„Szeged az emlékeimben továbbra is tündérekkel, boszorkányokkal, manókkal teli helyként él”

– Meséidnek visszatérő jellemzője, hogy valós helyszíneken játszódnak, a tündérek és óriások Budapesten és Szegeden élnek. Véleményed szerint a gyerekek jobban tudnak kapcsolódni a történetekhez, ha ismerősek bennük a helyszínek?

– Szerintem a mese olyan műfaj, ahol jól működnek az olyan formulák, mint a túl az Óperencián vagy a réges-régen egy messzi-messzi galaxisban. Viszont én már gyerekkoromban is szerettem azokat a meséket, amikhez kapcsolódni tudtam. Ezek a történetek arról meséltek nekem, hogy a varázslat megtörténhet a mi világunkban is. A réges-régi galaxis történeteit mindig picit eltávolítjuk magunktól, ami természetesen egy óriási szabadságot is ad.  A konkrét dolgok viszont közel hoznak, mert felvetik az olvasóban a kérdést, hogy vajon találkoztam-e én is hasonlóval. Lehet, hogy találkoztam már tündérrel, vagy velem is történt már valami csoda? – ez a gondolat mágikussá teszi a valóságos világot. Különösen igaz ez Szegedre, amit gyerekkoromban hajlamos voltam benépesíteni mindenféle lényekkel.

Így amikor elkezdtem meséket írni, természetes volt, hogy tündérek villamosoznak. Arra viszont tudatosan figyeltem, hogy a mesehőseim mindig olyan bonyolult érzelmi helyzetekbe kerüljenek, amik a mindennapokhoz kötődnek. Olyan helyzetekkel és nehézségekkel szembesüljenek a hősök, amikkel az olvasók is megküzdenek gyerekkorukban vagy később, a kamaszkorukban. Fontosnak tartom megmutatni, hogy a mesehősök sem fekete-fehérek.

– Milyen helyszínek inspirálnak Szegeden?

– Fontos gyerekkori helyszín a nyaralóövezet Tápénál a hosszú lábú házakkal. Volt egy kis házunk ott, nyaranta sokat bóklásztam a környéken. Az ártéri erdő régi fáiban van valami ősi és varázslatos, ahol a tündérek és boszorkányok nagyon jól érezhetik magukat. Illetve Szeged épített öröksége is kiváló inspirációt ad a sok-sok szecessziós palotával, ahol bizonyosan a királylányok és királyfiak élnek. Szeged belvárosa tele van mesebeli mézeskalács házakkal.

– Vannak még tündérek és óriások a városban?

– Nagyon csalódott lennék, ha nem lennének. Bizonyosan vannak, csak meg kell látni őket. Biztatok minden gyereket és felnőttet, hogy kóboroljon a városban, és lásson bele meséket az épületekbe vagy a fákba, mert ott vannak.

– Mit jelent számodra a mese? Mi a célja egy mesének?

– Hiszek abban, hogy ha történeteket mondunk, akkor könnyebb lesz élni. Nagy szavaknak tűnhetnek, de ezt látom a környezetemen és magamon is.  Ha vannak történetek egy-egy élethelyzetre, az megmutatja, hogy ez a helyzet mással is megtörtént, akár valakinek a képzeletében, akár a valóságban. A mesék segítenek megküzdeni. Fontos, hogy már gyerekként találkozzunk kicsit bonyolultabb történetekkel és olyan érzelmi helyzetekkel, amikkel később is szembesülünk. Érdemes megmutatni a gyerekeknek, milyen bonyolult és gazdag az érzelmi élet. Sokféle érzelem van, és egyszerre érezhetünk sokfélét. Egyszerre haragudhatunk valakire és ugyanakkor nagyon szerethetjük azt a másikat. Sértődhetünk meg úgy, hogy tudjuk, nincs igazunk. Sok minden van az ember lelkében, és a mesének feladata ezt a sok mindent feltérképezni. A macskaherceg kilenc élete felnőtt szemmel nyilván olvasható hűtlenségtörténetnek, de igazából a hűtlenséggel már gyerekkorban is találkozunk. Mondjuk egy barátság kontextusában: leszek a barátod, nem leszek a barátod, akkor leszek a barátod, ha… vagy én többet teszek bele abba a barátságba, mint te. Miért van az, hogy mindig csak én hívlak le focizni, vagy mindig én megyek át hozzátok stb. Bár a macskaherceg egy szerelmi történet, de ezt az érzelmi konstrukciót más kontextusban is lehet olvasni, és fontos ezekről beszélgetni. Szerintem ahhoz, hogy érzelmileg intelligens felnőttek legyünk, tudnunk kell beszélni az érzelmeinkről. Ebben sokat segítenek a történetek.

