Térey János: Winter Blue

(RÉSZLET A LEGKISEBB JÉGKORSZAK CÍMŰ REGÉNYBŐL)

Áprilistól Izlandon hatalmas viharok jöttek,

Megemelték a port, és a hamu

Elindult nagyjából délkeletnek.

A három tomboló vulkán felhője lassan

A kontinens felé sodródott. Azt lehetett hinni,

Hogy a vihar mentesíti Izlandot magát;

Mégsem egészen így történt:

Erős szél támadt, délre terelte a mérget,

És bár a tengerre fújta a hamut,

Lélegezni a part körzetében sem lehetett,

S a lakosság ezrével menekült a halászfalvakból.

      „Ta-Tü-Ta-Ta!!!

      Ta-Tü-Ta-Ta!!!

      Ta-Tü-Ta-Ta!!!”

Mátrai Ágoston magyar konzul és Pispek, a titkára

Mindennap fültanúi voltak,

Ahogy mentők hosszú szirénája

Ver visszhangot a megbénult országban.

Az óvodákban láz terjedt és hasmenés.

Bemondták a híradóban: mivel a kitörések

Makacsul folytatódnak, napokon belül

Kénytelenek evakuálni Délkelet-Izlandot.

Buszok, teherautók indultak a kikötőkbe,

A keflavíki repülőtéren izzottak a kifutópályák.

„Az út Európa felé ma még reális, holnap ábránd.”

„Az USA felé még mindig nyitva az ég!”

„Amíg szabad a légtér, van kiút.”

Április elsején néhány londoni géppel

Katasztrófaturisták érkeztek seregestül;

Más külföldiek hisztérikusan menekültek a szigetről.

„Szünetel vagy egyenesen be is fuccsolt

A Kék lagúna-biznisz”, mondta Pispek.

„Nem kelnek el a túlárazott lávasörök és vulkánsók,

Sem a lávakrémek és rafinált tapaszok.

A táj különös energiája, mely a falakat is

Átitatja, végső soron lakói ellen dolgozik…

A hévízkultusznak vége. De minden másnak is”,

Mondta egy fekete zsákkal a kezében Pispek.

Mátrai félrelibbentette a függönyt:

„Láthatósági mellényt viselő emberek

A sorban állóknak élelmiszer-

Csomagot osztanak. Detektorokkal

Átvilágítják, aki hajóra lép”,

Sorolta a telefonba tárgyilagosan. „Na és

A többi munkatársatok? – kérdezte a felesége. –

Mi van velük?” „Mindenkit hazaküldtünk, Fruzsina.”

„Ennyire élesben megy?” „Ennyire. Kérlek, ez egy

Szabályos exodus. Ilyet még én sem láttam, esküszöm:

Jonasson, a sovány államelnök

Hátratett kézzel kering a kikötőben,

És görbe háta kérdőjel gyanánt mered…”

„Szólítsd meg és vigasztald!” „Nem merem”,

Mondta Mátrai. Később, lélegzetvisszafojtva:

„Képzeld, Fruzsina, itt áll előttem Jonasson!

Már el is sétált, túlsietett rajtam…”,

„És, üdvözölted, szívem?”, kérdezte a felesége.

„Nem akartam zavarni. Épp csak biccentettem.

Olyan tartással rója köreit a parton,

Mint egy megbántott marabu.” „Jonasson is a barátod, ugye?

Barroso is a barátod? Bill Clinton is a barátod…

Ágoston, valld be, te ezeket a bácsikat mániákusan gyűjtöd.

Na, itt van még neked egy nárcisztikus öregúr…

Általában önimádó öregurak a barátaid”,

Mondta csipkelődve Fruzsina.

„Én is egy önimádó öregúr vagyok”,

Felelte Mátrai félénken-fanyarul.

Nagyszerű, én meg elvégeztem a tesztet

És pozitív, és terhes vagyok, és tőled,

Gondolta Budapesten Fruzsina.

