tudott eljönni. Ez bonyolult.

– 1965-ben születtél, 50 évvel ezelőtt. Visszanézel? Készítesz mérleget, számvetést?

– Lesz egy kis felhajtás, találkozom a barátaimmal. Ami a konkrét 50 évet illeti, írom a következő regényt. A könyv nagyot merít az életemből. Ennek kapcsán lesz összegzés. De ez inkább a regény. Isten tudja. Úgy van az évszámokkal az ember, hogy egyre szokatlanabb. Figyeld meg, hogy nehéz azonosulni. Mikor kimondtam, hogy 32 vagyok, aztán 38, akkor az furcsa volt. Most betöltöm az ötvenet. Az már nem olyan furcsa. Ha korábban kérdezted volna, azt mondom, hú, az még nagyon távol van. De most ez van.

– Nagy rejtély a valóság, ezt mondtad a nyáron. Mi a valóság?

– Nem vagyok filozófus. Ha neki mégy fejjel a falnak, az fáj. Mi van a fejedben a valóságról? A valóságot mindenkinek magának kell fölfedeznie. Az írónak a saját írói valóságát kell fölfedeznie, ami az írónak számít, ami neki, mint írónak fontos.

– Nem szereted, ha a Boldog Északhoz a mágikus realizmust párosítják.

– Meglepett. Alapvetően ez volt a problémám. Váratlanul ért, nem gondoltam rá, mármint erre a terminológiára. Fontosabb a valóság, mint a mágia. A valóság baromi fontos. Aimé Billionnak mindenféle látomásai vannak, és a fantáziája nagy szerepet játszik az életében, de nem mágikus. Én pedig nagyon racionális embernek tartom magam, és a hősöm is az. Körülbelül itt tartok.

– Az írói pályád milyen állomásokhoz köthető?

– A művek az állomások: Az Ilion volt az első és fontos. Kész mű, se elvenni, se hozzátenni nem lehet, tulajdonképpen a Bál utolsó darabja, ami előtte van: ifjúkori költemények. Az Esőkönyv prózai kísérlet volt. Prózaversek, és vannak benne lírai prózák is. Együtt kiadnak egy epikus világot. Szereplői vannak, helyszíne van. A következő a Medárdus énekel. Az első házasságom szakításának lenyomata. Utána volt egy költői plusz kötet, a Véletlen madár. Minden megjelent kötetem egy-egy állomás. Közben írtam egy regényt, ami nem sikerült. Nem publikus. Utána megjelent a Szülsz, azután itt vagyunk a Boldog Északnál.

– Mostanában írsz verseket?

– Nem. Nagyon ritkán. Most minden energiám, gondolatom az új regényembe megy.

– Fontosak a díjak?

– Erre Salamov jó példa, ő egyetlen egy díjat sem kapott, ellenkezőleg. Mindig mellőzve volt, de nem hiszem, hogy a díjak hiányoztak volna az életéből. Azt gondolom, egy meleg kabát jobban hiányzott volna neki. Ő a túlélésre játszott valószínűleg. Ami engem illet, jó volt a visszajelzés, örültem neki.

– Fontos az életedben a hit, esetleg a vallás?

– Nem igazán. Agnosztikus vagyok. Nem vagyok abban a helyzetben, hogy meg tudjam ítélni, hogy isten, istenek vagy istenség létezik-e. Pro és kontra nem tudok hozzászólni a kérdéshez. Mindenesetre a mindennapokban nem érdekes, nem játszik szerepet. A felvilágosodás esztétikáját tanítottam egy évig a Pázmány Péter Egyetemen, de egy év után azt mondták, erre nincs szükség, a barokk kor esztétikáját kellene tanítanom, mert ez katolikus egyetem. Nem is értem, hogy egy évet is hogy taníthattam ebben a témában. Descartes, Diderot, Voltaire, Rousseau, a racionális gondolkodás, a felvilágosodás szerzői voltak, s a gondolkodásomra ők voltak hatással. Ezért is mondom, hogy a mágiától távol állok.

