tiszatáj | 2013. július 23.

Rosa Liksom írásai

Émmá eehágyom eszta szereemet s vágyódozzást. Eszt éjn eccesmindenkórra el­dönttem, késsz. Mer ha félelmetlen embber vólnék, tom abba nem hannám, de há mi­csinájjak ha féjlek. Féjlek bizén minden istenlováttó, de legesinkább a vágyó­bá­nattó féjlek, attóhogy egyedűllegyek ezzeel a szerelemmee […]

Föld

Maa

Japánban, ott minden szép volt, jó volt. Érdekes, kihívásokkal teli munka, kellemes otthon, család. Amikor hazatért az országba, csak egy sötét lakás várta. Olvasni próbált, fellapozta a Heti Tudományt, de képtelen volt koncentrálni. Felállt a kényelmetlen székből, kiment a konyhába, és csak állt ott mozdulatlanul. Amikor megcsördült a csengő, habozott, kinyissa-e. Végül kinyitotta. A nő belépett, frissen, fürgén, és mosolygott. Ő nem mosolygott vissza, rá sem nézett a nőre, csak elfordította a fejét. Bement a nappaliba, a nő az előszobában álldogált tovább. Egy perccel később megkérte a nőt, vegye le a kabátját, és lépjen beljebb. A nő engedelmeskedett, de a figyelmesebb szem láthatta, hogy törékeny kis keze remeg, miközben kabátját beakasztja az előszobaszekrénybe.

A nő leült abba a fotelbe, amelyben ülni szokott. Ő állva maradt a könyvespolc mellett. A nő azt javasolta, hogy menjenek el vacsorázni. Ő nem akart. A nő megkérdezte, miért. Ő bosszúsan ingatta kicsit a fejét, lenéző kifejezés játszott az ajkai körül. Azt mondta, kisétálhatnának a Kaivopuisto park szélére, a tengerpartra, és ott majd meglátják, hogyan tovább. Az, hogy a férfi pont ezekkel a szavakkal mondta, amit mondott, gyanakvást ébresztett a nőben. Félt, de nem merte visszautasítani a javaslatot. A férfi egy lépéssel előtte ment. A nő ezt megalázónak érezte. Mintha nem is együtt lennének. Hát szégyelli őt a férfi?

Amikor a tengerpartra értek, épp félhomályba burkolózott a délután. A tenger sötéten hullámzott a fehér hajótestek körül. A férfi átugrott egy kőre, hideg hullámok nyaldosták kézzel varrott cipője orrát. A nő azt gondolta: most, most nincs tovább. Odasétált lassan a férfihoz, attól félve, hogy az rögtön előhúz egy pisztolyt a kabátja zsebéből, és agyonlövi magát vagy őt, vagy mindkettőjüket. Mikor egészen közel ért hozzá, az – régóta először – a szemébe nézett, és azt kérdezte, akarja-e, hogy összeházasodjanak. Ő szinte rémülten nézett rá. Hozzámenjen ehhez a férfihoz, aki mindent elvett tőle, az önérzetét, a bátorságát, az életbe vetett hitét? Elmosolyodott, azzal a gyerekes mosollyal, amelyről tudta, hogy a férfi szereti, és közben hallotta, amint azt válaszolja: akarom.

­*

Ugyanolyan ő, mint a többi nő. Felébred, amikor a gyerek a fülébe súgja, hogy ébredj már fel, anyu. Felkel, kimegy a konyhába mezítláb, és megfőzi a gyerekeknek a reggeli tejbepapit, szórakozottan belelapoz az újságba, felöltözteti a gyerekeket, majd maga is felöltözik, belepillant a tükörbe a WC-ben, megriad.

Elviszi a gyerekeket a napközibe a család második számú autójával, majd bemegy dolgozni. Tekintete össze-vissza kalandozik, megbeszélés közben a férjére gondol, aki már megint üzleti úton… szaglássza vén, ráncos orrával valami alkalmi kurva szétnyűtt pináját egy hotelszobában.

Három után elrágcsál egy almát. A válás nem oldana meg semmit. Különben is szereti a férjét.

Elhozza a gyerekeket a napköziből, odateszi főni a tésztát, és lecsavarja a kész mártás kupakját. Evés után letakarítja az asztalt, és bepakolja az edényeket a mosogatógépbe, leül egy pillanatra a nappaliban a bőrfotelre, és a férjére gondol, aki sötétkék pulóverben és egy kismellű nő társaságában üldögél egy hangulatos borozóban egy kis mellékutcában, s csak arra vár, mikor csókolhatja meg a nő kecses ívű nyakának puha bőrét.

