Súlya a tollnak

Pruzsinszky, nagyfokú érzékenységgel rezonál korunk visszáságaira, poklaira. Nem ringat illúziókba minket. Ahogy a fülszövegben olvashatjuk: „A szerző, ’alulról’ nézve a világot, aligha talál olyan történetet, amely jól végződhetne a szükségszerűségek ama láncolatában, amelynek során a vágyak s az álmok rendre valósággá hitványodnak.” De általában is jellemző a szerzőre, hogy – úgy mondjam – nem rózsaszínben látja a világot. Ennek ellenére akadnak olyan novellái, passzusai, főleg az visszaemlékezéses-darabokra igaz ez, mikor az ifjúságát, szerelmeit idézi vissza. És ezek nem vesznek el, hiszen az emlékezés, és az alkotás alkímiája folytán visszaelevenedik a múlt. Vagy: „Nem akarom látni a mostani arcodat. Csak emlékezni az első csókra, amely sosem történt meg.” (69.)

Pruzsinszky minden története mintha „végtelen történet” lenne. És bár az olvasó néha szeretné azt, hogy tartson még, még, még… Az író művészi önfegyelme és az alkotói arányérzék alkalmazása folytán, igazából senkinek sem lehet valódi hiányérzete.

Nem kell azon sem meglepődnünk, már azoknak, akik ismerték korábbi könyveit, publikációit, hogy az erőteljes prózai mondatokat néhol költői tűz hevíti fel: „A fiatal özvegy divatos tüllkalapja, mintha a gyász füstölögne belőle, gőzölgött a hőségben.” (92.) És: „Odabent a toronycella tenyérnyi ablakán csak az ég kékje látszott – mintha, aki bent van, az ég foglya lenne.” (100.) És van a költő úgy is, hogy: „(…) a költő, immár kitöltögetve, sorban hajtogatta fel a második flaska tartalmát is, oly komolyan, szorgosan, ahogy az ács kalapálja a tetőt.” (154.)

Az az érzése az embernek, Pruzsinszky novelláit olvasva, mintha csak azért születtünk volna ide a földre, hogy kudarcot szenvedjünk, illetve, hogy tudatosítjuk: végül el kell buknunk. Bár az is illeszkedik ide, amit Karinthy írt: Nincs született jó vagy rossz ember. Sorsa teszi azzá. Igen, Pruzsinszky Úr művei nem a „élj pozitívan, élj egészségesen” vallást(?) gyakorlóknak szólnak. Pontosabban nekik is, de akik a valóságot pusztán csak, mint penetránst érzékelik, az önkéntelenül is visszahőköl az igazi költői művektől. A művész – ez egyáltalán nem paradoxon – a földön él. „Kiszakad az időből a kép: az öregember fogatlan szája, keserű álla saját jövőbeli arcomat mutatja.” (7.)

Roppant érdekes és szomorú a borítóképe a kötetnek (Pruzsinszy Dániel tervezte, egyébiránt.) Gyönyörű, kék-egű, finoman felhős, tengerparti háttérben Justicia magasodik– aki ugyebár az igazság, az igazságszolgáltatás és az erkölcsi erő istennője a római mitológiában –, jobbjában egy karddal, míg baljában egy mérleget emel fel: a mérleg egyik felén egy emberi arc, a másikon néhány aranyérme. Nos, tökéletesen szimbolizálja azt, hogy minden kor, és mindenek felett – az arany győzedelmeskedik az ember fölött…

Jó apropó, és erősen idekívánkozik a most 200 éve született nagy költőnk, Petőfi Sándornak a „XIX. század költői” című verséből egy részlet: Vannak próféták, akik / Azt hirdetik nagy gonoszan, / Hogy már megállhatunk, mert itten / Az ígéret földje van. / Hazugság, szemtelen hazugság, / Mit milliók cáfolnak meg, / Kik nap hevében, éhen-szomjan / Kétségbeesve tengenek. // Ha majd a bőség kosarából / Mindenki egyaránt vehet, / Ha majd a jog asztalánál / Mind egyaránt foglal helyet… Ilyen kor, minden valószínűleg szerint, nem fog megtörténni az emberiséggel, de a jövőben talán kevésbé lesz olyan, mint amilyen most van. Ebben bízunk. Ebben kell bíznunk.

Pruzsinszky Sándor mintha a valóság médiuma lenne, szakavatott tollal írja, faggatja a felszín alatti sötét mélyvilágot. És a tollának súlya van. Illetve mindannak, amit leír. Ezért remélhető, hogy azokhoz is eljut majd, akikért fölveszi a tollat, becsülettel, minden művészi adottságával. Nap mint nap.

Jahoda Sándor

Pruzsinszky Sándor: Kolduskabát, novellák

Hungarovox Kiadó

Budapest, 2022

161 oldal, 2500 Ft