 

Mátrai éppen kicsomagolta kaviáros szendvicsét,

Amikor Pispek valósággal berobbant látóterébe:

„Siessünk, Ágoston, összeszedni mindent, és tűz!”

„Nem látod? Eszem. Berci, te evés közben sürgetsz?

Az embert a maga biológiai

Ténykedéseiben nógatni nem lehet.

Lehetetlenség azt kérni tőle, hogy gyorsabban

Reagáljon, aludjon, közösüljön,

Szaporábban tömje, ürítse, sikálja a testét”,

Fejtegette fintorogva Mátrai.

„Sürgetni, ugyan már! Éljen a tolerancia

– Dörmögte megszeppenve Pispek. – Jó étvágyat.” „Kösz.”

Amíg ők a terepjáróba pakoltak, e tripla erő:

A dühöngő, háromfejű hegy ereje

Szakadatlanul működött és működött.

A Katla, akár egy tébolyult elmebeteg

A kezében fejenagy pörölykalapáccsal,

Húsz kilométeres körzetben mostanára

Mindent elpusztított maga körül.

Hamueső zúdult az öbölre, s a Westman-szigetekre,

Aztán április közepén kisebb szökőár söpört végig a parton

– Szerencsére a halászfalvakat volt idő kiüríteni –:

Az öt-hatméteres hullámverés nyomán

Úgy áztak el az üres halvendéglők,

Mintha hártyapapírból volnának, aztán sodródtak lefelé

Lécenként, deszkánként a kikötő bódéi,

A fölfordult büféasztalok, színes abroszok és a székek;

A móló gondosan pácolt deszkái az árban

Hányódtak, mint a alapítóik, gyámoltalanul.

„Fáj a fejem”, nyögte másnap reggel Pispek.

„Neked is? Én meg egyre nehezebben lélegzem.”

„Ez is égésnyom volna a szürke zakóm ujján?”,

Kérdezte a karját emelgetve Pispek.

Apró lyuk látszott rajta, nem is egy.

„Nem, ez moly.” „De hol van itt moly?” „Nem tudom”,

Felelte fásult ábrázattal Mátrai.

„Nincs több túra.” „Miért?” „A hamu

Irritálja a szememet már maszkban is.”

A párkányon, a járdán tömegestől

Meggyűlő port vizsgálva nagyítóval Pispek látta,

E hamu jobbára üvegszilánkokból áll:

„Egy óriási megrepedt üveghegy anyaga…

Stadion méretű panorámaablak”, töprengett.

„Ablak az alkonyatra”, mondta Mátrai.

„A felső légkörbe került kén-dioxid

A levegőbe jutva szulfát aeroszolokat képez;

Ez pedig globális lehűléshez,

A monszunáramlatok megváltozásához vezet…”,

Bontakozott ki a sajtóból Mátrai.

„Áttételesen pedig lázadásokhoz

És végül forradalmakhoz, nem igaz?”,

Húzta föl szemöldökét Pispek.

„Társadalmi jelenségeket

Csak társadalmi jelenségekkel

Lehet magyarázni, szögezi le Durkheim”,

Válaszolta Mátrai. „Igen, de mindenki vérszemet kap,

Miközben az élet nyersanyagára vadászik,

Jóval szükségletein túl is beszerez…

Előfordul itt-ott egy kis marakodás.”

A hatóságok az általános kiürítéssel még haboztak,

Mivel el akarták kerülni az extrém pánikot.

Az izlandi külügyi tárca végül

Bekérette az európai követeket és konzulokat,

Így Mátrait is, hogy tájékoztassa őket

Az evakuálás pontos részleteiről.

Pesti protokollfőnökük, Binder is írt.

„Kedves Ágoston! A miniszter úgy döntött,

Kiürítjük az izlandi konzulátust.”

„Pedig minden csak most lett készen…”

„Veszélyben vagytok.” „Ó, ti csak

Ne féltsetek minket azon a Pesten.”

„Nincs rátok több pénz.” „Eddig sem volt.” „Na, na, na!”

