kabai lóránt halálára Minél élesebb egy kép, annál inkább belevág a valóságba, kivérezteti, ülök a kovácsolt kispadon, mellettem egy idegen lány, amolyan mindennapi, ismerős forma, behunyom a szemem, látom, a pad távolabb került a fától, nem tudom eldönteni, időközben a fa, vagy a pad távolodott-e el egymástól, mindenesetre a lány, ahogy kinyitom a szemem, éppen leesik a fáról, mintha egy almafának a termése volna, ami igazán jellemzőnek tűnik, az a látszat, bármennyire kényes téma, az igazságnak van hiányérzete, ösztöne, a szükségét végzi, amikor belegondol az elítélt lelkivilágába, szívét bedobja egy feketén, engedély nélkül kitermelt kavicsos tóba, amit valaki másnak a telkén hoztak létre, hadd fodrozódjék, szabadon és függetlenül, de az igazság a szívét is mással vágatja ki, már a halál sem az igazi, az eredeti olyan, akár az ujjlenyomat, mindenkinek más és más, a mai halál leamortizálódott, kései leszármazottja az örök életnek, nagyon nagy a baj, nem talál vissza hozzám a félelem, pedig ugyanazon a padon ülök, de a fát már rég kivágta egy rólam készült éles kép.
Fotó: Hományi Péter
