„Operadívák”
Két ikerfilm, a „Florence” és a „Marguerite” margójára
Florence Foster Jenkins, vagy Marguerite Dumond báróné asszony, a két Tökéletlen hang, egyszer Meryl Streep, másszor Catherine Frot bőrébe bújva, megborzongatnak engem, újra és újra. E két hölgy halálos éneklési mániája számomra nem csupán maga a tragikomédiák tragikomédiája, de ugyanakkor egy-egy „kevesebb több volna”, beszédes poetessa-metafora. Tény és való, hogy előtérbe tolhat bárkit, férfit, nőt egyaránt a vagyont, hiúságot és egyéb erőket bevetni kész, s oly balga vágy, hogy művész legyen. Nevetnem kéne rajtuk, ám mégis sírva nézem őket.
Bárdnői pillanat
„Da iawn-very good!”
dr. Very Reverend Sarah Rowland Jones, Cardiff
Becéztek már sok éve „bardess”-nak, azaz „bárdnőnek” engem, egy voltaképpen nemlétező angol szóval, de aztán majdnem elfeledtem. Walesben, a költészet és dal földjén kétszer jártam, de anyám volt az első, aki „A walesi bárdok” sorait mondogatta nekem, hogy fura, folyvást szavakban-hintázó (ugyan mi másban?) kislány-magam elégedetten pancsolhasson a „nagykád” mélyén, a szokásos, esti versekért-rimánkodásban. És ma a fénypostánkon felragyogott a mottóban idézett, kétnyelvű dicséret, aprócska, reggel sugárzott, „távolbalátós”kettősünk nyomán. Aki küldte: egy walesi anglikán főpásztor-asszony. De jó, hogy ez a minden itthoni sebet gileádi balzsammal gyógyító, rövidke mondat éppen ma érkezett.
2022. október 23-án
