Szabadításod öröme
BESZÉLGETÉS VISKY ANDRÁSSAL
PÁL ANDREA BERNADETT INTERJÚJA
Az 1956-os forradalom után az akkor még gyermek Visky András református lelkész édesapját 22 év börtönre ítélték. A kétéves gyermeket hat testvérével és édesanyjával együtt pedig egy romániai lágerbe telepítették ki, ahol éhezés és rengeteg megpróbáltatás várta őket. Visky András beszél fogságban töltött napjaikról, Istennel kötött szövetségéről, anyjának tett ígéretéről, miszerint egyszer, felnőttként megírja mindazt, ami családjukkal történt a kitelepítés során. Hatalmas megtiszteltetésnek élem meg, hogy kötetem a siker hullámain szörfözik, de számomra ez csak másodlagos – mondja a Kitelepítés című szabadításregény szerzője.
– Édesanyja alakja megjelenik a Júlia című drámájában és a Kitelepítés című regényének kiemelt szereplőjeként. A különböző műfajokon belül hogyan bontakoznak ki egyes karakterek, és a műfajok milyen hatással vannak a karakterformálásra?
– Annak ellenére, hogy sokan úgy gondolják, prózát írunk át színpadra, előfordult olyan a magyar irodalomban is, hogy fordítva történt az adaptáció, például a Szűzmáriás királyfi Tamási Áron az Ősvígasztalás című drámájának regényváltozata. Teljesen mást jelent a két műfajban alkotni, darabjaimat javarészt szabadversekben írom, és a forma, valamint a dramaturgiai fölépítése egy karakternek végül a néző és a színész találkozásából születik meg. A dráma szövege másféle térben mozog, kihagyásos szerkezetű, teret ad a nézőnek, hogy a saját tükörképét ismerje fel benne. A regény egy narratív javaslat, még akkor is az, ha a Kitelepítés a versírás technikai eszközeit is használja. A regényem egy lineáris történet elmesélésére futott ki, a dráma sohasem, ami egyetlen robbanás. Ha párhuzamba állítjuk a kettőt, akkor a regény az időt hivatott kifejezni, a dráma a pillanatot ragadja meg.
– Édesapja szabadságképe hogyan befolyásolja az Ön alkotói szabadságképét?
– Mélységesen. A rabság és szabadság, az egyéni-, családi-, közösségi-szabadságharcok dinamikájában nőttem fel. Apám szabadságképe nekem tulajdonképpen maga az apám – nem metafora, hanem beteljesülés. Ha írásait olvassuk, láthatjuk, hogy a közvetlen társadalmi vagy politikai szemléletek helyett inkább a szabadság metafizikai jelentéseit fejtegeti. Szabadságképe legtöbbször teológiai természetű, és a szabadság számára a megváltás szinonimája voltaképpen. Azt hirdeti, hogy a megváltásban részesülő ember felismeri önmagát, felnőtt emberré, politikai szubjektummá válik. Döntéseit már szabad akaratából hozza meg, és nem valamiféle külső kényszerből; tudatában van annak, hogy a szabadság árát időről-időre meg kell fizetnie, és ez alól senki sem kivétel. Minden nemzedéknek meg kell küzdenie a rémmel, hogy a szabadság felelős őrévé váljon. Amennyiben a Kitelepítés bibliaátírás – hiszen valóban egyszerre töredékes és folyamatos elbeszélés, mint a Biblia –, szabadságképem megegyezik édesapáméval, mivel a regényem is szabaditástörténet.
Nem csupán egyszerű kiszabadulás egy romániai gulág lágerből, hanem valamivel több ennél. Azt a kérdést feszegeti, hogy létezik-e az a szabadság, ami semmilyen körülmények között nem vehető el tőlünk?
A történelem folyamán több kísérlet is született, hogy az egyéni és közösségi szabadságot korlátozzák vagy megvonják, mégis a börtönökben vagy a lágerekben a foglyok minden erőfeszítése arra irányult, hogy a gondolataik vagy a lelkük szabad maradjon. Rájöttünk, hogy a lágerben is, sőt a sötét nyolcvanas években szabadon kell gondolkodnunk, mert abban a pillanatban, amint ezt feladjuk, a sötét oldal szolgálatába állunk, és ezzel mi magunk is hozzájárulunk a rendszer egyre tökéletesebb és egyre embertelenebb működéséhez. Hiszem persze, hogy egy emberek által kreált rendszer nem tud tökéletesen működni, előbb-utóbb a saját tökéletességébe vetett hite számolja fel.
– A Kitelepítés című regényében központi szerepet játszik a véletlenül Önöknél maradt Biblia. Miként adott erőt a családnak, hogy kitartsanak egyéni függetlenségük és elveik mellett?