A gyerekek le akarnak feküdni. Ő segít nekik fogat mosni, és olvas egy hosszú esti mesét.

A házban minden csendes, csak a mosogatógép tompa zúgása hallatszik.

A férje csak vasárnap este érkezik haza.

Ő szeretne meginni egy pohár bort, de a férfi le akar feküdni. Ő szeretné megcsókolni a férjét, legalább az arcán, de a férfinak fáj a feje. Ő szeretne legalább egy percig a férje ölébe ülni, de a férfi eltolja magától.

Éjjel a férfi alszik, súlyos, mély álomba merülten, ő viszont virraszt. A férjére gondol, ahogy épp zöldszemű, rövidlátó, gyenge idegzetű nagyvilági hölgyeket gyö­möszöl a repülőgépek vécéiben, hatalmas olívaolajszagú szilikonmelleket szopogat ócska hotelszobákban, fiatal srácok vastag, korpás farkát markolássza éjszakai bárok süppedős kanapéin, vaktában választott girhes narkósok össze-vissza vagdalt comb­jai közé hengeredik félreeső bordélyházakban, aranyfogú fekete nők punciját nyalogatja taxik hátsó ülésén, simléderes sapkás kisdiákok fenekébe dugja vastag ujját füstös kávéházak hátsó asztalainál, szállodák halljában a műfikusz mögött kap el hátulról hájasvalagú szobaasszonyokat, akiknek hosszú szőrszál nő a torkában, köztereken, parkokban, plázák bejáratánál, parkolóházakban, autópálya menti koszos pihenőhelyeken, nagyvárosi előzősávokon és kereszteződéseknél…

Felkel az ágyból, kimegy a konyhába mezítláb, fogja a halvágó ollót, visszamegy a hálószobába, egy percig áll ott alvó férjére vágyva, majd az ollót a férfi félig nyitott szájába döfi.

Család

Perhe

Émmá eehágyom eszta szereemet s vágyódozzást. Eszt éjn eccesmindenkórra el­dönttem, késsz. Mer ha félelmetlen embber vólnék, tom abba nem hannám, de há mi­csinájjak ha féjlek. Féjlek bizén minden istenlováttó, de legesinkább a vágyó­bá­nattó féjlek, attóhogy egyedűllegyek ezzeel a szerelemmee.

Kinn vóltam a krumpléjfőddön egész álló nap. Jó is vólt. A nap az úgy sütt az égen minnagyanyám idejibe, naagy lángolló lapóttya. A háccsófelem mögű bútt ki, ka­paszkodott a zéjgbe, s ponnaz orrom elé ereszkett vissza. Nagy vótt és veres, a főd meg ojjan egy fekete ahogy az reásütt, hoccsak. Szeddegelem ott a nyáákás­ned­ves, fagytócsesszett káposztákkat, s közbe mindenféllét gondókkodok, azokrólla zem­­berekrőll, akik valamikkó valahhonnan idebóklássztak, s nekigyűrkőctek ezekbe a vadonerdőkkbe lakni. Rólluk má senkise nem besszél, senki a falubbó nem is gon­­dólt még véllük az bisztos. Vólt eggyszer eggy kezdete az időkknek, de ojjan messzire eggy ember gondolatjának eekopik a lábba eemenni, mégga tanútt em­be­rénekk is.

[…]

– Asztalhó – kiálltott anyámasszon. Az ebbéllőasztallon négy tánnyér vólt. Tarjának má hárrom napja honnem tett ki tánnyért. Aszjelentette ez, hommá őt ide nem várják vissza. Nem is várták, mégis minníg visszajött ő, s újracsak öt vólt a tánnyér a zasztallon. Szép szám azz öt. A nénnél legallább szebb. Szinessebb.

Ettem jójízzűen, eenézdeltem közbe a falijóra alatt az Antti kalendárijomját. Vólt azon eggy színes kép: egy széjp nőmber eggy piross aatónakk a fénnyes motór­háztetejin széjjelnyúvva ott bazsajjgott nagy víggan.

Éjn min azzon morfondírozztam, hogy kúrva az vannem. Közbe meg odakép­zelttem Tarját, hogy ott feküsszik. Ő se nem vóna csuff nézdeenivaló eggy ojjan fájin kocsi tetejin. Bissztos kúrva különbe, mer tisztességes ember nem megy el fén­ké­peszkedni csóré böggyee. Vahhát ki tuggya. Jókképpű ennő vólt, ahonnéztem, azokra a sok nőkre gondóttam ott Ázsiába meg Rómmába, akiket még sosse nem láttam, sose hozzájuk se értem. Valahól biztos énrám is vár eggy a világba, de ki az őrdög mongya meg aszt nekem, hól vár. S hammeg csak ú tallálomra ellíndúllaz embeer, bizón lehe sszéggyenszemre üres kézzee kullog vissza. Annyirra eggy vélletlenség dólga. Nemmondom vólt má, ho ojjan asszonkát hozott ide hozzánkfelé valaki, akinek szeme ferdén állt, feje fekete vólt. Nemtom.