– Fontosak a szimbólumok?

– Az életemben nem, a műveimben igen, azt hiszem. A nagy, ősi mítoszokat újra lejátszom. Az Ilion kötetem Trója ostromának, bevételének parafrázisa. Rengeteg mitológiai témát feldolgoztam a verseimben. Az életemben a szimbólumok nem annyira lényegesek. Sokkal földhözragadtabb ember vagyok, azt hiszem.

– Mit kívánsz magadnak a következő évekre?

– A gyerekeim és a családom jól legyen. Ez a legfontosabb. A könyvem legyen sikeres máshol is a világban, és keressek annyi pénzt, hogy élhessek Magyarországon, Franciaországban és Norvégiában is. Ha ezek megvannak, akkor én is jól leszek.

– Annyi mindent kérdeztek tőled az elmúlt másfél évben. Miről nem kérdeztek, pedig szívesen beszéltél volna?

– Mindig az erdőben, futás közben jutott eszembe. Van még a magyar irodalomban ilyen könyv, ami nem Magyarországon játszódik, nincs magyar szereplője, és magyar író írta. Ez a könyv Füst Milán: A feleségem története. És még valami: a Boldog Északra olyan visszajelzések jöttek, majdnem mind, amire én nem gondoltam, ami nekem eszembe sem jutott, amikor írtam.  A könyökömön jött ki, hogy Billion mennyire valóságos, azt hittem, hogy ez egy mellékes játék lesz, de ebből egy nagy füst lett, ami zavart már, és arra gondoltam, rengeteg minden volt a könyvben, amire azt mondták, mágikus realizmus. Pedig ez egy realista regény, mert minden a fantáziában játszódik le, de valahogy ezzel nem annyira foglalkoztak, de joggal, mert az jött le, hogy a regény szintjén ezek a fantáziák nagyon fontosak. Én csak próbáltam ragaszkodni az általam elképzelt valósághoz, realitáshoz. Csoda nincs. Ezt mondja Billion nagyapja.

– Az életed rácáfol.

– Igen, így van. Saját ellentmondásomba keveredek. Azt írta valaki, hogy a könyv csodák sorozata. Eszembe jutott, hogy igen, tényleg. De ott van a szerencsétlen nagypapa, aki megmagyarázza, hogy csoda márpedig nincs. Ez írói eszköz volt, a csodával. Elmagyaráztatom a nagypapával, hogy csoda nincs, azután folyamatosan vannak benne csodák. Az írói mozgásteremet akartam megteremteni ezzel a nagypapával, aki azt magyarázza, hogy nincs csoda.

– Milyen Kun Árpád író műhelye?

– Prózát másként írok, mint verset. Leülök, és próbálok vele haladni. Sokat javítok a szövegen. Vannak jegyzeteim, napközben jutnak eszembe mondatok, de egyre kevesebbet írok le, mert ami igazán fontos, az harmadszor és negyedszer is eszembe fog jutni. Jó fordulat, jó kifejezés, ha jön, azt leírom. A nagy vonulatot nem írom le, mert az úgyis formálódik. Nincsenek jó jegyzeteim. A cédulázást sem tudtam megtanulni. A munkamódszeremről annyit, hogy nem vagyok túl rendezett típus, pedig szükségét érzem, mikor prózát írok. De amikor megvan, amit leírtam, akkor látom, nincs az írói munkám kárára, hogy szétszórt vagyok. A regényíráshoz nem elég jól írni, rengeteg minden más is kell. Struktúrákat érezzen az ember, legyen dinamikája a szövegnek, hogy kapcsolódási pontok legyenek. Írás közben azt gondolom, hogy ennyi mindenre nem tudok figyelni, s a végén kiderül, de, tudtam. Ilyenkor rácsodálkozom, hogy sikerült megcsinálnom. Ha azt írom le, hogy az egész élet egy csoda, az olyan szimplán hangzik. Kellett a nagyapa, hogy meggyőzően elővezethessem.

Várnagy Márta

Fotó: Székelyhidi Balázs