„Két évig egy ideiglenes irodában szívtam.”

„Izlandon méghozzá? Jaj, dehogyis szívtatok ti…

És csak majdnem vagytok készen.”

„Sajnos.” „Tudom, tudom. Majd őszre visszajöttök.”

„Aha, és távollétünkben majd az ideiglenes ügyvivő intézkedik”,

Próbált viccelni Mátrai. Tudva jól,

Hogy itt utánuk semmi nyom nem marad:

Lelépnek, ügyvivőt, portást, egyetlen szöget,

Fél flakon tusfürdőt se hagyva hátra.

„Menni kell, Berci, szóval megint menni kell.”

Mátrai Ágoston azelőtt különösen élvezte,

Ha távolabbi állomáshelyekre küldik,

New Yorkba, aztán Tel-Avivba ifjan.

Prágát szerette, Brüsszelt unta; később jött Riga:

El akarják tüntetni talán, mint renitenst?

Dehogyis, csak utaztatják, mint külügyért: ez a dolguk.

Meglett ember nem kérdez folyton.

Meglett ember lélekben már elindult haza.

Most aztán irány mindörökre Budapest.

Most aztán zajtalan árnyékká válhatok

Maradék évtizedeimre, vélte Mátrai.

Vállfára akaszthatná egész diplomataéletét.

Ó, hát ez régi ügy. Ő nem diplomatának,

Hanem élvezkedő flanőrnek született.

És sétálni csak nem öreg. Két éve férj

És majdnem apa (nem tud az utóbbiról).

Maradék élet: határok közé szorított bohémia…

Ő behúzódik, eközben Binder terjeszkedik,

A Bezzeg-Binder! Aki csomópont lett a Külügyben,

Mert ő kedves, ő aztán szót ért mindenkivel,

Ő a híd számos távoli csoport között:

Minthogyha mindig is ő lett volna

A protokollfőnök a Bem rakparton,

És sohasem Mátrai… (Az, hogy Mátrai volt Binder

Közvetlen elődje: olyan hihetetlen most már.)

„A függönyöket is?”, kérdezte Pispek.

„Tudod, ki fog vacakolgatni a csipeszekkel…

Egyenként szedegetni le…a fenét.”

Drabális szállítómunkások jöttek éppen,

S mikor fölmarkolták az első néhány banándobozt,

A függönyről beugrott Ágostonnak valami.

Januárban jött fel a lány a földszinti függönyszalonból,

Vörös és göndör. Mindenhol, képzelhető.

Valamilyen Kristrún és nyilván …dóttir.

„De hiszen itt minden csaj valamilyen …dóttir;

Az összes női vezetéknév végződése ez.”

Kávébarna, rövid bársonyruhában jött.

Derék és csípő: mint a homokóra,

Eszményi alkat, pont ilyen derék és csípő

A gyöngéje, ilyet látva azonnal elolvad.

Azt kérdezte, muszlinfüggöny, és? És még mi?

Pispek szeretett volna elsötétítő függönyt is,

Színházi bordót… Ugyan, nem kérünk, ne már.

„Függönyt, miért? Azért, hogy ne lássák,

Milyen csapás készül odakint?

Függönyt, kitakarni a katasztrófát?”,

Csapott az asztalra Mátrai most, utólag.

A lány fölállt a székre, hogy elérje a karnist.

Mátrai nagyon megkívánta, ahogy

Húsz centire az orrától ott düllesztett;

Szoknyája egy pillanatra fölsiklott a combtöve fölé.

Pezsgőszínű selyemharisnya, lakkcipő, „Ajajjjj!”

Nem volt viszonzatlan a pillantása… „De NEM.

Ő volt az utolsó kísértés, a legutolsó.”

Hűség! És középkorúságának izgalmai,

Melyekről feleségének vonakodva mesél;

Habár most Fruzsina fél napja nem elérhető,

A pesti lakás telefonján sem.

