Tamás Kincső: Lila hajtű

Tamás Kincső 1982-ben születtem Csíkszeredában. Gyerekkorom óta foglalkozom irodalommal, első könyvem – aktuális életteremből gyűjtött novellák – idén, 2016-ban jelent meg, A Csinált-patak állatkertje címmel (Mentor Könyvek, Marosvásárhely), másik kész munkám az Amerika című regény. Lila hajtű munkacímű nagyregénnyel pályáztam a Móricz Zsigmond-ösztöndíjra, párhuzamosan rövidpróza köteten dolgozom, amely a romániai Communitas Alapítvány támogatásával készül, frissen születő darabjai a Tiszatájonline.hu Egyperceim rovatában olvashatók.

REGÉNYRÉSZLET

Előadás harisnyában

Gabriela öltözik. Miniszoknya, kiskosztüm, fehér ing csinos gallérral. Fekete tincseit a homlokába igazítja. A lila hajtű többé nem maradhat el, a táska belső zsebébe csípteti. Fáradt. Már reggel fáradt.

Kilenckor ékezik. Parkol, a mosdóban igazít. A titkárnőhöz kopog. Igen, igen, Leonid professzor még nem érkezett, de a dékán, a rektor és a gazdasági igazgató már várja. Gabriela az egyetem vezetőségét még nem látta egy helyiségben.

Kávé és ásványvíz előttük. A dékáni szobában vágni lehet a füstöt. A dékán hatvanas, pocakos, szemüveges, barna arcú román férfi, ortopéd orvos. A rektor nem praktizál, anatómiát tanít, immunológus. A dékánnál kövérebb, alacsonyabb. Vigyorog, foga sárga. A pénzügyes szürke öltönyben, magas, szemüveges, vékony, flegmatikus alkat. Az emberek durván besorolhatók a négy alaptípusba, gondolja a nő. Két piknikus, egy flegmatikus. Leonid? Ő mi lenne? Hiányzik a pártfogó, öreg barátja. A titkárnő dülledt szemével, skarlátvörösre festett szájával várakozón ül. A negyedik szék üres. A sarokban plafonig érő, nagy levelű növény, viaszos fényű, tojásforma levelei három színűek: fehér, világoszöld és sötétzöld, véletlenszerűen váltakozó sávokkal, mintha olajfestékkel kenték volna le. Gabriela eltöpreng, élő-e.

– Hristos a înviat! (Krisztus föltámadott!) – köszön illendően, ahogy az ortodoxoknál húsvétkor szokás.

– Adevărat a înviat! (Valóban föltámadott!) – válaszol a rektor. A dékán bólint, a titkárnő tetőtől talpig végigméri a nőt. Rikoltozó hangon, hadarva beszél:

– Kezdheti, egy óránk van, nem több. Az ünnep mindenkinek ünnep, csak maga miatt vagyunk itt!

„Jó, hogy mindjárt az elején hálásnak kell lennem, basedowos liba” – morog a nő magában. Az ablak mellé húzódik, hogy a tárgyalóasztal körül ülők mindhárman lássák, mögötte a cifra levelű fikusz. Testsúlyát bal lábára helyezi, csípőjét kissé előre tolja, kiegyensúlyozva az állást. Cipője, bár magas sarkú, kényelmes. Tíz nyomtatott oldal a kezében fekete, kemény támlán, a lényeg sárga filccel kiemelve. Leonid figyelmeztette, huszadát ha elmondhatja, és számolnia kell kérdésekkel. Gabriela úgy véli, a férfiak pihentek és jókedvűek. „Talán nem baj, hogy ünnepre került az időpont.” A román húsvétkor a szokásosnál ájtatosabb. Még a roppant racionális orvosi testület is.

– Tisztelt rektor úr, tisztelt dékán úr! – kezdi Gabriela. A titkárnőre pillant. Elkésett. A dülledt szemű nő arcán ott trónol a sértődés. – Tisztelt egybegyűltek… – teszi hozzá, de érzi, nem meggyőző. A skarlát ajkak gúnyosan húzódnak. – Bátorkodom előterjeszteni kutatási tervezetem abban a reményben, hogy Önök is felismerik benne a jó szándékot, mely – ha kis lépéssel – segítheti a hazai orvoslást. Az kutatás alapjául szolgáló koncepció nem saját, nem állíthatom, hogy feltaláltam a spanyolviaszt.

