Radnai István: Valahol

A konyhában a hokedli, rajta hokedli-védő, “hol szeretet ott béke”  – ezt hímezték rá rózsaszín fonallal, miközben egy kékre hímzett kislány fagyoskodik.
Nincs begyújtva, a sparhelt, már két napja hideget áraszt. Rendnek kell lenni!

Az apa hazajön, lecsatolja a szíjat, megszokásból is, rendnek kell lenni.
Lehet, hogy csak azért, mert könyvet tart a kezében, legkisebbként testvéreitől szeretne tanulni. Lehet, hogy csak álmodozott, szokása szerint.
Csontos, nagydarab, és sovány.
Ajka lebiggyed, amint az apa hazajön. Rendnek kell lenni. Vagyis inkább kellene. De megint elitta a kevéske bevételt, talán a cipő talpalása is késett. Nem lehet kiismerni az italozó ember indíttatásait.
Mi rosszat tehet, aki alig ért meg hét telet. Talán kilesték, hogy a fiúiskola előtt elmenőben, ráköszönt valaki. Egy nagyobbacska.
Mert a kortársai sokkal alacsonyabbak. Nem is mernek ránézni senkire. A hányatott sorsú gyerek szomorú világában hamarább lesz felnőtt.

Gyárak, temető, börtön, mindez jellemzi a kerületet, meg a Százados úti új lakótelep. Neki a fűtetlen, hideg konyha, a rideg családi légkör a börtön.
Valami plakáton egy kalapot viselő hölgy, hosszú szipkából szívja. Bodorodik. Bodorodik a gondolat.

A svájci és hollandiai évek, ahová az akcióvonatok vitték a szegény gyerekeket, kárpótolták. A szabad levegő, a hegyi rétek virágai a zöldellő fű között. Megszokja, hogy nincsenek fájdalmas tilalmak.
Mire hazakerül, a háború utáni összeomlásból ébredezik a csonka ország. A világot látott süldőlány, aki nyelveket tud, szépen halad a tanulmányaiban.

Változik a kép. Zizeg a film, kifűződött vagy elszakadt.
Fehér fátyol, egy férfi, aki benne van a korban. Menyasszonyi ruha, uszály húzódik mögötte, hosszan, mint a múlt. Valaki még rálép, ahelyett, hogy vigyázna és ügyetlen kezével magasra tartaná, hogy ne koszolódjon. Kínosan végződik minden álom, a drága ruha elszakad.

A városban, amelyben szecessziós épületek követték a Millennium eklektikáját, a historizáló épületeket, amelyek felvették több egymástól eltérő kor stílusjegyeit, egymás mellé helyezve új harmóniába. A békeidők harmóniájába, amelyből a külső kerületekben élők nem sokat élhettek meg. Még néhány díszesebb homlokzat, osztott ablak, aztán levetették, a vonal átvette az uralmat. Az épületek egyre egyszerűbb ablakokat nyitottak az utcára, mire férjhez ment és házassága révén Budára kerül és költekezik, költekezik. Majd elválnak.

Visszafelé pereg a film. A nyirkos konyhában egy asszony szoptat, és újra csak szoptat. Mondják is egymásnak a szomszédasszony hová szül ennyi gyereket a szobakonyhába!
Mire másra emlékezhetne az asszony, aki az anyja volt. Az apára, aki valahányszor hazajön, és ha nem esik részegen az ágyba… Az asszony a sarokba húzódik, nem úgy tanították, hogy szólni merne, ha ok nélkül veri a gyerekeit.
Éjszaka feldúlja az ágyat, az asszony eltűri.
Aztán csend, akár hónapokig, csak a hasa gömbölyödik.

Az asszony visszaemlékezései itt megszakadnak, talán a temető felé veszi az útját…

Az apja, akinek a halála után ment férjhez, vajon a kocsma füstös-hangos légkörében verte-e el vagy cifra lányokhoz vitte-e a bevételt? Vele talán még a cselédlányok sem állnak szóba, azoknak ott a katona vagy a kalapot viselő vendég, akitől a sétapálcát is át kell venni. Aki megcsipkedi az arcukat.