– Legújabb könyvedben, az Emma csöndjében a főszereplőnek nagyon érzékeny a hallása, ami képessé teszi, hogy értsen az állatok nyelvén. Több kritikában is az autizmus spektrumzavar vagy szuperérzékenység felől olvasták az Emmát. Mi a célja annak, hogy végig nyitva hagytad ezt a kérdést a mesében?

– Nem akartam egy diagnózisról írni. Végig úgy gondoltam, hogy Emma egy érzékeny kislány, ami lehet valamilyen szenzoros érzékenység vagy akár autizmus spektrumzavar is. Nagyon fontos volt, hogy ne bélyegezzem őt meg és ne mondjam ki, miért olyan Emma, amilyen. Mert ha kimondom, akkor onnantól kezdve az a skatulya fogja meghatározni, amibe belehelyeztem. Inkább azt szerettem volna, hogy magára ismerjen akár az autizmussal küzdő gyerek, de a visszahúzódó gyerek is.

Emmáról kívülről csak az látszik, hogy csöndes kislány. Egyébként soha egyetlen könyvemre sem kaptam ennyi visszajelzést, mint az Emma csöndjére. Írnak olyan szülők is, akiknek autizmussal küzdő vagy érzékeny gyereke van, de írt olyan is, akinek ADHD-s. Sok olyan üzenetet kaptam, hogy: Úristen, végre van egy történet, ami az én gyerekemről szól. Ez is alátámasztja a döntésemet, hogy nem egy diagnózisra építettem fel a történetet, hanem egy tágabb keretben hagytam. Így mindenki beleolvashatja a saját visszahúzódásának, vagy gyermeke visszahúzódásának történetét, illetve azt, hogy ebből hogyan lehet, vagy ki lehet-e törni.

– A kötet amellett, hogy nagyon érzékenyen beszél az elfogadás és a másság témájáról, izgalmas információkkal szolgál a tengeri állatok világáról is. Miért éppen a tenger világát választottad a történet közegéül?

– Egy görögországi nyaralás adta az inspirációt. Elmentünk egy barátnőmmel és a kislányával egy akváriumba, ahol sokfajta tengeri élőlényt láttunk. Természetesen, láttam már akváriumot, de akkor nagyon erősen belém hasított, hogy a világon a legnagyobb csend a víz alatt van. Akkor már gondolkodtam Emma történetén, és tudtam, hogy a csenddel és a zajjal akarok valamit kezdeni. Körülbelül ugyanekkor történt az is, hogy olvastam egy cikket egy süket kardszárnyú delfinről, ez a része tehát valóban megtörtént.

– Ha jól tudom, az Emma csöndje először színházi előadásként látott napvilágot, és csak később jelent meg mint mesekönyv. Hogyan született a drámaszövegből mesekönyv?

