Belenézett a gyönyörű lány csillogó szemébe, mert azt hitte, hogy a mélyén rengeteg szép emléket talál majd. Egy park fái alatt tett szerelmes séta lépteit látja majd, netán kacagást hall, amit a lány nyakára lehelt csók indított útjára, vagy egy ölelést nézhet, amivel a lányt egy jóképű fiú ejtett zsibbasztóan kellemes fogságba. De nem. A szemekben hideg szomorúság ült, majd még tucatnyi könnycsepp is csordult azokból a szemekből, amelyekbe a férfi, aki apja lehetett volna a gyönyörű lánynak, néhány másodperc alatt szerelmes lett.
Persze az is lehet, hogy a gyönyörű lány hangja indította el az egész országon végigsöprő hullámot. A hang, ami arról beszélt, hogy minden bizonnyal bezárják az uszodát, ha nem is végleg, de tavaszig mindenképpen, ahová a férfi hetente háromszor lejárt, hogy megmozgassa izmait, és legalább addig fiatalnak érezhesse magát, amíg a vízben hasít ösvényt magának.
Nem bírja a város kifizetni a költségeket, nagyon drága lett a villany, és még drágább a gáz, így aztán… – intett tétován a gyönyörű lány. És tétova mozdulatában benne volt mindaz a szorongás, ami sok-sok ezer emberben élt, mióta a szomszédos országot marcona katonák rohanták le, ezernyi fegyverrel osztották a halált. Európa többi része meg attól rettegett, hogy a harcok lángjai átcsapnak az ország határain, és tűz égeti fel az ő házaikat is. A lány persze akkor és ott nem gondolt háborúra, csak arra, miből fog megélni, ha elveszíti a munkáját, miközben az árak egyre magasabbra szöknek, és senki nem tudja, ki és mikor fogja egyszer láncra verni azt az örvényt, ami talán mélybe ránthatja az országot.
Ne kérdezd, melyik országról van szó, azt sem, hogy mikor történt mindez. Inkább örülj, hogy a férfi, aki lelkét ott hagyta zálogul a gyönyörű lány tekintetében, elköszönt, majd felkereste a bankárát, és arra utasította, hogy a vagyonából, merthogy a férfi hatalmas összegek birtokosa volt, utaljanak annyit a város kincstárába, amennyi bőséggel elegendő az uszoda nyitva tartásának költségeire.
– Én most ennyit segíthettem, tegyétek meg ti is a kötelességeteket – mondta a férfi pár nappal később a barátainak, – mert ti is ennek az országnak köszönhetitek, hogy ilyen gazdagok vagytok, dúskáltok minden földi jóban, kastélyok, házak, erdők és mezők tulajdonosaiként járjátok luxushajóitokon a tengereket, és csillogó kristálytornyokban nyeli szátok a legédesebb, s ami ennél is fontosabb, a legdrágább nedűt.
A barátok előbb egymásra néztek, majd eszükbe jutott, hogy harmincegynéhány éve, amikor az országukban még mindenki egyenlően szegény volt, vagy legalábbis a legtöbb ember, ők is kitaposott cipőben, kopott gúnyában jártak dolgozni. Ám egyszer csak bekopogott hozzájuk a szerencse, ami találkozott ügyeskedős vállalkozó kedvükkel. De nem találkozott egyetlen olyan rendőrrel sem, aki megkérdezte volna, ugyan, uraim, árulják már el, miből teremtették elő az első milliójukat. Így aztán csak hízott a vagyonuk azóta is. A vagyonuk, amiről nagyon szerették volna azt hinni, hogy nem mások szomorúságának dombjára épült fel.
Talán csoda történt, talán szégyenlőssé vált a lelkiismeret, de a barátok is ráléptek arra az útra, amit az uszodás barátjuk javasolt. Volt, aki a vagyona felét, más csak a negyedét, de felajánlotta a város és az ország gondjainak megoldására. A hirtelen jött adományokról ugyan nem írtak az újságok, de néhány nap alatt azért körbe szaladta a hír a környéket. Mivel az ország, amelynek nevét ne kérdezd, mert úgysem tudom megmondani, nem volt valami hatalmas, az előbb említett hír nem sokkal később bebarangolt minden tájat, felszaladt a kis ország nem túl magas hegyeire, áttáncolt az összes síkságán, megmártózott minden folyójában és tavában, ott lépkedett a széles sugárutakon és a legszűkebb utcákban is.
Az adományok pedig csak gyűltek, és ekkor nem azok kínálták fel pénzüket, akik általában kis fizetésekből, csekély nyugdíjukból szoktak utalni mentősöket, szegény, vagy éppen betegséggel küzdő gyerekeket istápoló alapítványoknak, hanem a gazdagok. Igen, a nagyon gazdagok nyitották ki a pénzes zsákjukat. Volt közöttük építési vállalkozó, ki korábban olyan méregdrágán árulta a lakást, hogy joggal érezhette, minden beépített tégla egy-egy aranyröggel hálálta meg a befektetést. Volt hatalmas erdők birtokosa, aki maga sem tudta, hányszor táncolta körbe a legvastagabb törzsű fáját, így ünnepelve meggazdagodását. Pénzt küldött iskola fűtésére, utcák kivilágítására reszketeg öregember, aki nagyon is délceg ifjú volt, amikor még olajszőkítésből származó, színtelen, szagtalan pénzből épített vagyont. Egy másik, ki még életében nem járt múzeumban, nem lapozott bele könyvbe, de sosem létezett vállalkozások számlagyárosaként csalt el milliárdokat az állam kincstárából, azt üzente hat város polgármesterének: Ezt azért kapjátok, hogy ne kelljen se könyvtárat, se múzeumokat bezárnotok, de jusson ám a színháznak is.
A pénz, kenőpénzektől zsírosodott maffiózók, valutapörgetők, lányfuttatók, gyárakat szétprivatizált, munkásokat utcára lökő fehérgallérosok pénze pedig csak gyűlt, míg a talált kincs egyszer csak hegynél nagyobb formájúra nőtt. Az emberek meg tátott szájjal hallgatták azokat a politikusokat, akik egykor a hatalomért a lelküket, ám most nyaralójukat, asszonyuk csillogó arany ékszereit adták el azért, hogy a válsággal, inflációval szorongatott ország beborult egén napfény zavarja el a komor felhőket. A már nyugdíjba vonult egykori, vagy éppenséggel nagyon is aktív mai tisztséghalmozók meg lehajtották a fejüket, és bocsánatot is kértek, mondván: akkora jót biztos nem tettek az országért, amennyivel a munkájukat jutalmazták mindenki adójából. Ezért aztán nyugodt lélekkel küldik a pénzt, nem várnak el ezért köszönetet, csak annyit…
De többet most nem mondhatok.
– Ne is mondj, mert fogalmam sincs miről meséltél ma nekem. Sok szót nem is értettem – nyújtóztatta ki lustán a testét az ágyon fekve Sáhriár szultán. – Mint ahogy azt sem tudom, hogyan juthatott mindez a rengeteg badarság az eszedbe, gyönyörű feleségem, annyi szép és izgalmas mese után.
– Én sem tudom, hatalmas, szerető uram. Hidd el, én sem tudom – mondta Seherezádé, és álomba szenderülő férje szuszogását hallgatva örült, hogy túlélt még egy éjszakát.
