Van-e valaki, aki szeretne a lámpánál álldogálni, és nézni, amint élete jobbra jelez? Aztán átmenni végre, ügetni egy ismerten-ismeretlen cél felé, és azon tűnődni, ő vajon ki, kivel, hogyan? Azt remélni, hogy most már mégis meg meri simogatni azt a tejeskávé-színű nagy kutyát, amelyik mindig ott silbakol a Dacia sugárút egyik pontján, és már többször nézett rá kedvesen? Arról álmodozni, hogy mikor lesz ismét az a sörényes, aki mer és lecsap? Van-e valaki, aki él, és nem gondolkodik? Akiben a vér egyszerűen zubog, és nem törődik azzal, hogy hogyan?
