Radnai István: Madárdal

Abban az évben a Medárd elhúzódott. Málcsival új tévét vettünk, a nagyobb képernyő belakta a nappalit. Nem lehetett kitérni előle. De nem is akartunk, odakint vigasztalanul zuhogott. Nem is tudom, mi lett volna velem, ha a városi lakásomban maradok, nem költözöm az unokatestvéremhez. Eleinte csak az egyre sűrűbb látogatásokból állt a kapcsolat, hiszen nemrég ismertük meg egymást. Ebben a furcsa családban, ahol a féltékenység, a válások, a hálál és a félrelépések kisebb tömböket hoztak létre. Éppúgy, mint a politikában, mondhatná valaki. Nem is aludtunk jól. A televízió hírei is zaklatottságról árulkodtak.

Végre kisütött a nap, de néhány forró júliusi nap után újból elromlott az idő. A hőségben, mely éjszakára alig csillapodott, gyakran felkeltem, volt úgy, hogy zuhanyoztam. Most viszont az égzengés vert föl, beesett az eső az ablakon. Amíg korábban lefoglalt az írás, most nem jutottam hozzá. Néztük a tévét, hallgattuk a híreket. Kiderült, hogy megint sokan költöztek ki az agglomerációba. Ezúttal a gazdagok.

Amikor a boltba mentem, láttam, hogy több helyen kitették az „eladó” táblát.

Míg sokak vágyaiban szerepelt ez az elit környék, ahol laktunk, a gazdagok szerint túlnépesedett a Rózsadomb és a környéke. Egyes házakból kihalt a régi tulajdonos, némelyik utcasor elöregedett.

Valami volt a levegőben. Idegenek sétálgattak kisebb csoportokban a Rózsadombon autóikat hátrahagyva. Más alkalommal láttak egy luxusautót. Kleinhansné nem ismeri az autómárkákat, de hangoztatta, hogy veszettül drága és különleges kocsi volt. Már az is elterjedt, hogy páncélozott és tömörgumi abroncsai vannak. Ezt főleg idősebb emberek állították, akik még két vagy három évet szolgáltak sorkatonaként.

Ezek az események okozták volna furcsa, néha nyomasztó álmaimat. Álmodtam hozzátartozóimmal, akik már régen nem élnek, felkerestek idegen lakásokban, amelyek egy idő múlva gyerekkori négyszobás lakásunkra emlékeztettek. Máskor Mariska néni vályogházában égett a petróleumlámpa. Ez igazán különös volt, mert igencsak spórolt a petróval.

Némelyiket nem mertem Amálkának elmesélni, pedig őszintén reméltem, hogy csak egy rossz álom volt. De akkor, amikor felriadtam valóságnak tűnt, Beleizzadtam a rémálomba. Amióta a Rózsadombon lakom, ez az életérzés a hatalmába kerített.

És ekkor az álmomban történik valami, ami köznapi valóságban is előfordulhatna. A Rózsadomb beszakadása reális veszély a rengeteg barlang miatt, amelyekre egyes budai negyedek épültek. Még a Gellért-hegyen is volt arra példa, hogy az alapozásnál jelentős értéket képviselő, ritka barlangba szakadt be a markoló. Majdnem tönkretették a ritka természeti képződményt, amely annyira érzékeny, hogy a látogatása, hosszabb megvilágítása sem engedélyezhető. Korallszerű borsókövek, törékeny gipszvirágok és más csodák. Mindez napjainkban történt.

De az én álmom messzire vezetett. Valami színtelen szagtalan gáz tört fel a Rózsadombon, írták egyesek az interneten. Pánik tört ki. Hiszen elég egy telefonos üzenet, amit százak adnak tovább és tönkremegy egy bank. Alig néhány évtizede ez is megtörtént. De hol volt még akkor az internet!