Már egy másik film pereg, a hangosfilm világa. A búgó hangú szépasszonyt várja a színpad és a film.

A naccságák után a cselédlányok olvassák a színházi híreket, az Intim Pista rovatát. Álmában mindenki lehet színésznő, lehet puccos dáma. Bóbita helyett sétálhat divatos strucctollas kalapban. De csak keveseknek van erre esélyük.

Felvonulnak a kor szereplői.
Micsoda bajuszos csókok, a Tabánba oson a lefátyolozott asszony, ahol egy úriember várja. „Ez lett a veszted, mind a kettőnk veszte”, dúdolja a hátsólépcsők népe. A naccsága gramophonján is ezt koptatja a tű. Kihallatszik a körfolyosóra.
„E csillagos mély, forró május este”, amit mindenki érezni vél, akinek hevesebben ver a szíve.

Vagy a hónapos szobájában fogadja a nőt a bohémek világa.
Ha a házinéni, elvirágzott bájai némi mérsékelt örömöt jelentenek a szobaúrnak, nem árt az óvatosság.
Nehogy megtudja. Marad a garniszálló a firkásznak. Ott nincs “írja a többihez”, mint a kávéházban, alig van kávéház, amelyből a pincérek ki nem nézik, de most itt az előleg – ez szent szó! Előleg ütötte a markát és a szerkesztő úr, reménykedik.
Reménykedik, hogy legalább a tárca megérkezik lapzártára. Talán elhozza a lapot a pincér, aki nem tudja, hogy az előleg már a garniban maradt.
Néha egy úriasszony is vetkőzik sebtében, “Pubikám, maga olyan nagy kópé!”
Ilyenkor felhoznak egy behűtött pezsgőt, olcsót persze.

Újabb kockák, a kor ezer arca. Fülledt éjszakák álmai.

A pacsuli szagú asszony izzad valakinek a karjában, aki szeretné rásózni a lányát. Várja, hogy udvarlás címén feljárjon hozzá. Bár tudja, hogy a lőcslábú, keszeg lányában kárt úgy sem tenne.
Megjön a szívtipró. Amikor átveszi a cseléd a kalapját, megcsipkedi az arcát.
Ha egy cseléd megesik, lúgkövet iszik, mert nem mehet haza szégyenével a falujába.
Ha mégis férjhez adják. A hozományból, amit a városban gyűjtött, a borravalóból, amit az előszobában kapott, a vásárláskor lecsípett karajcárból, földet vesznek.
Számít is az, hogy az a föld, már be van vetve. Akár konkolyt terem, akár tiszta búzát.

Változik a kép.

Hol van már a nagy háború? Az osztott ablakos házban, négyszárnyú ajtó vezet a hallból a szalonba, hazaviszi az úr a menyasszonyt. Mésalliance lenne, rangon aluli házasság? Még nem gondol senki a nászútra, a koronás inflációt még nem heverték ki. Útlevél? Ugyan!
Olaszországba, Velencébe, ellenséges földre nem viheti a menyecskét.
Ott még a galambok is lepottyantanák a kalapját, megérezve a szegény-szagot. Eltelik ez is, a mézeshetek otthon, a zsémbes házvezetőnő, aki a betolakodót nem szíveli.
Jönnek a vendégek, a méltóságost a karján vezeti asztalhoz. A férje mosolyog.
A méltóságos mosolyog. Férje kicsit spicces, majd leissza magát. A határon túli birtokról még feljön az intéző elszámolni.
És nemcsak szalonna, de jóféle szilva, törköly is kerül az asztalra.
A házvezetőnő zsémbel, magának a konyhában tálal, tett el magának. Alig ül neki, csengetnek, viheti a második, harmadik, valahányadik fogást. Utána a feketét, előkelő vendégeket fogadtak. Ő már leszámolt az álmaival, nem forgatja a Színházi Élet gyűrött lapjait.