A rektor a dékánra néz, mosolyognak. A titkárnő rágyújt.

– Bihari Gabriela vagyok, első éves rezidens az Endokrinológia Tanszéken, Professzor Doktor Leonid irányítása alatt igyekszem elsajátítani a szakmai tudást, hogy a négy év leteltével szakorvosként praktizálhassak. Leonid professzornak köszönhetően volt szerencsém nemrég részt venni az első nagy szakmai konferencián, ahol érdekes előadások sorait hallgattam végig. A konferenciáról szakmai beszámolót a professzor úr írt, csatoltam a tanulmányhoz, amelyből egy-egy példányt oda is adnék Önöknek, hogy e rövid összefoglaló követhetőbb legyen.

Három, kapoccsal egybefogott paksamétát húz elő a fekete aktatáskából, a rektor és a dékán elé rak egyet-egyet, harmadikat, amit a professzornak szánt, az egyetemi titkárnő kezébe nyomja. A nő bólint és nyomban olvasni kezdi. A két férfi a fekete harisnyás lábakat figyeli, ahogy visszasétálnak a fikusz alá. A rektor ásványvizet tölt, rágyújt.

– Nem titok ma már, hogy minden második amerikai diabéteszes vagy prediabéteszes. Amerika az irány, ha azt kutatjuk, mi várható nálunk tíz-húsz év múlva, csak meg kell vizsgálni a ma Amerikáját. Erről pontos adatokat, évekre lebontva a beszámoló harmadik oldalán találnak.

A titkárnő lapoz. A két férfi a nőt nézi. Az Orvosi Kar dékánja hátradől, úgy mondja:

– Folytassa.

Gabriela érzi, sínen. A hangulat, a fogadtatás tökéletes. Mély levegőt vesz és kezdené. Ekkor nyílik az ajtó és mosolyogva belép Leonid. Még jobb. Gabriela megvárja, míg köszön a kollégáknak és helyet foglal. Új lendülettel kezd.

– A diabétesz és a metabolikus szindróma hamarosan az egész világ problémája, nem csak az Egyesült Államoké. De hogy az ok-okozati összefüggéseket felfejtsük, mindenképp tennünk kell egy rövidke virtuális kirándulást az Új Kontinensre. Miben különbözik az amerikai a Kelet-európai életmódtól? Legszívesebben kihagynék minden terminust, ami politikai vonatkozású. Azonban képtelenség kikerülni az untig agyonhasznált közhelyet, hogy Amerika a kapitalizmus bölcsője. A kapitalizmus, ami a gazdaság fellendülését eredményezte, a közegészségre tragikus hatású. A termelés fokozásával fogyasztói társadalommá váltunk, boltok tömege, reklámok és hirdetések, valamennyi árucikk csomagolása azt kiabálja: „Fogyassz! Egyél! Élvezd az életet!” Nem csoda hát, hogy a népesség nagy százaléka beteg. A magas cukortartalmú étrend és a szedentarizmus könyörtelenül szedi áldozatait, a lakosság nincs tudatában, mennyire káros az életmód, ami oly természetesnek tűnik, mert más mintát nem lát, nem ismer. Téves módon azt hisszük, ami körülvesz, amit megszoktunk, az a normális. Az állandóan magas vércukorszint nemcsak kettes típusú cukorbetegséget, hanem magas vérnyomást, koleszterin lerakódást, szív-érrendszeri megbetegedést, ízületi gyulladást, csontritkulást és különféle autoimmun elváltozást eredményez, de újabban az Alzheimer-kórt és az időskori demenciát is a számlájára írják.

A két férfi elképedt arcot vág, a titkárnő igyekszik leplezni csodálkozását. A professzor alig észrevehetően bólogat, mintegy biztatva a nőt, hogy jó lesz ez, csak így tovább. Az ő dolga mérni a reakciót, a fogadókészséget, s ha valahol nem találna az előadás tartalmával, ügyes kérdésekkel összeigazítani. Gabriela látja a férfi arcán, hogy eddig minden rendben.