Tarja jár az eszembe. Minníg ugyanaz. Má csak nem járja. Hogy azon kapom ma­gamot fójton hogy minnígelé ugyanegyvalakire gondóllok s hogy minníg ugyanazt gondóllom róla. Nem jóvvan ez így, s már idesetova három éve hogy minn így van. Ojjanokat gondóllok rólla fójton, hogy minha vaspánttal szorítnák a nyakamot meg a mellyemet is belé. Féllek reágondónni. Mekhogy nem is akarok.

Ojjan sokszór eement ő má. Ojjan egy akármijjen ez a Tarja, de éjn azé minníg is szerettem. Ez a természettye, eemegy az akkárkivee, ha úvvan svungja. Nem annyira bolóngya ő a piának minn itt tartyák róla, de van nekije egy ijjen fúrcsa viszketegsége, hogy el kellik menni. Eel, s ammá mindeggy hová, hogy valami isstenverte szaunapitvarba-e vagy bárba vagy mibe. Kiccsit ijjen félesszű, ideges fajta. Itt nál­lunk sose nem érezte ő jól magát.

Ezek itt min ütődöttnek tartyák súgy beszénnek vele minna kispujákkaal. Nahhát Tarja minníg is ojjan vólt amijjen, Tarja vólt. Zárkózottfórma minnég mikó józan. Nemigen érdekli őt az efféle közönségges éllet. Biztos sokkaajobban meg­vónna máshó, például Svédórszágba, ahó kicsivee színesebb az éjlet, de éjn nem vagyok az a idegenbemászkállós fajta. Fijatalabb koromba kelt vólna nekiindúnni. Svédórszágba Tarja úbbeléolvadna abbanagy forgatag népségbe hoccsakna. Más az minnitt, itt mindenki issmeri s bámújja.

Énnem kérdem tőlle sohha, hóljár, mikó úgy elmegy. Nem akarom én asztat tunni. Megasztá ee se nem mónná méjg ha kérdenném se. Pokólli eggy éhhesen jön minníg vissza. Mikó a póstavonattaa, mikó meg iderakja le valakija zútszéllére. Van neki valami hiba a fejivee, de engem az nem zavaart sohasse. Mer én őtt szeretem amikó itt van, s gyűllölöm mikó eemegy, itthagy engemet. Így vótt ez minníg. Va­gyishá peesze hogy fordútt a dolog így s úgy is közbe. Azelőtt vóttam éjn sókkal reá­menősebb is meg agaresszívabb, de mostanmá lenyúgottam, s megtanúttam úgy venni a zéjletet, ahogy az idaggya magát. Valahogy most elősszőr van az, hogy Tarjára magamtó küllönlevő valamiként tok gondónni. Széjt se nem szakadok, össze se nem szorúl bennem a verdesső, amikó most esszembejjut. Sehósemmi. Fúrcsa.

A falubélliek persze min kacagnak rajttam meg csúfóldoznak. Fúrcsa eggy embernek tartanak engem, hogy nem vagyok má képpes eggy épesszű fehérnéppet leakasztni. Tom én aszt is, hogy az én Tarjámat meg szédűlt pijás tyúknak tartyák, de emmá engem nem zavar úmmin régen. Róllam meg aszongyák aszottfaszú, mee Tarja min más férfijakkal áll össze, de há mittuggyák ők. Rosszú gondójják. Én mindeneknél jobban szerettem eszt a nőmbert, a széles valagávval, a nagy hasávval meg a hataamas mellyivel. És ha csak ennyi vólna. De összenőttem én veleje. Ojjan minha ketten eggyek vólnánk, néhanap legalábbis.

Akkómikó elejjén mi összekerűttünk, s az elsső ijjen eelmenésekkó én tudom fórtyogott mindenem. Közbe-közbe má az őrüllet határrán vóttam, ahogy ott egész ésszakákon át morfondírozztam magamba zágyba, hohhogy kúrvákkodik, s maj mekkergűttem a fejemmee ho minn eeképzeettem hoffekszik más férfijak alá. Úf­féltem, ho találl magánnak valaki mást, oszt engemmet meg itthagy. Má három évve ho minn ettő féjlek, akkáhányszó csak eement. Tuggya ő eszt, csak miccse bánnya. A sza­baccság nékki fontossabb, s én eszt má mostanság má meg is érttem. Meg­ta­núttam vammi.

