BETYÁRÉLET fekete-fehér s szeme világlik keserves minden tavaszi éjszaka a vágy söpör át hófödte tájék épp hogy átfordul fiatal tavaszra nincs az a költő kinek így fájna a sajgó vágy egy szívtépő nő után várárkon túl a toronyba zárva túl óperenciás tengeren budán aztán közös görcs a közös sírás bizony több a tüske mint a virág az élet és a vágy manapság ennyi várnak még kalandok költők szép cicák fiatal kandúrok és éjszakák nem múlhat az élet tenni kell tenni FÉLKARÚ FESTŐ kifakult a hegy belekapott a rozsda a sok festék mind beszáradt a talajon öles lépteivel az ősz megtaposta az eső száz gombafonalat belefon az árnyalatokat barnítja az avar az utolsó levelek mint hulló emlék amelyeket messziről jött szél felkavar újul az erdő ismeretlen a nemlét felhők futottak el a nap elől zápor óvatlan bomló rügy könnyelmű fiatal érezte hogy hajnalban a remény lángol ki hinné hogy itt egyszer nyár volt diadal a kert halódik bimbóba szárad a rózsa varjak ülnek a halott almafákon már az ág utolsó piros dísze csorba leng éhes madarak csipegetik álom a hegyek kékre zsugorodnak és párás távlatok hamisítják a térképeket kering a föld a pályája tavaszvárás gonosz ármányt feledtet el a képzelet hámlik a festék felpattan a spaletta a lapos sugarak elfáradt ívei tavasz kever új színeket a paletta sárga és zöld árnyalatait viseli lombok üzennek bontogatják a percek megújul minden erőre kap már a nap míg az avítt szobában a halk szú perceg addig a láng hajú nyár is erőre kap PSZICHÓZIS nézem a hold arcát s porában a nyomorult föld sorsát látom már szél sem söpri fák sem nőnek vagy csermobiljai tenyésznek új időknek ott port kavar itt burjánzó bozót ahol jól érzi magát ötlábú vad s a néni a lábosáról már lepattogzott a zománc arca is csupa ránc de láss csodát ő az akinek az atom sem árt ha elszabadul ovális irodákból hiszen nincsenek már sarkai a földnek elfogytak mint a katonák s ott kint az űrbéli csendben egy betondarab mint kisbolygó repül rajta te és a családod betonba égett mása vajon túlélte-e a lélek