– A Szentírás elsőrendűen nem könyvként volt velünk, hanem szellemi értelemben vett tanításként, amely mintegy ritualizálta a mindennapjainkat, átemelte a hétköznapot a szabadság bejárhatatlan szférájába. Különösen szerencsésnek mondhatom magam, hogy egyetlen könyvként éppen a Biblia jött velünk egy angyali véletlen folytán a lágerbe. Kisgyerekként fokozottan érdeklődtem önmagam és a családom iránt, hiszen évekig az apa hiányában nevelkedtem.
A Biblia kitágította körülöttem a teret és az időt: nemcsak lágerben éltem, hanem benne éltem valahogy a teremtésben.
Mindig tudtam, egy olyan történet részese vagyok, amelynek értelme és célja van. A gyermekek létezés iránti bizalma erős; amint el tudtam helyezni magam egy történetben – ráadásul egy nagy történetben, amelyben Isten, királyok, angyalok, mindenféle furcsa figurák a szereplők –, rendkívül gazdag világban kezdtem élni. Így az éhezés sem csupán éhezést jelentett, hanem mondjuk Izrael népét, amint a pusztában vándorol, és olykor kifejezetten végletes nélkülözésekkel kell megküzdenie.
– Ha egy délutáni tea erejéig találkozhatna a gyermekkori önmagával, mit tanácsolna neki?
– A láger időszakára nem élnék semmiféle tanáccsal, hiszen ami ott történt velem, az identitásom részévé vált. A gyermeket valószínűleg megdicsérném, amiért azt a fogadalmat tette édesanyjának, hogy felnőttkorában megírja mindazt, ami családjukkal történt a kitelepítés időszakában. Ígéretem nehezen teljesedett be, egész életem arról szólt, hogy tartsam anyámnak tett fogadalmamat. Kezdetben azt hittem, a Júlia című színdarabommal végül is álltam a szavamat, ám idővel megszólalt bennem egy hang, amely arra figyelmeztetett, hogy a regényírás lehetetlen kísérletét nem úszhatom meg.
A világ rekonstrukciója – amiben gyerekként éltem – egy elháríthatatlan feladat maradt számomra, és ezt kizárólag regényben mesélhettem el. Meg kellett tanulnom elfogadni a fiatal önmagamat minden hibámmal és ügyetlenségemmel együtt. Örülök, hogy nem tagadtam meg az utat, amelyet be kellett járnom. Hatalmas megtiszteltetésnek élem meg, hogy kötetem a siker hullámain szörfözik, de számomra ez csak másodlagos. Amikor lezártam a kéziratot, öröm vibrált a mellkasomban, de nem azért, mert biztos voltam abban, hogy jó könyvet írtam. Eltöltött a boldog bizonyosság, hogy elvégeztem a munkát.
– Az idő múlásával az emberekben átértékelődnek az emlékek. Miben látja máshogy a láger időszakát, mint fiatal korában?
– Gyermekként anyámon keresztül láttam a világot, ő volt a legbiztosabb tájékozódási pont. Összeomlása, klinikai halála számomra a legnehezebb időszakot jelentette. Börtön előtti, tudatos emlékeim nincsenek apámról, mivel nyolcéves koromig a hiányában nevelkedtem. A család vagyonának elkobzását, kitelepítésünket fontos örökségnek tartom, amely formálta a világról alkotott szemléletemet. Gyermekként furcsamód azt éreztem, jó helyen vagyunk a lágerben – hol lehetnék máshol, amíg apa börtönben van?
A gyermek bárhol tud boldog lenni, én viszont ezt a jól felidézhető gyermeki boldogságot az együttlétben éltem meg a legintenzívebben.
Fontos megjegyezni, hogy a hetedik gyermek voltam és vagyok. Legkisebb testvérként egészen sajátos nézőpontból láttam a családomat, úgy érzem, talán én kaptam a legtöbbet mindenkitől: édesanyámtól, testvéreimtől, Nényutól, a diakonissza nővértől, aki saját elhatározásából velünk tartott az előttünk tátongó semmibe, majd haláláig velünk maradt. Felnőttként viszont azt tapasztalom, az ember nem szeret szabad lenni. A szabadság nem csupán egy pillanatnyi állapot vagy garantált jólét, hanem napi feladat, amely nagymértékű felelősségtudattal jár. Nincs olyan egyéni döntés, ami ne hárulna rá a közösségre. Korunkban az „én” jelentősége talán túl van hangsúlyozva. Nem kellett megvárnom a felnőtt kort, hogy rájöjjek, mindig van veszítenivalónk, az igazán boldog emberek pedig azok, akik már nincs. Aki az Örökkévalóval kötött szövetséget, nemcsak a láthatóban él, hanem a folyamatos időt alkalomadtán valóságosan átmetsző egyetemes jelenidőben is.
Pál Andrea Bernadett
