(A lápi lányka hazaért)
Fürdőmedencévé változott
a kis falu – így mesélte ő –, és zuhogott,
egyre zuhogott a zápor…
S tűnődve tette hozzá: azt hiszem,
aznap volt honunk legelső tornádója,
igen, a szög előtt
levetette minden száraz és átázott
göncét, s egy fickóval ágyba bújt meztelen –
S lőn, alig öt évtized multán,
nyári vihar hírét véve kotorgatta össze
régi rajongása hulladékait,
s ágybéli első tornájának indokául
a meteorológiát tette meg; így se rossz –
bemocskolt szárnyú hófehér galambom!,
értem én, húszéves sem voltál,
és a helybéli király három éve
keménytojáson élt, úgyhogy kis hetéraként
téged is megkívánt – én sem más; megéltem
jókora orkánokat, csipetnyi sár, vagy
olykor nagyobb adag, rajtam is megtapadt –
ma: önnön ráncaiba zuhant régi kis hetéra,
rózsaszín esőkről szóló mesékkel
gyapálnád hiszékenységemet, de abból
mostanra cukorszemnyi nem maradt,
ám annyit hadd mondjak még, alig több
mint egy éve a falutöredék felé
autóztam, hol ártatlanságodat elvitte az
áradat, és rettenetes égi áldás ért utol,
sár és hugyos iszap hömpölygött az úton,
ígéreteid hordaléka tán,
s láttam egy sudár, virágszirommal tömött
csodás fácskát, úgy dőlt
a mocskos útra, mintha szándékosan akart volna,
a szenny tésztájába fúlva,
a nyári förgeteg mérge és áldozata lenni.
Egy varjú írt le akkor tiszteletkört fölöttem,
s oly furán, már-már sikoltva károgott.
⁕
(Kék füzet)
Hem’ ifjan megrázott, őt olvasni
kamaszként az ember egyszerre nyúl
és nyúlvadász:
írtam róla, hozzá, üvegre lehelt pára volt
a tiszta lap,
Hem’ pedig a mozdony-ember,
akiben mindent túlbőg az öntudat,
és képtelen átbújni
egy mondaton, mely szerint elveszett –
Hem’ összefolynak
a nappal kristálykemény képei éjszaka?
Minden asszony arca
sötét gubó? – valami varázs? Kiderül,
mikor szeszélyük zsoldját osztják,
s hogy mennyit? – az az alkalmazkodástól függ;
hiába no, ha az ember
a földi valósághoz konfirmált,
ott bármi megtörténhet, még az is,
hogy szavaink lánca cérnácskává cingárodik.
Várni kell, Hem’…amíg új, másik
múzsa jön: mondjuk a tiszta arcú Pocahontas,
ő nem kívánja, hogy moduláld magad,
melléd ül, bíztat,
hogy írj, márts tintádba sastollakat.
⁕
(Kapkodó búcsú)
Én, szívedben emlékké idézve;
majd sokára, valamikor –
vendég utas, azaz
a megható,
régi rajongód, még ha óidei
érzelmeire is vall,
akit kegyetlenül szembeszeg veled
az idő: képmás csak,
egy aggott papírról mosolygó
fiatal arc –
mármost a talaj szörnyű présében,
egy temető nevű kertben:
ide kellett eljutnom, hogy hazaérjek?
holott almavirág-szirom sajkában
ringatott volna bennünket az óceán,
ha az érzelem az érzelem,
de hunyt giccs –
a távolt, a közelt, a továbbjutást,
jött kalandjaimat most köszönöm meg –
ott vált ketté a világ,
ahol egymást először elengedtük,
