Sancho Panza és a málnabokor réme avagy a Don Quijote keletkezéstörténetéhez

Még a Don Quijote-i idők előtt történt, hogy Sancho Panza, a hetyke bajszú karakán legény medvevadászatra indult. Olvasta ugyanis a legtöbb indiánregényben, nem férfi, csak kojot az, ki egyetlen grizzlyt sem ejtett el, fogaiból nem fűzött láncot, talpát nem sütötte meg pecsenyének – holdtöltekor, tábortűz mellett. Szerzett is egy hatlövetűt, egy vadászkést és egy Old Shatterhand-féle Henry-karabélyt. Hogy honnan, senkinek sem árulta el.

Felöltötte legszebb ruháját, amely ugyan nyűtt volt, de számtalan zsebében elfért a Bogoly Berti-féle mindenízű drazsé, a sültpaprika-maradék, a hat darab dobókocka, a szerencsét hozó zsebes medve, néhány üveggolyó, a fekete-barna cipőfűző és természetesen töltények, gyufa, valamint az Amit a medvékről feltétlenül tudni kell című kézikönyv, hogy mindenképp felismerje a célpontot.

A városka lakói gúnyos kíváncsisággal figyelték Sancho készülődését. Még a vénemberek is összesúgtak a háta mögött, mondván ennek a féleszű bolondnak bizony nincs sok hátra az életéből. A zsengekorú lányok csintalan kacagással illegették magukat előtte: „Ugyan, Sancho, gyere inkább velünk, mulassunk!” A tapasztalt, életerős férfiak egybehangzóan állították, Panza a keselyűk, hollók martaléka lesz, egyetlen ütéssel agyoncsapja egy kétakkora grizzly.

De Sancho barátunk nem félt. Se embertől, se medvétől. Útnak indult gyalogszerrel, gondolván, ha a medve mégis erősebb lesz, legalább a lova megmaradjon, s örüljön abraknak, napnak, az életnek. Ment, ment, egyik lábát a másik után húzva, viszonylag gyorsan haladt. Egyszer csak találkozott egy csapat falatnyi méhecskével. Megszólította a vezérüket illendőn:

– Jó napot adjon Isten, méhek bátor vezére! Megmondanád, merre találom azt a málnabokrot, amely a bölcs nagymedve kedvenc lakmározó helye?

– Légy üdvözölve, Sancho barátom! Menj csak tovább egyenesen, amíg egy útelágazáshoz nem érsz. Ott fordulj jobbra, s hamarosan meglátod a málnást. De jól vigyázz, halkan közelítsd meg, mert mackó barátunknak igencsak éles a hallása!

– Köszönöm, méhek bölcs vezére! Megfogadom a tanácsod!

Sancho ballagott tovább. Időnként megszorongatta a szerencsét hozó zsebes medvét, bekapott egy-egy szemet a Bogoly Berti-féle mindenízű drazséból. Az útelágazásnál megpihent, kockát vetett. Úgy gondolta, az majd megmutatja a sorsát. Hogy, hogy nem, mind a hat kocka hatost mutatott. Sancho nagyon megörült, vidáman indult tovább, de jókedvében nem figyelte, melyik irányba fordult. Nos… Ugye kitaláltátok már? Hát persze hogy balra!

Ment, ment Sancho, és elérkezett… Nem a málnáshoz, hanem egy hatalmas barlanghoz. Meghökkenve vakargatta bal füle tövét, magában átkozta a méhvezért, amiért ilyen csúnyán becsapta, ám egyszerre megvilágosodott előtte: az útelágazásnál nem jobbra fordult, hanem balra.

– Én ökör! Én marha! Én nyeszlett balatoni keszeg! Miért is ültem le kockázni? Már rég a málnabokornál lennék, és odasettenkedhettem volna a nagy, erős medvéhez, meglepve őt álmában, így viszont könnyen beleszaladhatok a mancsaiba, ha éppen itthon tartózkodik, s megérzi a kocka- vagy drazsészagot. Hátra arc, Sancho, futás vissza az útelágazáshoz!

