Snowpiercer

Egy ezer vagonból álló vonat száguld az egész világot körbeölelő síneken, hasítva maga előtt a bolygófelszínt teljesen beborító havat és jeget, soha meg nem állva, fedélzetén hordozva az emberiség utolsó túlélőit. A posztapokaliptikus történetek, témájukból adódóan, eleve nem túl rózsás hangvételűek, de a Snowpiercerhez képest sok hasonló mű egyenesen hurráoptimista. Az emberiség annak rendje és módja szerint elpusztította a Földet: végleg tönkretették a klímát (valószínűleg egy kísérleti bombával, amit egy éppen kitörő háborúban akartak bevetni), és azóta új, minden korábbinál teljesebb és kegyetlenebb, továbbá alighanem végtelen jégkorszak tombol. Az élet csak a címbeli luxusvonaton van jelen, azon kívül minden hideg, fagyott és halott.

Jacques Lob és Jean-Marc Rochette 1984-es kép­regény-­kötete keserű és cinikus elmélkedés a civilizációról és az osz­tályrendszerről. Mert a történet lényege természetesen az, hogy utóbbi a világvége után, az utolsó emberek lakta helyen is fennmarad. A vonat elejét a kiváltságosok, a vezetők, az egykori/jelenlegi gazdagok lakják, a hátsó részét pedig a nincstelenek – mióta azok, reakcióként a kegyetlen körül­ményekre, a zsúfoltságra és az éhezésre, megpróbáltak fel­lázadni a rendszer ellen (leverték őket: az egyik oldal „vad támadásnak”, a másik „mészárlásnak” nevezi az eseményt), a két szekciót teljesen elzárták egymástól. Proloff, egy éhező senki a hátsó fertályból, a vonat külsején mászva átjut a „fa­lon”, de aztán rögtön a regnáló hatalom fogságába esik. Egy középosztálybeli nő, Adaline, aki a hátul sínylődő szegények jogaiért harcol, akaratlanul is elintézi magának, hogy össze­zárják vele, hogy aztán mindkettejüket elkísérjék a vonat elejére, a vezetők kíváncsiságát kielégítendő.

A Snowpiercer narratíváját ez az utazás határozza meg: az ezer kocsiból álló szerelvény nagy részén átvezető séta természetesen napokig tart, és az olvasó előtt közben fokozatosan feltárulnak ennek a vigasztalan világnak a vártnál is nagyobb visszásságai. Vagyis a bürokrácia, a képmutatás, a kiváltságosok hazugságai és álságosságai, a szegények elnyomása, és az irántuk tanúsított teljes érdektelenség: a legtöbben azt sem tudják, hogy azok ott hátul élnek-e még egyáltalán, és nem is izgatja őket. (A remekül sikerült, a koncepciót némileg újragondoló, 2013-as filmadaptáció is megtartotta ezt a narratív eszközt, bár ott a lázadó főszereplők erővel törnek előre a kocsikon át, ahelyett, hogy hivatalos szervek kísérnék őket.)

Lob társadalomrajza szinte rémálomszerű, annak ellenére, hogy egyébként nagyon is száraz és realisztikus stílusú: az ember a kihalás szélén tántorogva is azzal van elfoglalva, hogy többnek érezze magát másoknál, hogy megtartsa a privilégiumait – ha ezt tömeggyilkossággal tudja elérni, akkor azzal fogja. Ha lenne lelkiismerete – de nincs –, azt szexszel (még mindig megvásárolható), droggal és itallal csitítaná. A világ megfagyott, de egyébként minden más maradt a régiben.

Az említett realisztikusságba azért be-becsöpögnek szürreális és bizarr elemek is: mint az önmagát termesztő és újranövesztő, élő húsmassza, amiből az utasok táplálkoznak, a mozdonyt istenítő, és ahhoz imádkozó vallási szekta, vagy maga a finálé, ami csendes, depresszív fordulattal húzza le a vécén az egész emberiséget. (Már ha eltekintünk a képregény 1999-ben megjelent folytatástól, ami egy teljesen külön történet, másik írótól, és másik vonattal – amely vonat e kötet alapján pedig nem is létezik).

Rochette fekete-fehér rajzai nyersek, erőteljesek és nyomasztóan kontrasztosak, kint végtelen fehérség van, bent pedig piszkos sötétség. Az arcok elnyűttek, fáradtak, a belső terek szűkek, kényelmetlenek. Külön hatásosak azok a képek, amik a vonat külsejét ábrázolják: a legeleje koncentrált tűzsugarat okád, ami az előtte lévő havat és jeget robbantja szét, két apró, egymáshoz közel ülő ablaka és matt, fekete páncélja pedig olyan benyomást kelt, mintha valami robosztus élőlényt látnánk. Lob szövege a Föld felszínén köröző szerelvényhez hasonlóan monoton és depresszív módon ismételgeti az utazás száraz tényeit, amik Rochette képeivel egy rémisztő látomássá állnak össze: a vonat, mint egy hatalmas gépszörny robog előre egy menedék nélküli, elpusztult világban, őrizgetve az emberiség utolsó képviselőit, és életben tartva az azokra leginkább jellemző értékeket – az agressziót és az ignoranciát.

Rusznyák Csaba

[nggallery id=333]