Történetek, amelyek rosszul végződnek

NEVEN UŠUMOVIĆ: A CSALOGÁNY NYELVE

MÁRJÁNOVICS DIÁNA KRITIKÁJA
A magyar fordításirodalmat tekintve 2021 egyik örvendetes eseménye volt Neven Ušumović A csalogány nyelve című elbeszéléskötetének megjelenése. A világirodalmi újdonságokat értékelő megnyilatkozások alapján úgy tűnik, Ušumović könyve egyelőre kiesik a figyelem fókuszából – nem bővelkedünk a róla szóló írásokban, holott a horvát születésű, Koperben élő Ušumović írói kvalitása nem mindennapi.

A szerző munkássága a horvát–magyar irodalmi kapcsolatok iránt érdeklődő olvasók számára ismert lehet. Ušumović hungarológusként számos jelentős művet ültetett át horvátra – neki köszönhető többek között Esterházy Péter (Hrabal könyve [Hrabalova knjiga, 2003]), Bodor Ádám (Sinistra körzet [Okrug Sinistra, 2005]), Hamvas Béla (Egy csepp a kárhozatból [Kap prokletstva, 2003]), A láthatatlan történet [Nevidljivo zbivanje, 2004]) horvát megjelenése és Molnár Ferenc (A Pál utcai fiúk [Dječaci Pavlove ulice, 2002]) újrafordítása.

A Forum Kiadó traN(S)zakció sorozatában publikált A csalogány nyelve két Ušumović-kötetre alapoz. A szerző szépíróként 1997-ben a 7 mladih (7 ifjú) című elbeszélésgyűjteményével debütált, s a 2001-es Ekskurzija (Tanulmányi kirándulás) című kisregényét követően – számos értekező írás mellet – újabb novellákat közölt: 2009-ben a Makovo zrno (Mákszem), 2012-bena Rajske ptice (Paradicsommadarak), legutóbb pedig a Zlatna opeklina (Arany heg, 2019) című munkát. A csalogány nyelve bizonyos darabjait, melyek a Mákszemből és a Paradicsommadarakból származnak, korábbi folyóirat-publikációk alapján a magyar olvasók is ismerhetik, ugyanis a kötet fordítója, Ladányi István értékes munkájának köszönhetően már a 2010-es évek eleje óta hozzáférhető a horvát szerző egy-egy írása (Vereš, Tiszatáj, 2013/9; Mákszem, Jelenkor, 2014/4; Vinaver gyermekei, Műhely, 2014/5–6; Bácskai rizs, Híd, 2014/12) és Ladányi – Ušumović prózájára rendkívüli módon rezonáló – interpretációi (Között – Neven Ušumović elbeszélései, Tiszatáj, 2013/9; Paradicsommadarak – Az idegenség mintázatai Neven Ušumović rövidprózájában, Műhely, 2014/5–6).

Ladányi István a Paradicsommadarakról szóló tanulmányában a következőképpen határozza meg Ušumović írásainak jellemzőjét: „novelláinak világa igen változatos, de köteteinek közös nevezője, hogy hősei a szerző által jól ismert közép-európai, jellemzően többnyelvű, több kultúrájú közegben élnek, ingáznak, próbálnak a felszínen maradni. Hőseinek hétköznapi életét, többnyire kisszerű, jóformán jelentéktelen tragédiáit mélyen meghatározza a felszín alatt lappangó múlt, annak többnyire meg sem ismert, feldolgozatlan traumáival” (108). Az idézet jól érzékelteti a novellák működésmódját, Ušumović írásainak hatóereje ugyanis abban áll, hogy a köznapinak tűnő eseményekről szóló szöveg egy ponton olyan megrázó – jellemzően az adott szociokulturális tér által meghatározott – történéssel szembesít, amely a kötet befejeztével is intenzíven munkál az olvasóban.