Emlékszek én persze azokra a hosszú éjszakákra meg hetekre mikó aszgondót­tam, mikó visszajön az elmenésibő én essküsszöm meggyílkollom. Ki is gondóttam s terveettem mindent ahokkell, hoggy én hoffogom őt kinyúvasztni, s megszabadúnni azoktólla pokóli kínzatássoktó, ha ő má nem leszen. De hijába ha nem tuttam megtenni. Minníg mikó hazajött, én buzduriskodtam essort, de végűl asztá csak vissza­kúszmásztam abba az izzatt, puha hónajjába. Azzaa a gyílkollás úgy ahovvót eef­felejtődött hétszámra.

Nem vólt nekem szívvem megőnni, mégiscsak ő vólt a legszebb dóllog az én éjletembe. Smeg hogy dönthessek éjn másnak az éjlettyirő minna magaméró. Hajlottam rá hó méggiscsak szebb dolog a magam lelkit kióttani minna mássét, de má végű mékse magamat se meg nem nyúvasztottam. Ott vótt a sok őszi múnka meg szénacsinállás meg mikó mi. Nem lehett, s mosmeg végű még őrvendekkis ho magamot eel nem veszéjtettem.

Sokszó belégondóttam émmá ho mér is hogyén ojjan igen szeretem eszta nőt eszt. Nincsen annak semmi szépésszel feefogható oka. Csak ho ojjan jó vótt nekem vélle minníg mikó itt vótt. De amikkó eement akkó eppokól vótt nekem az éjletem. Eszhíjják szerelemmnek. Eszkapod mikó tússágost szeretsz egy mássikat. Émmá látom honnem jó ez semmiresse. Csak még engemet is megbolóndítt, annyi.

Úttünik, ho mátó mos véjge, énszámomra új éjlet kezdőddik. Újjéjlet, fádallom s bánannékkűl. Úttünik, ho megszabadúttam a féltékkenységtő. Émmá befejezem az ő szeretéssit. Lemondok Tarjáró abba zértellembe. Fogom s nem má min szeretem többé. Akkó tom könnyebb leszen az éjlet s a legjobb óldallát is gyakoribban mutassa. Nem mondom éjn ezt senkinek se nem mondom, még Tarjának sse. Leszünk minn annak előtte, ő megy tovább a feje vammije uttán, émmeg nyúgottan itt eema­radok itthon s várom… csöppednyit várom ho jőjjön. Níncsen több ámatlann éssza­ka, níncs szoríttás a mellyembe se réjmállom síncsen. Úlleszek mostantó Tar­jávva minn apámurammaa, anyámasszonnaa s Anttivaa. Jóbbánok vele s próbállok hasz­nánni, nem ártni, de a szivemméjjin émmá csak nem érzem aszt az éggettő kín­kesservet. Sez jó de naggyon jó, mér is nem taláttam előbb eszt én ki magamnak. Már­most nem kel féjlni az eemenéssitő, se a zeevesztéssitő se a sem­mitősse. Szabad em­bee vagyok s bóldogan éhhetünk Tarjámmal améjg meg ne halúnk.

*

Tömmin tíz éve, hogy itt árullom a deckát az Alkkulai vas és fémbe az ojjanoknak, akik éppítkeznek vaccsak vélletlenűl épp egy darab decka hijányzik a bóldog­sá­gukh­hoz. Két hete, épp csüttörtökön bejőn ide a mink deckarakatunkba egy feh­hérnép valahonnét innét Turtolábból, s mongya, ő leszen mellettem párba eg­gész nyáron. Émmeg véginnézem, s ponnépp ojjan szemmeel. Má elsső nézzésre rendes, jókötéssű, monhatni takaross fehhérnépnek láccott, de má mos hogy vajjegy hete min haalgatom a szájját, meg kell anni, hogy erősst jóbesszédű. Nem afféle ted­de­l­előnevedd lejányzó. Akkora a szeme min két fáccántojás, a haja meg vastag­szállú, szép minna colos szög.

Aszgondóttam, meghívom magunkhoz szentivánkór szaunázni, s Riittának esszó­s­se szóllok én előrre, megláttya maj a sajásszemivel, mijjen jókképpű nej­asszont taláttam nekije.