Egyesek hozzászólók már radioaktív katasztrófát emlegettek és álmomban még én is elhittem. Hiszen, mindenkitől ezt hallottam. Így van, mindenkitől, mert ilyen az internetes kommunikáció, a korábbi telefonon terjedő álhírek eltörpülnek a mai lehetőségek mellett. A városi lakásomat elfoglalták a rózsadombi menekültek, akik nem nyitottak ajtót hiába csöngettem.

Persze nem kellett volna a csülkös bablevest megkívánnom.

Álmomban először az ismert arcok és politikusok menekültek el, legalábbis meghirdették a villáikat. A celebeket nem tudtam a valóság szereplőivel azonosítani.

Remélem. hogy az is rémhír, hogy visszatérő álmaimban ugyanazok fillérekért felvásárolják az egész hegyet.

Eszembe jutott, amikor felocsúdtam, valóban elszabadulhat a telekspekuláció. De itt mégsem, a mi környékünkön a barlangok boltozata nem bírná el a lakóparkot.

Így keveredik az álomba a mindennapok valósága. Hiszen az álom célja élményeink feldolgozása. Semlegesítheti vagy felerősíti tudatalatti félelmeinket.

Nem mondtam el Amálkának mégsem, pedig olyan eleven és élményszerű volt. Még fél éberen is foglalkoztatott.

Féltjük az életünket, de pusztítjuk élhető környezetünket. Még egy működő titkos atombázis vagy biológiai fegyverek is hihető hírekként bukkannak fel a világsajtóban, idáig jutottunk. Abszurd világunk nem ismer lehetetlent. Gondoskodik arról, hogy az emberek elhiggyék.

*

Valami napszemüveges alak csöngetett be az ügyvédhez, aki a lakásán egyébként nem fogadott senkit. Egyetlen ügyvéd sem szereti. A magánéletet elválasztja üzleti tevékenységétől mindenki

– Dr. Korhos Oszkár? – kérdezte az ismeretlen. Amikor igenlő választ kapott, a kapu előtt álló füstüveges kocsi ajtaját kinyitotta előtte.

Egy másik napszemüveges megszólította valami idegen nyelven.

– Komoly megbízatást kap, azzal a feltétellel, hogy titokban tartja – fordította le neki az az alak, aki becsöngetett.

–Ez természetes, hiszen ügyvéd vagyok – fordult oda a tolmácshoz.

A kocsi elhajtott.

Néhány óra eltelt, mire Oszkár taxival hazaérkezett.

Nyilván tudta a dolgát, mert a kapott előlegből meglepte Ritát egy briliánsgyűrűvel.

– Kísérőgyűrű – tette hozzá. Eljegyezlek.

Kisvártatva hozzátette:

– A történtekről egy szót se! Senki nem tudhatja meg!

Rita mégis elmesélte Reginának, hogy Oszkár valami fontos ügyön dolgozik.

A látogatás egyébként sem maradt titokban, erről Kleinhansné gondoskodott.

A szokásos pusmogás az utcasarkon, hiszen az öregasszonyok régről ismerték egymást. A kocsmában is tárgyaltak valami fontosat. A második nagyfröccs után minden fontossá válik, főleg, amit én mondok! Mindenki magára gondol ilyenkor. Valami volt a levegőben.

Ha valaki elért egy bizonyos kort és nem találkoznak vele, nem látják az utcában, feltűnik a szomszédoknak, még akkor is, ha csak olyan gyüttment. Biztosan beteg, kórházban van, bár mostanában sokat utaznak az emberek. De hogy egy ház üresen álljon, ilyen még nem fordult elő. Ha gazdást cserél a ház vagy a lakás, rövidesen megjelenik az új lakó.

Azt még Kleinhansné, a volt házmesterné sem tudta megmagyarázni, mi lett Kovács nénivel a huszonháromból és a tornyos villából miért költözött el a háromgyerekes család, akik pedig csak egy-két éve laktak benne.

