Tiszteletre – méltó

Kisebb-nagyobb rangú folyóiratokban, antológiákban olvashatjuk verseit és novelláit. Tehát viszonylagosan jelen van. De nem emelték ki – bizony, így van, legyünk őszinték: – költői rangját megérdemlően. Tiszta stíl, nagy érzékenység, filozófia és erő. Olyan erő, amilyet csak a nagyoknál érezhetünk. „A téridő megállt. / Annyiszor körbejárt / Már, hogy megunta a lomha anyagot.” (11.)

Érdekes jelenségnek hat Szilasi. Nagyon szerénynek gondolom őt, mégis roppantul ambicionáltnak. A kötet anyaga nemcsak attól érdekes, hogy – mint a kötet hátsó borítószövegében maga írja – „A könyvben a művek keletkezésük sorrendjében követik egymást”, hanem attól is, hogy találunk benne mindent, ami líra. A szonettektől a haikuig, szabad versektől a hexameterben íródottakig (és még mi minden) – szóval, elmondhatjuk, hogy teljes az eszköztára a költőnek. Épp itt érzek némi „bibit”. Ha csak a szonettjeit nézem, mintha tett volna egy időutazást a költő: úgy száz-százötven évet – visszafelé. Stílusukban kiválóak, ám mégis, sok helyütt régiesnek hatnak. Mondhatni túlklasszicizáltnak. Mind szóhasználatban, mind pedig témájukban.

Azonban a fenti megjegyzés sem módosíthat azon a meggyőződésemen, hogy Szilasi Katalin – költő. Mégpedig igen tehetséges költő. Ezt már igen sokszor elmondták, kijelentették másokról (és magukról) – többnyire érdemtelenül. Szilasi verseinek, sorainak azonban sors-hordozó ereje van. Sűrű, nehéz, igaz líra az övé. Ízes, szép, sokszor komor, de mindig mélységes.

Épp ezért némi agy is szükségeltetik az ő költészetének befogadásához: „lesz belőle / foltok foltja / lesz belőle / nehéz álom / könnyű halál / szempillámon” (15.): „körtánc a létezés, / véges a végtelen” (11.)

A nők híresen érzékenyek. De akkor mit mondjunk azokról a nőkről, akik ráadásul még művészek is? „Boldog is lennék, / ha nem ember lennék, / ha nem tudnám, mindez / csak múló öröm.” (22.) Kristályos egyszerűségű sorok ezek. Szinte szenvtelen, szinte érzelemnélküli. Itt viszont kíméletlenül igaz: „Tudod: A gyávaság gyalázat.” (25.) Ellenben ehelyütt már némi szomorkás humort is villant: „(…) lehet, csak a jelen / cukrosbácsis mosolya / hív ide, meg csal oda.” (24.) Láthatjuk hát, milyen sok regiszteren játszik Szilasi Katalin.

Nyilvánvaló, hogy számos jelentékeny költő hatott rá, ez természetes. Én legfőképp József Attila hatását érzem a legerőteljesebbnek. Viszont jó-pár költő mintha úgy látná, hogy olvasni nem kell. Elég csak írni. És ez bizony „meg is látszik”. Például a sajnálatosan meg-nem-szerzett műveltségükön vagy a kellő gondolkodás hiányán. Itt említeném meg, hogy ezek nemcsak azért nem úszhatók meg, mert lehet ugyan kiváló stiliszta a költő vagy formaművész, neadjIsten, még valódi tehetség is lapulhat benne, hanem azért, mert – evidencia kellene, hogy meglegyen a tájékozottság. Mind a múltban, mind pedig a jelenben. Vagyis, hogy a költő – igenis – olvasson kortársakat is. Szívja magába a kort, amelyben él. És szűrje, alakítsa azt.

Szilasi Katalin művelt, ízlése van, és tud olyan gondolatokat, érzéseket átadni a világnak, amely, bár nem tud róla, igencsak rászorul az érzékenyítésre. Méltó rá, hogy nagyobb közönség ismerje és tisztelje, és – nem utolsósorban – szeresse az alkotásait.

Summázva, így, a végén pedig nyíltan és egyenesen mondjuk ki: Szilasi Katalin – költő. De nem „egy a sok közül”. Hanem: egy – azok közül.

Jahoda Sándor

Szilasi Katalin: Áttetsző

versek

Holnap Magazin

Budapest, 2023

155 oldal, 2600 Ft