Újra sétálhatok a fémgyár mellett, ahol kézen fogva nevetgélnek előttem a gyerekek, miközben használt óvszert rugdosok félre az útról, többször megállok, nézem a csörlőket és a félig lekopott sárga festéket a darun, mellettem tucatjával zúgnak el kamionok, a legtöbb megviselt és unalmas nevű cégnek dolgozik, legszívesebben leülnék egy padra, de sehol sincs, a környék kihaltsága ellenére hallom az utca zaját, bár legtöbbje eltűnő árny és a fény is csak pislákol, talán éppen ezért sem jártam erre esténként, minden elhagyott tárgy valakinek a keresztje, még a házak, a kerítések, a kerti kutak is, óriási sírkövek mind, de nem rémisztenek meg, nem tör rám újabb pánikroham, és nem viselkedek bolond módjára, mert lehet engem néznek az ablakokból, ahonnan arcok helyett maszkokat látni mindenütt, még a szemeik is eltűntek, olyan érzésem van, mintha egy karikatúra része lennék, a legtöbben becsavarodtak otthon a fotelben, miközben én a gyár mögötti kiserdőt nézem, ahonnan szarvasok, őzek, fácánok, néha rókák jönnek elő és figyelik az emberi piszkainkat, bár ne nyalogatnák végig őket, jobb lenne, ha elfelejtenének minket, ha eltűnnének az erdő sűrűjében, ne nézzék az enyészetet, az embereket.
Fotó: Bach Máté