Nem sokkal később valami járvány ütötte fel a fejét a Rózsadombon. Némelyik házra kikerült az „eladó” tábla. Ez gondolkoztatott el engem is.

Amíg a jelenségen morfondíroztam, kiderült, hogy egész utcasorok cseréltek gazdát. A táblák is a terv részei voltak. A házakat, telkeket valójában már felvásárolták, de néhány makacs öreget – jó szóval vagy erőszakkal -, de meg kellett győzni arról, hogy menniük kell.

Nem tudtam, hogy ez még az álom része volna vagy csak a valóság hasonló hozzá? Még mindig rosszul aludtam, álmosan ébredtem. A novelláim világába tévedtem és valóságként éltem meg azokat.

Elterjedt, hogy megbíztak egy ügyvédet a rózsadombi telkek felvásárlásával. Hogy mit mondhattak az ott lakóknak, hogy ráálljanak, még Kleinhansné, a hiteles volt házfelügyelő és tömbmegbízott sem tudta. De elkezdték a földmérők a szintezést, némelyik házat már le is bontották.

Keinhansnénak biztos értesülései voltak addigra. Lakópark épül – mesélte széltében hosszában.

– Költözzünk Mátyásföldre! – mondta ekkor Ritának Oszkár. Ott tartjuk meg az esküvőt. Rita addigra sejteni kezdte, miért járt náluk a rejtélyes idegen.

*

Ami az egyiknek öröm, az irigyeinek pletykatéma – gondoltam, amikor megütötte a fülemet ez a mondat:

– Amálkának milyen szerencséje van!

Éppen vásárolni indultam a boltba. Siettem, de még is odafordultam kíváncsiságból. Vajon ki emlegeti Amálkát?

Elekné ült egy padon, mellette a csomagjai. Két szatyor, ő már végzett a bevásárlással. Természetesen köszöntöttem, bár csak futólag. Nem jutott el a tudatomig, hogy rólam és Amálkáról van szó.

Megismételte az előbbi mondatot, majd folytatta:

– Nóri hazajött.

Csodálkozva nézhettem rá.

– Hazajött Amerikából, de csak véletlenül tudtam meg, ugyanis összefutottunk a Margit körúton. Kérleltem, hogy költözzön vissza hozzám, de elhárította. Lakást bérel. Igen, lakást bérel, amikor ott a nagy ház! Ráadásul a házat már a férjére írattam.

Eleknével nem voltunk bizalmas, családias viszonyban, hiszen korábban a nagybátyám sírjánál éppen csak köszöntöttük egymást. Évekig jártam a Rózsadombra, de régebben nem jártunk össze.

– Nóri egyedül jött haza.

Meglepődtem, de nem szóltam közbe.

– És nem akar velem lakni, hogy öregségemre ne legyek egyedül. Amálkának milyen szerencséje van!

– Talán azért nem, mert nem akar Attila házában lakni – mondtam bizonytalanul és nyúltam a csomagja felé, hogy ne cipekedjen az idős hölgy.

– Hagyd csak, Palikám, máskor is nekem kell vásárolnom.

Eszembe jutott, hogy Málcsi várja a tejfölt és a túrót. A távoli harangszót is errefelé hozta a szél. Dél van, a leves kihűl az asztalon…

– Attilát csak a karrierje érdekli, panaszolta el Nóri. Még versenyezni is szeretne, de főleg az amerikai edzésmódszerek miatt. Versenyezni, ebben a korban, ekkora kihagyás után? Képzeld, Palikám, versenyezni! Nórinak pokollá tették az életét a szülei, ezért elmenekült – tette hozzá. Magyarországot tekinti a hazájának.

– És Attila mit szólt?

– Nem hiszem, hogy együtt éltek volna. Lehet, hogy Nóri azért lakott a szüleinél…

– Szegény Nóri!

Végigmért, mintha azt mondaná: „Nem engem sajnálsz?”