– A Kolibri Színház kiírt egy meghívásos kortárs drámapályázatot, és engem is meghívtak. Ekkor mentem el erre a görög útra, ami az inspirációt adta, és megírtam a drámát. Nagy hatással volt rám Greta Thunberg is, aki sokat beszélt a környezetvédelemről. Ez például biztosan befolyásolta Emma karakterét: hogyan lehet nem tipikus emberként felszólalni a környezetvédelem mellett. Tehát megírtam a drámaszöveget. A következő évben pedig elkészült belőle az előadás, amit Kuthy Ágnes rendezett (akivel egyébként a görögországi utazáson is voltam). Az előadás elég sikeres lett, viszont közbelépett a Covid, ezért nem lehetett sokat játszani. Nagyon sajnáltam, hogy ez a történet kevés emberhez jut el, hiszen akkor nem lehetett tudni, mikor fognak újranyitni a színházak. Egyébként azt is tudni kell rólam, hogy gyötrelmesen és nehezen írok, viszont, ha már egyszer megírtam egy történetet, akkor még később is sokat gondolkodom rajta. Az Emma csöndje kapcsán, az előadás bemutatása után is úgy éreztem, hogy még dolgom van a szöveggel. Jó volna megírni prózában, Emma szemszögéből. Ekkor érkezett két felkérés, egyrészt a Pagony Kiadótól, másrészt a Cerkabella Kiadó részéről a Hamupogácsa – Mesekönyv az érzelmekről című kötethez. Így mivel a Hamupogácsába egy rövidebb szöveget kértek, ezért oda megírtam az első prózai változatot, aminek a vége is kicsit más lett. A Pagonynál pedig egy hosszabb verzió jelent meg önálló kötetként Takács Mari csodálatos illusztrációival.

– A Deszkavíziónak adott interjúban azt kérdezték tőled, hogy minden meséből lehet-e bábdarabot írni. Én megfordítanám a kérdést: minden bábdarabból lehet mesekönyvet írni? Miben különbözik egymástól a két adaptációs technika?

– Amikor darabot alakítok át prózává, akkor filmrendezőnek szoktam képzelni magam. Igyekszem elképzelni a jeleneteket, hogy minél érzékletesebben tudjam bemutatni a környezetet, vagy hogy mi zajlik a szereplő fejében. Ehhez tisztán kell látnom a fejemben, hogyan zajlik a jelenet: ki hova megy, ki mit csinál, miért csinálja, mit érez közben, milyen fejet vág, milyen hangsúllyal mondja. Prózában nagyon konkrétnak kell lenni.

– Ha bármilyen mesét választhatnál és bármilyen bábtechnikával dolgozhatnál, akkor milyen előadást csinálnál?

– Ez nehéz kérdés. Hmm.. talán lehetetlen küldetés, de szívesen megnéznék egy Végtelen történet bábszínházi adaptációt. De nem tudom, ki merné megcsinálni.

A Végtelen történet pont ilyen: van egy valós síkja, és közben van a fantáziavilág, aminek a történései kihatnak a valóságra. Biztos valami olyan bábtechnikára gondolnék, ami a fantáziavilágot korlátlanná teszi. Egy ilyen előadásnál a báb és a mozgató viszonya is nagyon izgalmas lenne, hiszen az egész történet mégiscsak Barnabás fejében játszódik olvasás közben, aminek aztán ő maga is a szereplője lesz. Szerintem ez nagyon érdekes előadás lehetne.

– Utolsó kérdésem: min dolgozol mostanában? Akár mint író, akár mint dramaturg.

– A Budapest Bábszínház következő évadját készítjük elő, amiben lesz egy Hamupipőke előadás, amit én írok és Kuthy Ágnes rendez. Szerintem nagyon izgalmas lesz, fantasztikus szereposztással. Engem talán ez érdekel a legjobban a dramaturgiai munkában: hogyan lehet a szerepeket a színészekhez passzolóan megírni. Ezért is választottuk a Hamupipőkét, mert van egy tökéletes Hamupipőke és egy tökéletes értelmiségi királyfi a társulatban, Csarkó Bettina és L. Nagy Attila személyében. A másik, ami szintén a Budapest Bábszínházban lesz: Cseri Hanna rendezi a Szomjas troll című Varró Dániel által írt mesét. Ez egyszemélyes előadás lesz Teszárek Csaba alakításában, ahol a színésznek és az anyagnak egy olyan felszikrázó találkozása fog történni, ami hosszútávon is nagyon inspiráló.

Nagyon inspiráló, hogy idén két tanítványommal is együtt dolgozom majd, mint alkotó. Ennek a bemutatója egyébként februárban lesz.

– Nagyon várom már! Köszönöm szépen!

Bálint Zsófia

(A cikkben látható fotók a szegedi Tricikli Fesztiválon készültek.)