A legszívesebben a fiatal naccsága kezébe nyomná a tálcát, vagy a leveses tálat. A beszélgetésbe úgy sem vonják be. Átmennek kávézni a másik szobába és megegyeznek valami újabb panamában, mielőtt a rózsás kedvük eltompítaná a gondolataikat..

Megfordul a szalonban a bonviván vagy más afféle színházi figura.
Ezek másképp öltöznek, fesztelenek, és nem elégszenek meg a cselédlánnyal.

Azóta már a harmincas-negyvenes évek filmje pereg tovább, a főszerepet, a végzet asszonyát játssza.
A díva nem szorul kisebb szerepekre.

Megint pergessük vissza az időt. Valahol minden történet elkezdődik.

Férjével vajon voltak-e színházban? Mutatkozni kell a fiatal és most már alakuló, formás asszonykával. Kalapot is hordott fátyollal.

Többé nem veri szíjjal apja, a cipész.
Elvált asszony, szabad. Színiiskolába jár, de nem vágyik arra, hogy a színpadon kis szerepekkel kezdje. Miközben elmondja egyetlen mondatát, a primadonna szerepét akaratlanul megtanulja, bár semmi esélye.
Ha valaki felfedezné, az mindjárt más.
És megtörténik! Egy úr meghallja a hangját, a budai mulatóban fedezi fel egy laptulajdonos.

A sajtó nagyhatalom, írnak róla a lap „Maga csak tudja?” című rovatába, mint arról, aki számít.

Sikert sikerre halmoz, mire eléri egy újabb háború az országot, alig húsz év múlva, de ez már egy másik celluloid tekercs.
Szól a háborús dal, dúl a háború “Valahol Oroszországban”… Hallhatták búgó hangján elégszer a rádióban is.
“Azt a csillagot te otthon éppúgy láthatod”… Honnan tudhatja, milyen hamar bekövetkezik, csak éppen nem úgy.

Egy asszony álmodozva és aggódva gondol a frontra és vele dúdolja a slágert steppelt pongyolában, a kibombázott, hátsó fal nélküli szobában.
Akire gondol, annak valahol Oroszországban saját földkupac sem jutott. Van-e még remény, hogy a fogságból visszatér még?
Álmodozik az asszony, aki éppúgy a hokedlin üldögél a konyhában, ott ropog a sparheltben tűz, legalább meleg van.
Álmaiban ő is híres színésznő. Villany nincs, de a tekerős gramophon mellett megmaradt néhány lemez.
“Valahol Oroszországban”, újra és újra, még nincsenek itt az oroszok, a híreket csak akkor hallgathatna, ha visszajönne a villany. Szőnyegbombázás.

Újabb filmtekercset fűznek a vetítőgépbe.

Az ismeretlen asszony, aki néhány újabb pletykát hallott a színésznőkről, meg a művésznőről, a kedvencéről, nem tud a kőbányai konyháról, ahonnan elindult a példaképe.
Hiába, belőle nem lett semmi, csak feleség. Gyerek sincs. a férjét behívták. Egyedül tengődik a négy fal között – leginkább a konyhában, nem a romos szobában.

A legendákat kissé kiforgatva hallja azóta, hogy az országot megszállták. A mindentudó a házmester terjeszti a pletykákat.
A házmesternek egy karszalagos ivócimbora meséli, aki állítólag egy német tiszt csicskásától hallotta.

Vajon azt mikor olvasta vagy hallotta, hogy a Lánchídról elhurcolják művésznőt vőlegényével együtt, akivel többé nem találkozik ebben az életben?

Tényleg! A rádióban már nem játsszák ezeket a számokat! Valami induló szól. Aztán nem hallgathat semmit, leadta a világvevőt. Kötelezték erre, mint mindenkit.
Képzelődik, lázas. Nem álmodja a kőbányai konyhát a hokedlivel, számára ez a valóság és a “Valahol Oroszországban”. Még van egy kis likőr valahol.
Most már hitelesnek érzi az előbbi történetet. Pedig a képzelete játszott vele. Egy iskolatársnője, nagyon hasonlított a színésznőre! Csak hasonlít?

