22. SZÁZADI Mintha zongoráznék, vagy valami rosszabb, kopog a kezem a pulton, nem mindig törlik le előttem, nedves; túl a harmincon egyre fiatalabb pultok, poharak, gerincek, kávégépek, alkuk. Zongorázik a szorongás, aludni kéne, kajla kanapén, süllyedő, fiatal bőrön, tópuha párnán, dallamtakaró alatt, átölelve egy nádi hegedűt. Milyen pult az, amin nincsen csengő? Mindig úgy kell köszönni, hogy helló, ez a ház nem tud magázni. Epévé változzék a víz, mit lenyelek, ha téged elfelejtelek. Egy csontos pohár, nem tudom máshogy mondani, mintha egy csontváz vérét innám: melegek az erek. Fel is vágom, na jó, tépem a papírt. Kicsi a nyelv, mint egy anya a kristályhideg, kórházi tálcán, és fel is van vágva: egyszer lelopok egy másikat az Olymposról, vagy a vörös bolygóról, valami 22. századit. Csak kopogok majd, mintha zongoráznék, legépelem a világot, nem is egyet, meg el-. S leszakadnak a szívről a traumakontinensek, többé semmi nem az én hibám lesz, így lett Afrika, Európa is; mint egy régi néger, felszabadulok én is, nem bántok senkit. APÁZÓ Magyarország. Magyarország. Finoman szólva hűtlen a kezelése. Miért nem pusztult ki, ahogy kérték? De csitt, te lány, e földet, ezt a pályát, hidd el: soha nem hagyja el a szépség. Üvegvisszaváltó: furcsa terem. Hajlonganak a síkok. Két lányom áll sorba. Lehet, hogy ikrek. Apa úr, így hív majd a pultos, és én a polcok közt matatok. Exkluzív bolt. Poros és nyakas üvegek: anyamárka, márkaapa. Majd a lányok visszaváltják, jó boltot csinálnak talán. A múltas útnál, az apázóban várnak, mindig ugyanabban az órában. Úgy adnának nekem egy márkát, ruhapróba jönne, volt darabok, az apázóban sok a fülke, rábeszélnek az átöltözésre, bebújtatnak egy márkába, egy évszámba, nevetnek egy-egy bumfordi darabon. Szamárfület kapok. Két lány, négy copffal, nincsenek láb alatt, loknis kis nevetéssel lépik át apa árnyékát. Külön a copfos szók, a lánycsoportos dolgok. Az a kérdés, hogy megcsókolta-e. Az igazi postás megcsókolja a levelet. A zöld ember, a csengettyűs. Üvegvisszaváltó: furcsa terem. Él a piros, él a fehér, és él a zöld. Éltesek. Az üvegek sohasem üresek. Ha megtalálják a palackban a címet, majd visszaviszik: visszaváltják, jó boltot csinálnak talán. Legyen úgy, mint rég volt: éneklik. Lányvirág van hangjukon, megkapják ezt az országot, megérdemlik. BETÉPETT ÜVEG Ködfoltos a szeme, haja. Rozslángot hozzak, meg koporsószöget, és ad egy Kossuthot, ezüstös, mint a foga. Fogva tart sok foltja, köde. A nyolcvanas évek előszobájában ő dobta el először a színek lasszóját, azzal kaptuk el a szürke világ nyakát. Olyanokat mondott, hogy Isten bele- térdelt egy üvegbe: így lett a tükör. Vagy belefejelt. Beletépett. Bevérezte. Megvágta magát, mintha szerződne. „Eltörtem egyszer egyet, sok tócsa lett. Türelem, az üveg sohasem üres.” Ilyenekkel is ijesztgetett. Majálisos bóvli, ezt én nem veszem be, mondta a csőnek, mit szájához tettek, ávósok, engem többet meg nem etettek. Beleküldenél a viharba, grószpapa? Hol az orcád, az óceán(od)? Nem én firkáltam a falra, mégis szeretném, ha letörnéd a kezem.