Mátrai az izlandi külügyminisztériumban

Búcsúzkodott Sigurdurssontól, a helyi protokollostól.

„Hallotta az Etnát?” „Ó, hát hallottam. Bent van a városban…

Döbbenetes.” „Igen. Hogy a lávából divat lett, az is az.

Ha nincs egy tűzhányójuk a kert végén, kétségbeesnek.

Nyúlnak minket, koppintanak szemtelenül

– Mondta Sigurdursson lakonikusan. –

Összebeszéltek a Hekla s az Etna,

Hogy egyszerre köpik ki büdös, kénszagú terhüket

Az egész földrészt beterítve;

Összebeszéltek, hogy »Nosza, egyszerre

Okádjuk ki haragunk láváját,

Mely végigcsordul a velejéig bűnös Földön.«„

„Aha, jó.” „Ágoston, amúgy magának mik a tervei?”

„Nem tervezek, uram, sose terveztem…

Visszavár a biztonságpolitikai osztály,

Ahol három évet már lehúztam.

Mehetek mondjuk Líbiába, Szíriába,

Zambiába, Gambiába, a picsába,

Ebek harmincadjára… de finom!

De az is lehet, hogy abbahagyom.”

„Nős?” „Igen.” „Gyerek?” „Nincs.” Erősen megölelték egymást.

„Folyton puszilkodunk – gondolta Mátrai –, ha van közünk

Egymáshoz és ha nincs… mi, kora ötvenes férfiak:

Miféle pillanatnyi, felszínes kötődés

Illúziója ragyogtat föl „barátságokat”?

Miféle új szövetség – gyors vodkák hevében?

Úgy látszik, kezd lejárni az időnk.

– Lesütött szemmel a padlót nézte. –

Ha többé nem érzed a vetélkedés szellemét,

Ha véget ér a kényszeres hasonlítgatás,

A méricskélés kettőtök s mások között,

És végül, hogyha négy óra alvás elég:

Nos, nyilvánvalóan megöregedtél.”

„Európa légterében

Észak és Dél hamva-bűze

Úgy vegyül, mint csöpp a cseppel:

Gyűlöletté egyesülve”,

Dúdolta Mátrai a minisztériumból kifelé.

Pispek az autó mellett várta, aki ma,

Mintegy búcsúzóul, metroszexuális-művészsálat

Csavart nyaka köré. Elindultak a reptérre.

„Ébresztő, mielőtt a szupervulkánok dühösek lesznek

Vagy öcséik mordulnak föl! A Stromboli hangol, Szantoríni víz alatti,

Atlantisz-zabáló vulkánja fenyeget!…”,

Feleselt Mátrainak elszántan Pispek.

„Pár pici vulkán Tenerife közelében

Szigetnyi anyagot robbant az óceánba, és nyomában

Londont, Casablancát egyként lepofozza az ár…”, így Mátrai.

„Szögezzük le, hogy e szívünk-csücske-bolygó

Majdnem minden gyönyörű helye

Szemkápráztató vulkáni táj:

Új-Zéland, Indonézia, Kilimandzsáró…

Kamcsatkától a Fujiyamáig ez egy ragyogó sorozat.

Yellowstone, Tahiti vagy az Andok hatezres csúcsai!

Mindegyik éden, de szépségükért magas árat fizetünk”,

Fejtegette fontoskodva Pispek.

„A híradó főcíme megint egy kitörés…

Fuck you, mi ez, álom?!”, mordult föl

Az anyósülésen Pispek. Hanghordozása újabban,

Mint egy megbántott Jávor Pálé, gondolta Mátrai.

„De milyen rossz álom!” „A létező

1500-ból hány vulkán készülődik még?

Na, vajon Hawaii-on mi a helyzet?…

S főként a Yellowstone-ban, a szupervulkán hátán, ahol

Több száz hektáron tűzforró vizű gejzírek ezrei jelzik,

Hogy valami nagyon készül…”

„Levendulás Tihanyunkban

Lefegyverzőn kedves arcú

Szürkemarhák kémlelik

Az elektromos kerítés

Mögül, ahogy fölfortyan és

Újra buzog a mágikus

Erőmező!… Olvadt kőzet

Maradéka nyomul egyre

Fölfelé, csak fölfelé!”