Hanem amint elindult volna, félelmetes mordulást hallott a háta mögül. A hatalmas grizzly ott ágaskodott, és kitátotta ménkű nagy pofáját. Sancho moccanni sem mert. Farkasszemet nézett a bundás mackóval, s arra gondolt, milyen jólesne egy falatka a maradék sült paprikából.

Minthogy a medve nem támadt rá, csak morgott, Sancho előhúzta az ételt, s belefalt. Ekkor a medve megszólalt:

– Adj egy falatot nekem is, hős Sancho! Látom, nem ijedtél meg tőlem, s a méhek tanácsa ellenére a barlangomban kerestél fel. Ha megosztod velem ezt a finomságot, elárulok egy titkot.

Sancho már-már nyújtotta az elemózsiát, amikor egy közeli bodzabokorból hangot hallott:

– Ne bízz a fülesben, Sancho Panza, mert pórul jársz! Mézes is, mázos is minden szava, de a mancsa erős, a karma éles, és a gyomra korgóbb a paksi morgatónál is. Vigyázz, Sancho, nagyon vigyázz!

A medve dühödten mordult föl:

– Ki vagy, te álnok dög, hogy ilyen vádakkal illetsz? Békés és barátságos medve vagyok én, a bátor embereket pedig nagyon szeretem. 

– Én vagyok a málnabokor réme. Azé a bokoré, ahol te oly gyakran teletömöd a hasadat.

– Micsoda rém? – hahotázott a medve. – Ugyan, ne lódíts ekkorát, komám. A málnás környékén csak a méhek élnek, senki más.

Sancho komoran hallgatta a párbeszédet. Nem tudta eldönteni, kinek higgyen. A méheknek, a medvének vagy a rémnek? Hogy könnyebben tudjon dönteni, bekapott néhány szemet a mindenízű drazséból.

– Nézz rám, Sancho! – szólította meg a grizzly. – Hát olyan félelmetesnek látsz?

– Vigyázz, Sancho Panza! Gondolkodj! – suttogta a málnabokor réme. – Gyere velem, s meglátod, nem lesz baj.

Sancho megszorongatta a zsebében lapuló kismedvét, és dünnyögve a grizzlyhez fordult:

– Hiszek neked, medvebarátom, tiéd a maradék sült paprika. És nem bántalak. Ha akarod, kockázhatunk is. A málnabokor réme pedig legyen boldog a méhekkel. S ha úgy érzed, éhesebb vagy a szavannák hiénáinál, nézd meg, mi lapul a bokorban, kitől származik a hang!

– Csalódtam benned, Sancho Panza. De megállj csak! Emlékezni fogsz még a szavaimra. Jól jegye……

A mondatot azonban nem tudta befejezni, mert a hatalmas grizzly meglepő gyorsasággal a bokorra csapott mancsával, s megragadta a rém grabancát.

– Hadd lássam az álnok pofád, te kígyó! – üvöltötte. – Ki vagy te, hogy az erdő legszelídebb lakóját rágalmazod?

Sancho meglepetten ismerte fel a medve karmaiban vergődő lényben a közeli falu különc lakóját, a göthös gebe, Rocinante félnótás gazdáját, Don Quijotét.

– Megállj, medve barátom, ne bántsd! Hiszen őt jól ismerem. Nem rém, nem is ártó szellem. Don Quijote lovag ő, engedd el nyugodtan. Lelke nemes, szíve jó. Néha a fantázia világában kalandozva hajlamos furcsa tettekre és szavakra, de cseppet sem veszedelmes. És hármasban izgalmasabb ám a kockaparti is.

– Jól van, Sancho, játsszunk hát! Ha nyersz, a lovag a szolgád lesz. Ha ő nyer, téged fegyverhordozójává fogad. Elválaszthatatlanok maradtok az idők végezetéig, s halhatatlanná váltok Cervantes úrnak köszönhetően. Ez az utolsó szavam.