A felvezető után a tanulmány részletes ismertetése következik. Az időtartam egy hónap, kísérlet húsz önkéntes bevonásával történik, tíz férfi, tíz nő, akik perdiabéteszes tünetekkel indulnak a kísérletnek, vércukorszintjük adott spektrumban mozog és orvosi javaslatra perorális vércukor cukorcsökkentő gyógyszeres kezelést kapnak. A kutatás időtartama alatt szigorú diéta és napi két óra felügyelt testedzés mellett a vércukorszint követése a cél, az adatok feldolgozása és elemzése, a következtetések megfogalmazása. Az elképzelés logikus, a két férfi bólogat és a harisnyás lábakat elemzi. A pénzügyi igazgató jegyzetel. A titkárnő előre és hátra lapoz, mint aki hibát keres. Gabriela fél óra alatt elmond mindent, a száraz részleteket mellőzve, hiszen minden papíron. A testület tanácskozik, óra múlva döntés születik.

Büfé nincs, tanítás nincs. Néhány pizsamás beteg a parkban, akik a napütésben bátrabban mozognak. A hőmérséklet emelkedik. Hosszú egy óra.

– Jöjjön – inti be a titkárnő.

A rektor ülve beszél. A gyűléstermet kiszellőztették.

– Kedves kolléganő! A tervezetét megvitattuk és egyöntetűen pontosnak, remekül kidolgozottnak találtuk. A költségvetést jóváhagytuk. Gratulálok, munkájához sikert és kitartást kívánok!

A férfi feláll, az asztal elé lép. Gabriela nem tudja, most mit tegyen. Kézfogásra tippel. A rektor nyújtja a kezét, majd közelebb húzza a nőt. „Ebből ölelés lesz!” Gabriela áthajol a férfi pocakján. Lélegezni se mer, hogy az ölelő ne érezze magát kényelmetlenül a kerülete miatt. Ám a rektor szorítja és húzza, mintha soha el nem engedné. A nő nem tud mit kezdeni a kezével, tenyerét a zakóra simítja és moccanatlan hagyja. Végül szabadul. Hátrál, a papírjait szedi össze. Köszöni a türelmet, kellemes ünnepet kíván.

Várná a professzort, de Leonidot a két férfi nem engedi. Kopog a szeme az éhségtől. Üzenetet küld: „Hazamegyek enni.” Rögtön jön a válasz: „Jó, hívlak, amikor szabadultam a barmoktól.”

A kocsiba ülve vizet talál, iszik. „Jó. Most egy hét előkészítő-munka, aztán jön az alanyok toborozása.” Igyekszik haza. Titkos terve életbe lép, ha már az erdei házat használhatja. Egész hétre napsütést jelez a mobil. Szeretné megmutatni a fiúnak, milyen bámulatos, amikor egyik napról a másikra zöldbe borul a természet. „Hogyan mondom el Istvánnak, hogy Istit elviszem a héten, ez a kérdés.”

Egyszerűen mondja. A válasz goromba, gyors és ellentmondást nem tűrő:

– Nem viszed sehova. Isti itthon marad. Ha nem jössz haza, az se baj, majd Rózsikával megoldjuk, nem fog a gyerek az erdőből ingázni iskolába.

– De hát vakáció jön! – mondja a nő.

– Nekem is van programom a vakációra – kapcsol azonnal az apa. – Állatkert, úszás, foci, görkorcsolya.

Gabriela nem vitatkozik. Hat napra pakol. Nézi a törött számítógépet. Ma nem adhatja a javítóba, nem dolgozik senki. Lovaglónadrágot, cipőt, csepszet, kesztyűt is. Elköszön a fiútól, megpaskolja a boxer bumszli fejét. „Vigyázz rájuk, Zsóka!” A boxer okosan néz.

A városkijáratnál várja a fekete Audi. Gabriela kiszáll. Leonid öleli. „Ez most milyen jól esik!” A férfi sorolja, mit vásárolt, kérdi, kifelejtett-e valamit. – Dehogy, ez is több, mint amire szükségem van – mondja a nő. – Melyikünk megy elöl?

– Ahogy akarod – néz rá a férfi. – Mindegy, ki kit követ, ha egy a cél.

Gabriela mosolyog.

– Akkor követlek. Induljunk!

Egyszerre ülnek autóba, egyszerre indul a két motor. A városon ünnepi csend, forgalom nincs, index kattog. Egyszerre fordul négy kerék.