Puskás Dániel versei

Vadászat

„Átlátszó vagyok, mint az üveg – épp ezért
miként képzelheted, hogy te látsz engem?”
(Weöres Sándor: Rongyszőnyeg I./4.)

Két kézzel szorítod most a versem.

Azt hiszed, elkaptad grabancomat,

S kiűzöl a sorok közül engem,

Mint őszi vetésből a vadnyulat?

De nem rettennél vissza ijedten,

Ha párduc lehelete csapna meg,

Vagy vadkannal állnál szemtől szemben?

Vadász létedre, mint nyúl nem szaladsz?

Hiába vártál bölcset, vén okost,

Kit, mint leprást kivetnek a sorok,

Ha volt is ilyen, régen itt hagyott.

Mint ki fojtogat, fogd e papirost,

Én, mint a víz, ujjad közt elfolyok,

Nem tudsz meg rólam semmi bizonyost.

Fal

„fal van közöttünk, olvasó és író között”
(Nemes Nagy Ágnes: Párbeszéd a mai versről)

„Nem hal bele semmibe,
aki úgysem él.
Jó hogy mink babák vagyunk,
szívünk bodzabél.”
(Weöres Sándor: A holdbeli csónakos)

Mint a színháznak,

a versnek is van láthatatlan fala.

Mikor e verset írom,

hallom, hogy veszed a levegőt,

arcom megcsapja a pára,

de látni mégse látlak,

mint egy kihallgatáson,

szemembe világít a lámpa.

Óvatosan belekezdek a játékba,

szemed tán követi a tollam,

ott kukucskál minden kerek magánhangzóban.

Ha szomorúnak látsz – el ne hidd,

ne rohanj felém,

színlelt e szenvedés,

húsom helyett kóc van,

művér folyik ereimben.

Ha boldognak látsz – el ne hidd,

belül hull a könnyem,

mint a falevél.

Hogy engem látsz – el ne hidd,

hiába nézed e rossz színészt,

én mögötted ülök a székben

és zsebedben kotorászok.

Hogy mást látsz – el ne hidd,

ujjaid közül

elfolyok, mint a homok.

*

Az a tragikus,

hogy hiába dörömbölök, mint a majom,

meg se hallod,

észre se veszed,

ketrecemen hiába dübörgök,

se nem törik,

se nem reped.

Az a komikus,

hogy két ember veri a falat,

egyik nem tud bemenni,

másik nem tud kimenni,

akárhogy is akar.