Lassan beképzeli, hogy az elemiben vagy a kereskedelmi lányiskolában, mintha a mögötte ült volna a jellegzetes arcú magas lány.
Nem járt össze eddig senkivel.
Nem fogadtak vendégeket, az osztálytársai közül sem látogatta meg senki.
Néha egy presszó sarokasztalánál leültek a legjobb barátnőjével, de csak azóta, hogy a férje eltűnt valahol Oroszországban.
Ez a barátnője is hallott pletykákat.

Álmai mindenkinek lehetnek, de keveseké teljesül – szokta mondani. Titkos álmaiban a halas kofa is szeretett volna gazdag és híres lenni.

Pletykákat a cselédlányoktól is hallott, a Nagycsarnokban.
A barátnője nem a textilgyárba vagy valamelyik hadiüzembe ment, abban a garniszállóban dolgozott, ahol állítólag megfordultak a naccságák is.
De ő csak konyhalány és néha a szakács után viszi a kosarat, egy-egy apró bevásárlásra elküldik. Ha nincs bombariadó. Vagy éppen akkor, amikor bombariadó várható? A szakács nélkülözhetetlen.

Ha valamelyik naccságává avanzsált régi osztálytársnővel a szabadnapján találkozik – egyetlen jó ruháját veszi fel.
Hét közben kötény és egyenruha járja, a konyhai kézilánynak.

Pereg az idő filmje.

Ez a szálló valaha jobb napokat látott, de lecsúszott. Bár tiszteket is elszállásolnak oda. Mindig lefoglalják a szállodákat háborúban, így maradhatott nyitva az étterem is.
A hadtáposok hozzák a főzni valót, a Nagycsarnokban zöldséget még árulnak, a hús jegyre megy.

Nem jut eszébe, hogy irigységből hiszi el a pletykákat a színésznőkről, akik eddig rózsadombi négyszobás-hatszobás villákban laktak és vendégeket fogadtak.
Kritikátlanul elhiszi, hogy mindenki a könyvekben, a ponyvákban megírt szereposztó díványon kezdi.
Nem tudja, eldönteni, hogy az jó lenne-e neki? Vagy feszélyezné, ha mindig valami nagy ember választaná ki magának. Zavarban volna, ha taxin utazna vagy saját autóján, saját sofőrrel.

Hideg szobában, ez már maga melengető érzés. De már álmodni is hiába álmodik.

Egy szép napon, a hatalmas hó alatt szendergő városra már nem csak bombák hullanak. Az ágyúzás egyre közelebbről bömböl. Kilövés? Belövés? Találgatják, vagy kiélezett hallásukkal hallják a katonaviselt idős férfiak. A házmester járt az első világháborúban.
Olykor egy-egy járőr végigkutatja a házat, mondják, a padlásról vagy pincéből elvittek egy katonaszökevényt.

Mindenki másként tudja, a cselédlányok egymásnak mesélik a Nagycsarnokban, a színésznők viselt dolgait. Amit a gazdáiktól hallottak, és amit pletykalapok megírtak az ostrom előtt vagy azután.
Egyes színésznőcskék, kóristalányok a tisztekkel, olykor inkább a tisztiszolgával, egy vacsorára betérnek.
Az ostrom. „Azt a csillagot te otthon éppúgy láthatod” – mára valóság. A fogolytábor őreinek és az érkező katonáknak a sapkáján ugyanaz a csillag, csak nem egészen úgy, ahogy a rádióban énekelték.

Végtelen történetek. Ez volt a fiatalsága.

Megért nyolcvanöt évet, ötöt-hatot ugyan magának is letagad! Miért jut eszébe a háború? Hogy a barátnője disszidált? Észrevette, hogy régi filmek helyett egy darabig amerikai, majd szovjet filmek mentek. Egyes színészek filmjeit évekig nem játszották, csak a Filmmúzeumban ötvenhat után.

Mennyi újabb pletyka született! Karádynak kalapos üzlete van Amerikában! Arról nem tud, hogy néhány évig újra játszott, hiszen sok odakint a magyar.