– Én meg cipelhetem a szatyrokat! – folytatta.

Ismét felajánlottam a segítségemet.

– Tessék megvárni. Csak tejfölt meg túrót kell vennem, mehetünk együtt.

– Hagyd csak, fiam, ne fáradj!

Fiam, mondta nekem, pedig lehet, hogy fiatalabb nálam. Akkor lett a keresztapám harmadik felesége, amikor megözvegyült az öreg. Addigra én már felnőtt férfi voltam.

Amikor elköszöntem tőle, még a levegőben lebegett a mondat: „Ennek az Amálkának mekkora szerencséje van!”

De lehet, hogy csak képzelődtem.

Az viszont visszazökkentett a realitásba, hogy Málcsi a kapuban állt.

– Elmész tejfölért és órák múlva jössz haza!

– Találkoztam Eleknével, el van keseredve.

– És eddig vigasztaltad? Ő már régen hazaért. Inkább azt mondd meg hová tetted a túrót? Nem találom a szatyorban. – Elekné nem érintette az építkezést. Neki a családi ügyek sokkal fontosabbak voltak – mondtam Málcsikának, mielőtt visszamentem volna túróért a boltba. Éppen elég gondot okozott a könnyelműsége, amelyről azt hitte, hogy a fiatalok és a sors elrendezték – gondoltam, de Málcsinak ezt már nem említettem.

*

A söntés felbolygatott méhkas. A törzsvendégek izgatottan tárgyalták, mi lesz, ha a korcsma is bezár a barlangrendszer beomlása miatt. Kleinhansné, az ex-házfelügyelő és tömbmegbízott biztos hírforrás, ő már tegnap megmondta – vélte a pultos.

De hová lett Kleinhansné?

A nagy hangzavarban megszólalt a kőműves.

– Emlékszem egy emberre, aki az ötvenes években forradalmasította a lyukas zoknik megmentését. Valamikor irodában dolgozhatott, mert le nem jött róla az ócska pepita zakó. Ott ült egy kisasztalnál én ragasztgatta a foltokat, nem kellett órákig stoppolni.

– Túl sokat ittál, Józsi. Lyukas zokni? – hurrogta le a szobafestő. Egyébként még akkor nem is éltél.

– Voltam a telkén, nincs messze tőlünk. Akkor még dűlők voltak arrafelé, nem utcák.

– Mi köze a dűlőknek a lyukas zoknihoz, ki nem dobja ki?

– Ez az ötvenes években kezdődött, a nagy áruhiány idején. Sokáig odahordtuk a zoknikat. Apámmal, kettőnknek hat pár zoknink volt összesen.

– Bizony, így volt! – szólalt meg a sarokban egy hang.

A szobafestő és a kőműves tovább vitatkoztak.

– Gyerekek voltunk és a gyerekkoromra jól emlékszem. De a lényeg a feltaláló telkének a kisajátítása. Olyan ronda toronyházakat terveztek oka, mint az a három a hegygerincen.

– Egyet se láttam, Bóza.

– Nem is. Több toronyházat, de panelt sem húztak fel a kisajátított telkekre. Kiderült, hogy a barlangrendszer miatt oda nem lehet építkezni. Engem egyébként nem a zokni érdekelt akkoriban, hanem a nagy szabadság és az érett gyümölcs. Volt ott a cseresznyétől az őszibarackig minden. Sokat jártunk oda, apám meszelte ki a házat. Szomorú voltam, amikor megtudtam, hogy elvették a telket. Kapott egy salétromos, sötét udvari lakást Óbudán.

– Ez nyilván a nagy bontások előtt lehetett. Akkoriban ott laktam, egy ugrásnyira a Sipostól, a Halászcsárdától.

Mindnyájuk szájában összefutott a nyál. Bóza rendelt még egy rundót.

– Mondja, Bóza úr maga miért dolgozik még mindig?