Pispek, az ultra-tudálékos titkár úgy sistergett,

Mintha futballmeccset közvetítene:

„A felszín alatti vízfolyásokat

Megbolondítják a fölfele törekvő gázok,

És agresszív hévízzé egyesülnek;

A Belső-tó langyos krátervize fölforr…

A zuzmóval benőtt Aranyház magasában,

A megszilárdult gejzírkúpokon,

– Ugye, emlékszel? – buborékok lenyomata látszik,

Vadvíz vájta mélyedések a múltból,

Finom redők a tucat csonkakúp falán:

Megkövesedett forradalom!”

Mátrai mosolygott: „Figyeld meg,

Egyszer majd a Börzsöny is kitör!

Az is egy gyanús kaldera, nem?

Az is egy kitörni kész roskadás: szeretne

Saját suvadása fölé nőni csak egyszer még!”,

Tombolt és tobzódott a lehetőségekben Pispek.

„A túlérett és túl kényelmes civilizációk,

Habár állandó változásban élnek,

S így folyamatos alkalmazkodásban –

Sohasem voltak fölkészülve semmire;

Éljenek paradicsomi szigeteken, mint Új-Zéland,

Éljenek bár alvó vulkánok alatt…

Hogy ők? életmódot váltani? akárcsak fél napra? ugyan!

Pofonként éri őket Kis meg a Nagy Bumm.”

Elterjedt a hír, hogy az utolsó, a legutolsó gép

Keflavíkról délelőtt tízkor Brüsszelbe indul,

Európa kihagyó szívverésű közepébe.

Mátraiéknak diplomata útlevele és

Előre megváltott jegyük volt (igaz, hogy Budapestre,

Koppenhágai átszállással…), amúgy esélyük sem lett volna.

„Shalom, Your Excellency”,

Üdvözölte Ágoston az izraeli követet a pultnál.

„Most kint vagyok egy repülőtéren

– Mondta a telefonban Bindernek. –

A gépem az utolsó, amelyik fölszáll innen.

Legközelebb öt-tíz év múlva leszek megint egy repülőtéren.”

Fruzsina még mindig ki volt kapcsolva,

SMS-írt: „Most gurulunk el, drágám.”

Fölszálltak diszkréten, alattuk utoljára a sziget,

Mátraiék végre úton voltak hazafelé.

A holmijukat már előreküldték teherszállító géppel.

Bő két óra múlva döccenés. Megdőlt a fedélzet.

Rázkódás, folyamatosan. „Mi a fene, egy jó kis turbulencia?”

Párszor átstartolt velük a gép:

Bukdácsolni kezdett, mind lejjebb és lejjebb ereszkedett,

Majd – éppen csak horzsolva a pályát –

Rázkódva, csökkentett fényekkel újra föl…

Mindez rázósabb egy átlag turbulenciánál.

Katasztrófafilm-hangulatban ringatóztak;

És Mátrai látott már katasztrófát:

Lezuhant repülőt Madridban,

Robbantás után mecsetet Irakban,

Éhezőket Szomáliában, földrengést és járványt Haitin,

Magyarországon politikát;

Elkeveredett bőröndöt is egypárszor…

Erős oldalszél volt, s a pilóta a repülési rutinhoz híven

Manőverezni kezdett, tíz percig keringett a reptér fölött.

„Akárhányszor lezuhan egy gép…”, kezdte Pispek. „Ne idegesíts,

Mi még fönt vagyunk.” „…Másnap mindig előkerülnek azok,

Aki lekésték, félórával, öt perccel. És lobogtatják jegyüket

Félőrülten a megkönnyebbüléstől vagy kártérítést követelve…”

Leszálltak, a bőröndjeik is rendben végiggördültek

A futószalagon, valóságos csoda volt most.

