Sopotnik Zoltán versei
Leszerepelt, katolikus
csendben, egy hátára
fordult, fordított szarvas-
bogár.
Megyek kedvenc
templomom felé és
megijedek.
Tép a fény.
[…]
„Hé-hó, politikusok,
hogy van a kurva anyátok?!”
(Belga)
Leszerepelt, katolikus
csendben, egy hátára
fordult, fordított szarvas-
bogár.
Megyek kedvenc
templomom felé és
megijedek.
Tép a fény.
Most akkor én
gondolkodom, vagy
gondolkodnak
helyettem. Kérdőjel
nincs is? Próbálkozom.
Hogy akkor mi is
vagyon itten most?
Bárhová fordulok
csak a kétely,
az a furcsa kétely,
az az izgő-mozgó depressziós,
az a laza mágnes,
az a buzi akarnok,
szívműtétes, tapló
egyetemi professzor,
láncdohányos, fasiszta,
úrmagyar kétely,
csak az nincs.
Az a roncs arcú,
sötét burzsoá,
az a javíthatatlan
kényszeres.
Se szemben, se
szembogárban,
a lelket mint olyat
meg hagyjuk is.
A Retorikából
is örökre űzve van.
A fenyvesekben
jár a pátosz,
dombokon lebeg,
beteg kísértet.
Mezőkön ijesztgeti
a kislányokat.
És a városszéli
összeszerelő üzemben
mindenkit.
Vékony
képernyőkön
bőg.
Vért iszik és
prédikál.
Bankokat épít
Svájcban
bőrből, vénából,
hahó.
Sétapálca, álszakáll,
rögvéreb való.
Megjelent a Tiszatáj 2012/7. számában