– Szeretem a munkámat, a vakolat szagát. A nyugdíjamból pedig nem telne egy pofa sörre.

Végszóra befutott Kleinhansné, az egykori házmesterné, aki hazaugrott megkeverni az ételt, és Bózának adott igazat. Nagyon aggódott ő is. Egy felessel többet dobott be aznap a szokásosnál.

Az ablakok is rezegtek, éppen arra haladt egy földdel megrakott behemót teherautó.

Az őslakosok kivételével majdnem mindenki elköltözött volna, bagóért is eladta volna a házát, amit a rejtélyes befektető azonnal felvásárolna, hiszen megtetszett neki a terület – álmodtam valamelyik éjjel. Vannak folytatásos álmok, ha az ember zaklatott. Az idő augusztus elején fordult ősziesre, de a hónap közepére megjavult.

Kiderült, hogy valóban feltérképeztette valaki a terepet. A barlangrendszert kihagyta a számításból.

Minden valamire való dolog a kocsmában történik.

– A korábbi pártfőtitkár, aki ismerte a hegy titkát – mesélte egy fiatalember, aki a sörével az egyik sarokba húzódott. Aggódott is az öreg, minden évben megvizsgáltatta a házat nem repedezik-e a fal a pincében, nem nyílik-e meg alatta a föld?

A vizsgálatoknak csak egy szomorú következménye lett, a szpeleológus ugyan veszélyes barlangot nem talált, a ház sem süllyedt el. A barlangász vadászkutyája viszont jóvátehetetlen pusztítást végzett a baromfiudvarban. Különösen a híres kakasát siratta a first lady, amely időben ébresztette a fontos embert. Ekkor hangzott el az asszony szájából az a baljós mondat, amely szállóigévé lett.

– A kakas ébresztése hiányában megakadhat a szocializmus építése.

Ezt a történetet nem mesélhette más csak a barlangász, aki megszomjazott és betért a népszerű csehóba, nyugtázta a hallgatóság.

Talán még Keinhansné is megmondta volna, hogy a domb olyan, mint a lyukas sajt.

A mi utcánk azonban csendes utca és mindenben kivétel.

A mi utcánkban ragaszkodtak a megszokott környezethez.

A Vérhalom téren és környékén emberemlékezet óta nem épült új ház. A kocsma a mozi épületében működött, jól kiegészítette egymást a két kulturális intézmény.

Egyik este Rita kikapcsolta a tévét és odafordult Oszkárhoz, aki szokás szerint az irataiba temetkezett.

– Ha még maradt pénzed, vásárold vissza a nagyapám villáját!

– Sajnálom, drágám, az a ház már nincsen meg. Egy ronda társasház áll a helyén. Egyébként sem a Rózsadomb biztonságos részére épült annak idején. A társasház falai is megrepedtek, amikor beszakadt a barlangrendszer.

Ritának elakadt a lélegzete.

– És az én lakásom?

– Ez az utca nincs veszélyben.

Persze ezt is Reginának mesélte el, aki nagyon vágyott a Rózsadombra, de ezt jól titkolta. Mária Valéria, az öreg író felesége, mintha felszívódott volna, de Rita nem is bánta. Tulajdonképpen ő erőltette a találkozásokat, a szomszédolást. De most itt van a régi-új barátnője. Vele minden megbeszélhet.

Regina nyelt egyet.

– Végre valami jó hír – mondta, amikor Rita mondandójának a végére ért.

Amikor Reginát kikísérte, látta, hogy az utcasarkon összeverődött néhány izgatott ember.

– Egy helyen beszakadt a barlangrendszer – újságolta valaki a körülötte állóknak, akik még nem hallottak róla.

Az építkezés zaja elenyészett. Amikor az utolsó teherautó is levonult az építési területről. Békés csend ömlött el a tájon. Ismét átvette uralmát a madárdal.

(Részlet egy készülő regényből)