Órák teltek átszállásra várva.

Fruzsina fölvette: ott is minden oké.

„A Zaventemről már nem megy semmi”,

Mondta egy reptéri kisasszony.

„Ma vagy általában?” „Uram, egyáltalán nincs többé forgalom.”

„Legközelebbi opció?” „Charleroi.”

„Viccel?” „Nem, dehogyis… Vagyis inkább Köln.

Sőt, leginkább Frankfurt.” „De mi a franc van Charleroi-ban?”

„Ott éppen lefagyott a rendszer. Azóta

Kétségbeesett intézkedéseket tettek a Lufthansánál…”

Az érzés, gondolta Mátrai: mint az utolsó gép

A bekerített Sztálingrádból kifelé.

Telefonján fogadott egy emailt.

„Ez a földrész elérte már pompázatos tökélyét.

Megvolt az optimum, jöhet a hideg minimum, s ha

Túlélte önmagát: bújjon lassacskán szarkofágba,

Fagyjon be, és konzerválódjon sokkal jobb időkre!

Őrizzük meg ilyennek, sokkal rosszabb ne lehessen”,

Üzente levelében Skultéti, távoli barát

És egykori magyar külügyminiszter;

Jelenleg ügyvezető igazgató egy multinál.

„Nem olyan nagy a baj, mint amilyennek látszik.”

És visszaüzent neki Mátrai, izlandi magyar konzul:

„A Földön annyi jó hever majd használatlanul!

Hány szál marad végképpen elvarratlanul;

Hány termék, értelmetlenül kinyomtatott

Jegy és bón, megváltott bérlet… pocsékba megy,

Ha beüt majd a krach! Hány megtermelt vagyon,

Hány malacpersely marad feltöretlenül!

Hány értékes konzerv marad bontatlanul,

Hány feltöltött palack, becsomagolt ajándék!

Sok celofánba gyömöszölt könyv úgy marad,

Préselt cédé, kisajtolt olívaolaj,

Hány bedobozolt bútor, gép és kapcsolat!

Az Élet, a főtéma koloratúrái, melizmái

A robbanás, rohadás, lefagyás pillanatában…”

Mátraiék az esőáztatta sztrádán

Beértek Brüsszelbe. Arra gondoltak mindketten Pispekkel:

Ide még föladat nélkül, úgymond „nyaralni”

Vagy, mint most, menekülőben: sohasem érkeztek…

A Lujza sugárút platánjait eső verte.

Az útszélen rothadt avar, újságpapír között

Dísztárcsatörmelékek… A taxis szerint drogos bandák

Garázdálkodnak a városban. Ebből nem látszott semmi,

Csak az általános űr. Nem hallani fegyverropogást.

Európa tegnapi szíve: halott minden.

A bárok a Luxembourg téren ismerősek,

A sportosan nagy és sok kivetítős FatBoys,

Vagy szemben a frivol Coco,

Huszonéves, égszínkék kosztümös titkárnőkkel.

Egy képernyőn a korai Coldplay játszott:

Szaladgáltak fejetlen csirkeként,

Pont olyan képet vágva közben,

Mint az értelmi fogyatékosok, Pispek szerint.

„Sikerült, megkapaszkodtak valahogy

– Érvelt Mátrai. – És el kell ismerned, fölfejlődtek kicsit.

Más elfelejt előjönni a stadionslágereivel. Ők nem.”

Középen a szobor: John Cockerill, a munkások atyja.

Mátrai egyszer itt nézett Európa Bajnokság-döntőt,

Zsúfoltságban, valóságos sportpokolban:

Foglyul ejtették az érkező buszt a drukkerek,

Taxik tetején táncoltak.

Ő a megállóba szorult, majd a parkon túlra,

A Jourdan térre vonult vissza előlük:

Utálja az emberi prést!

Pillantásuk a Parlamentre siklott.