Hijába, ez a Riitta még minníg nem fogtaffel mi szógállja leginkább az ő ból­dogsággát, pedig én asztá tom mindeent megtettem. Múltélen is ideszereztem neki hommegnézné, Tornióból egy szemrevaló jóbegyes menyeccskét, de Riitta, ő biza rásse nézett. S má isvánnapkór eehhúzta a csíkkot a Pijás-Pekkával, engemmeg itthatt faképpnéé azzal a lejánnyaal.

Visszatranszpórtáltam a jányt Tornióba, s de mikó megtértem az útból, kesser­ves eggy látvány fogadott. Riittám ott fekütt a házpallójján véres fejjee, be­veert képpel. Pijás Pekkának eement az essze sétánni a házipájjinkáttól, s úh­hely­benhatta szegént, mozdúlni se tutt.

Nyaldogattam aztán szegényjány sebeit, közbe meg min mondikáltam neki, hollám hány férfi öklit kell még mekkóstójja ahhóz, hogy megértse, mennyivee tisztességesseb s jobb lenne neki egy fehérszeméjjee élnie. Akkó, azokbanna gyenge perceibe azzokogta, hoggy ő asztá többet sohha férfijemberre rá nem veti a szemit.

Váltig montam én nekije, hogy el kén kezdenni táncba járni, be a templomoss faluba a Polkaparadicsomba vagy a Láposi Tánckultúrba. Mer más vénlejányok is ott taláttak a zéletük párjára. Há de nem monhatni hogy akár egy kalórijját is álddozott vón a táncművvészet óltárrán.

Riittának ez a cölibá…skodássa, akarommondani ömmegtartóztatássa február elejéjig taartott. Eggy ojjan feehhőtlen, fenéklikfaggyasztó februári este hazafele jövet a Vasésfémből látom, hogy ott állingál a lejány a Retek Reijóék előtt a le­tér­rőn­nél. Megállok az autóvval, hogy mija búfenét csinász te itt. Nem feleett az semmit, de én peersze tuttammá mi űgybe jár ő Reijóná. Jóbbeóvastam ott neki, úggy, a kormány möggűl, hogy gondókoggy má zeszeddeel, Pekka csak a piját hajtya, Reijo retekagy s rosszféle, a Maalisvaara kölyök meg kopaszodik, de meg mekkopaszt téged is, ha eccee nem vigyázol. Bólogatt, mást nem is tehett. És a fehhérnéppek? Kirsi éles­esszű s csinoss, Seija úbbírja a munkát s ojjan bögyös, hommég, Marja őzlábú s eleven.

Riitta próbbált közbenyiszogni, ho de drágga, micsinájjak ha én nem úvvagyok a lejányokkaal, ahogy a néni. Én erre, hogy annem baj, az embernek csak akarni kell, s bármibe beletanúhhat.

Kigondóttam én mosmár széppen, hogy ha Riitta és ez az én kisegíttő párom összeannák magukot, én akkó a hagymasszáríttás után átkőttöznék a szauna­pit­varba, sellaknék ott. Minn bódogúlt papóm. Odadom a házzzat, jósszágot, odadok er­dőtt, mezőtt bérlőstő mindennestő az ifijú párnakk, magam meg elédegéllek a nyug­díjjambó, ha eejjön az az idő. Seggíttek én nekijek mindenbe, amibe se­gíccségre szorúnnak, de maj meg vigyázzok, nem tukmállom magamot rájok.

Fordította: Jankó Szép Yvette


* Rosa Liksom, finn író, polgári nevén Anni Ylävaara. 1958-ban született Észak-Finnországban, a Tor­nio völgyében, meänkieli nyelvterületen. Szülei földművesek és rénszarvastenyésztők voltak. Tizen­hét évesen költözött Helsinkibe, ahol alkalmi munkákkal tartotta el magát, és antropológiát tanult az egyetemen. Ifjúságát többek közt házfoglalások színezték, kommunák tagjaként élt Európa több országában. Évekig lakott a koppenhágai Kristianiában, Párizsban és a Brezsnyev-korszak Moszkvá­jában. 1987-ben költözött vissza Finnországba, azóta Helsinkiben él. Az írás mellett festészettel, fényképezéssel, kísérleti filmek, képregények, kifestő- és gyerekkönyvek készítésével is foglalkozott. Műveit irodalmi díjak sorával jutalmazták, számos nyelvre lefordították, kiállításaival, video­munkái­val bejárta Európát.

A Föld és Család című kötetek „sztorijai” (Liksom műfajmegjelölése) a finn irodalomban mára már fo­galommá vált „liksomi egypercesek”. Részint finn köznyelven, részint a szerző „anyanyelvén”, Tor­nio-völgyi nyelvjárásban íródtak.