Polgár Anikó versei

Orpheusz galériája I.

(Alvó szatír)

Figyeld meg, ahogy alszik, a bokor mellett,

összegömbölyödve, meztelenül.

A mellkas, a fej, a lábak sűrűn benőve:

bozontos-bolyhos, szétszálazhatatlan itt a rét.

Egy hússal-bőrrel bevont csontgereblye, egy nimfakéz,

rutinos mozdulattal, előre-hátra körbejár.

Megáll a pelyhes dombon, az alig látható,

fehér szálak között: nedves kopárság ez,

ruganyos, hűs szatírfenék.

A nimfa szája alig látható, csak képzelhetjük,

ahogy a hátra rátapad, s maga mögött hagy

festéktől csillogó, nyirkos csiganyomot.

Kezd tóvá gyűlni már a nyál, a nedv:

a festő e pontokat sötétebb tónusokkal,

csillogón festette meg.

A nimfa kis mellein pedig, nézd,

e két simára nyaldosott, fehér kövön

két mozdulatlanná dermedt,

behúzott lábú, barna páncélú bogár.

Orpheusz galériája II.

(A Nílus)

A Nílus terült el itt, felkönyökölve,

kissé felhúzott lábbal, terpeszkedőn.

Testén a kis Erószok játszadoznak.

Csimbókba fonják a nedves szakállt,

cibálják hajfürtjeit. Ketten a vállára ültek,

széttett lábbal, egymással szembe,

kis fütyijük éppen egymásba ér.

A legtöbben a vizet fröcskölik,

mellkasán lépkedve,

bujkálva huncutul a mellszőrök között.

Ugrálnak hárman a hasfalán,

mint óriási tamburinon.

Farkán rudat másznak néhányan,

egymást kacagva, egy épp most esett le róla,

kapálózva, egy a vízben prüszköl,

egy most vánszorog vissza,

kapaszkodva golyói nyúlott bőrkéibe.

A lába alatt átúszni és felbukkanni,

iszapos hajjal: a legnagyobb vagányság.

Ezt csak ketten merik, nézd,

a szájuk is sárral ment teli.

A térden lovagolni remek dolog:

kantárszárnak hoztak nádakat,

belevághatják a húsba, úgyse fáj neki.

Keze a combján: csúszdának is remek.

Felhőtlen a vidámság, mégis feszült a kép.

A Nílus épp mozdulni készül,

sejthető, hogy gyűlik benne így az izgalom.

Most még mosolyog, de felmorajlik mindjárt

és vadul áradni fog.

Orpheusz merevedése

„Imádni fogod ezt a várost, Eurüdiké!

Nézd, én terültem benne szét:

az a befedett kút a köldököm,

a legyezőként nyíló tér a has,

északabbra a mellkas ligete,

délen torony mered,

kupoláját pirosra mázolták imént.”

„Minek hoztad ezt a szóvirágot?

Nálunk nyersebb beszéd a divat.

Ha visszanő csontomra a hús,

meglovagollak megint,

s tépni fogom közben a mellszőrödet.

De most áttetsző vagyok, megfoghatatlan,

a hangom is csak hörgés, hallhatod.

Itt a legyezőket összecsukják,

és visszanyomják önmagukba a tornyokat.”

(Megjelent a Tiszatáj 2015/10. számában)