Kezdenek összefolyni a napok a színészpletykák. Hogy Jávor – aki odakint csak kisebb szerepeket kapott – hazajött meghalni, Páger újra itthon filmezett. A kis Turai is kapott szerepeket. Még Karádyt is látni vélték a Váci utcában elegánsan, kis kalapban, a harmincas-negyvenes évek divatja szerint öltözve, ragyogó fiatalon? Mert mindenki szeretne jól értesültnek látszani.

Vajon miért irigyli a színésznőket? Pedig neki is voltak álmai.

Elhisz minden pletykát. Nem biztos benne, de az utóbbi időben hajlik arra, hogy volt valami Katalin az osztályban.

A férje még hazajött a fogságból negyvenhétben vagy negyvennyolcban és ágynak esett. De erre csak hakványan emlékszik.
Az unokaöccse – így mondja – időközben beköltözött hozzá a lakásba, nehogy társbérlőket kapjon.
Ő már a szomszédok gyerekeit összecseréli, a színésznőket is. Zsongnak benne a régi filmek.

Most itt van bent az otthonban. Letagad öt évet, pedig elmúlt már nyolcvanöt is.
Időnként színésznőnek képzeli magát. Van, aki ráhagyja, van, aki leáll vele vitatkozni. Pedig azok voltak a szép évei, amikor a régi filmeket játszották, amelyekben a vendég meg-megcsipkedte a cselédlányok arcát.
Néha eszébe jut a kőbányai gyerekkora, a hideg, kőlapos konyha, amelyben
fiatal lány korában arról ábrándozott, hogy színésznő lehetne, tegnap még tudta.

Valakit ünnepeltek, azt mondták, betöltötte a százat, állítólag a napokban történt. Miért adtak kést a kezébe, ami évek óta nem fordult elő?
Miért ő vágta fel a tortát. Meg az a sok apró gyertya! A melegét érezte, elfújni nem tudta.
Nem hiszi, hogy őt ünnepelnék, ő még csak nyolcvan éves.

“Valahol Oroszországban…”, megint szól egy ideje a rádióban, a tévét nem nézi, homályos foltokat lát mindössze!
„Valahol Oroszországban”, ezt a dalt nem cseréli össze semmivel, ezt ő szokta énekelni.

Egyszer mesélte valaki, hogy járt a művésznő sírjánál. Hiszi is, meg nem is.
Meg azt is mondják, kém volt. Vagy mégsem? Hogy a németek verték ki a fogait.
Az ágyszomszédja bömbölteti a rádiót. Egyébként is undok perszóna, mindig az útban hagyja a széket. És emiatt az undok nő miatt hiába ülteti ki őt a gondozónő a kerekesszékbe.

Évek óta nem lépett ki a szobájából, most mégis betolták az ebédlőbe.
Ünnepelték, hiszen ő Karády Katalin személyesen. Nem hallotta, mit beszélnek, de fel kellett vágnia az ünnepi tortát. Persze segítettek, fogták a kezét.

“Valahol Oroszországban”, hallja egyre távolabbról. Már nem bömbölteti a rádiót a szomszédasszony, egyedül van a szobában.
Csendesen elalszik, nem is horkol. Már biztosan tudja, hogy ő volt Karády, de akkor miért jön szembe vele a folyosón?
Mellette áll egy szakállas öregember, nagy kulcsokkal! És a nagy művésznő kacéran néz rá érdekes arcával és mélyre látó szemével? Megismeri a búgó hangjáról. Hogy lehet az, hogy ilyen tisztán látja őt, még a frizuráját is?
Tükör lenne vele szemben és fényes csillárok a teremben? Mindenütt tükrök.

Csalódik odaát is. Ez a világ is becsapta, a másikon sem adnak neki igazat.
Nem ő volt a nagy színésznő, akarják vele elhitetni a nagy fényességben. Maga csak egy háziasszony, aki az államosítás után a könyvelésben ült és mindig túlórázott – győzködik.
Szomorúan veszi tudomásul.
A barátnője, aki disszidált, biztosan találkozott a művésznővel. Ő megmondhatná nekik!
Egyszer egy lapot is küldött Amerikából. De a lapot most éppen nem találja.