„EU-hivatalnokzombik ülnek odabent,

Intellektuális értelemben egytől egyig

Varacskos disznók. Szellemileg mind szellőzetlen emberek.”

„És ez a hetyke kis ceruza itt?” „Nekem nem ismerős.”

Egy új mecset minaretje magaslott a tér felé.

Fogott egy taxit. „Frankfurtba”, mondta Pispek lazán.

Majna-Frankfurt városába, komolyan. Magától értetődik.

A taxis meg se nézte különösebben az arcukat.

Elindult, kifelé a félholt városból.

„Luxemburg felé vette az irányt, de miért?

Ez némi kerülő, több órás.”

„Azt mondja, be kell ugrania a családjához.

Tudsz másik autót?…” „Menjünk, jó? menjünk már!…”

Arlon után átaludtak pár falut, aztán

A hajdani határsorompók helye

És a vám megfeketült épületei sorjáztak.

Völgy jött záporba vesző falvacskával,

Kövérkés tehenek legelésztek a réten.

Szögletes kőkerítések. Jellegzetesen magas kapualjak…

És itt van az ardenneki fenyves, földutak indái a dombra.

„Én az Ardenneket valahogy mindig magasabbnak képzeltem,

Sokkal-sokkal jelentősebbnek. És hogy tele van

Rozsdás, horogkeresztes harckocsironcsokkal… De sem, ez, sem az.

Hisz ez egy huncut kis dombság, üresen”, mondta Pispek,

Vaddisznók elképzelhető kaffogását utánozva.

Erdőföltáró út nyílt jobbról, zúzott és hengerelt palakő borította.

Időnként elcsapott borzok hullái látszottak a leállósávban.

Ezek lettek Mátrai utolsó emlékei útközbenről.

Meg az erdőszéli sávban a búza, a búza, a búza!

Mereven nézte a bólogató kalászokat.

„Utoljára vetettek a magvetők.

Utoljára aratnak az aratók, és ősszel lesz az utolsó szüret.

Aztán jön a vulkánkollektíva ajándéka, a műsoron kívüli tél:

A légköri kár miatt hónapokra és az egész világra kiterjedően

Csökken majd a napsugárzás.

Savas esők itatják át mérgükkel a növénytakarót.

A por- és hamuszemcsék leárnyékolják Európa egészét,

Nem engedik a Föld felszínére a napfényt,

Isten mostani fakóbbik Napját sem.”

„Tartós nyári esőzések jönnek, süllyed a hőmérséklet,

Hat, sőt tíz fokkal lesz hidegebb nyáron!”

„Nyáron? Jövőre nem lesz semmiféle nyár.”

„Hát nem nagyon. Szürke, szürettelen évek jönnek,

Enyhület nélküli, zord esztendők,

Kánikula nélküli évtizedek.”

„Évtizedek?” „Én nem bánom, utálom a kánikulát.”

„De hogyha lábon rohad el a gabona!”

„Mi kell az életben maradáshoz, kedvesem?”

„Hát, kérlek szépen, készletek, koncepciók,

Aztán opálosan derengő távlatok;

Jelentős ember- s árutartalékok, gondolom…”

„És kegyelem is, öreg harcos”, mondta Mátrai.

„Szertartásait elvégzi ezerszám ez a Föld

Az Ember pillanatnyi közbejötte,

Az Emberiség bárminemű hozzájárulása nélkül

– Fűzte hozzá elmerengve Mátrai. –

„Hagyjuk békében, ahogy fűti, talán forralja magát:

Boldogul Istene által, aki egymaga dönt és végez:

Eltúloztuk a Humán Hérosz Hatósugarának szerepét!…

Állandósul a mostoha évszak?

Isteni kívánság, és nem a mi

Bűnünk, ha manapság vacog és vergődik

Egy tanácstalan kontinens

Búskomor patrónusa, Szaturnusz jegyében:

A Földdel szemben bűnözni törpék vagyunk!

Lassan lopózó változás… Már itt az új

Nyomor nyitányaként a Nagy Vulkáni Tél.”