A Szabadka környékén játszódó címadó novella jól példázza e hatást: A csalogány nyelve elbeszélője egy turisztikai vállalkozó, aki a megszokott rutin szerint vezeti az erdőben magyar és német turistákból álló csoportját, amikor a konkurens cég olasz kuncsaftjai (prédára éhező vadászként) foglyul ejtik őket, s a csoportból egy fiatal nőt az erdei házba kényszerítenek. Ušumović rafinált elbeszélést működtet – a tragédiát sejtető szöveg nem várt fordulattal folytatódik, és a kulturális-nyelvi idegenség problémaköre is kellő komplexitással érvényesül a novellában. Ugyancsak hétköznapi szituációból indít a Vereš című írás: a horvát főszereplő-narrátor, aki ösztöndíjas időszakát Budapesten tölti, megismerkedik a háborús mozgósítás elől menekülő, Magyarországon eltűnni igyekvő címszereplővel. Vereš különös események tanúja: visszaemlékezése érzékletesen szól a délszláv háborús cselekmények traumatizáló hatásáról, így az ország elhagyásával járó megaláztatásokról:

„A vajdasági magyarok menekültek a mozgósítás elől, ki hogy tudott, hiszen a szerb háborús tartalékosok között csak az áldozati bárány szerepét kaphatták. Az egyik módszer az illegális szökés volt a határon át. […]. És nem is volt ez igazi szökés, hiszen minden Kraus forgatókönyve szerint történt… Mihajlo Kraus, a szerb határőr. Ott várt bennünket a megfelelő helyen, és begyűjtötte a zsetont az átlépésért. […] A legmegalázóbb az volt, ahogy sorba állított bennünket, hogy átvizsgáljon […]. Meztelenre vetkőztetett bennünket, átvizsgálta az összes iratunkat, a magunkkal hozott összes aprócska tárgyat, és mindent összehányt egy rakásba […]” (76–77).

A novella tehát azon szöveghagyományba illeszkedik, amely az egymásnak feszülő ideológiák és a hatalmi rendszerek által meghatározott közelmúlt irodalmi feldolgozását célozza. Ušumović novellái ugyanakkor nagyfokú gondolati és intertextuális rétegzettséget is mutatnak, így a Vereš sem csak a háborús eseményekről tud érvényesen szólni. A precízen szerkesztett novella utolsó szakaszában a XX. század elejének magyar irodalmát idéző szövegtérbe csöppenünk. Vereš vörös hajú, vakítóan fehér bőrű barátnője, a „gumikeménységű Anikó” két öccséről szóló passzusban a szereplők csáthi karaktereket idéző kegyetlenséggel űzik végzetes játékaikat – kísérleteik áldozata pedig éppen Vereš és a padlástérben rejtegetett, kivájt szemű bagoly, akit a címszereplő eleven húsával etetnek. Hogy e történetszál az Anyagyilkosságot juttatja eszünkbe, korántsem véletlen. Ušumović számos alkalommal nyilatkozott Csáth (és mellette a szintén szabadkai születésű Kosztolányi, Danilo Kiš és Radomir Konstantinović) inspiratív hatásáról; a Mákszem kötet pedig, melyben a Vereš is helyet kapott, explicit módon kijelöli irodalmi előképét: „Po motivima kratkih priča Géze Csátha” (Szabadka, 1887 – Subotica, 1919) / „Csáth Géza rövidtörténeteinek motívumai nyomán” (Szabadka, 1887 – Subotica, 1919) – szól a mottó. A Vereš mellett A csalogány nyelvének számos más darabja (például a Đar, az Apa és fiú vagy a Prayer for passive resistance) ugyancsak a jellegzetes csáthi szövegvilág eredeti újragondolásaként értelmezhető.

A recepció visszatérően hangsúlyozza Ušumović novelláinak földrajzi meghatározottságát – így tesz például Saša Ćirić, aki a Mákszemben szereplő írások szabadkai kötődéseire hívja fel a figyelmet (Kritika 21: Neven Ušumović, booksa.hr, booksa.hr/kritike/kritika-21-neven-usumovic), vagy Sirbik Attila, amint A csalogány nyelve utószavában azt írja, „térképet kellene rajzolni Neven Ušumović elbeszéléseihez, melyek szereplői a vidéki táj által, annak tükrében válnak bivalyerős karakterekké” (159). Ezért is bizonyulnak szerencsés választásnak a kötet szövegeit kísérő illusztrációk. A szabadkai képzőművész, Sándor Laura (szintén a délvidéki táj által inspirált) képei elhagyatott településrészleteket, erodálódó épületeket jelenítenek meg; az alkotások atmoszférája jól korrelál az Ušumović-szövegek miliőjével. A csalogány nyelve tehát egy rendkívül átgondoltan komponált kiadvány, mely Ladányi elkötelezett munkáját is dicséri, és kétségtelenül jelzi a további Ušumović-fordítások szükségességét.

Márjánovics Diána

(Megjelent a Tiszatáj 2023. januári számában)