tiszatáj | 2022. május 6.

Pessoa szorongásnaplójából

M. FEHÉRVÁRI JUDIT

a Magány

Hattyúi válladra hajtom fejem.
Olyan szép vagy!
Lombok, kanárik, zátonyok futnak össze 
a lombikban, s mindezt színeire
hasítja a kromatográf:
zümmögő sárgák, szétterjedt
kékek, gyökérrózsabarnák
futnak egymással versenyt.
Kiáltanék, hogy csak egy
villanásnyira maradjon még
a pillanat, míg fehérré nem
lesz szemfedőm, de Álváró
Lisszabonban egyre csak 
fújja, csak fújja a kürtjét
és angyalok szállnak a 
parti sziklákra. Engem 
bámulnak mereven. Nem 
tudom, hol van az Isten.
A sirályok torka néma, 
s patyolatfehéret hintenek 
rám szüntelen.



a Pánik

Hullamerev az idő.
A sakálfejű Anubisz
is halott és esik.
Sargasso-tengeri füve
szárazföldet jósol,
Kolumbusz ajkain hazug
szavak égnek hosszú
még az út és esik.

Ennyi vitorlával 
az éj hamar véget ér.
Isten ma nem festi meg az eget.
Esik és az okkultizmus
is elbújt, hiába keresi 
Crowleyt a Scotland Yard…
Eltűnt Boca de Infernonál
és esik. Énem bensejében
„egyiptomi Nagy Szfinx álmodik”.
Lágyan benyúl a hajnal hóna
alá és esik.

A buborékhad
kikapcsolja a nappali
fájlokat, ami elmúlt
már nem lélegzik, és esik.

„Fölöttem, lehunyva szemem”.
Egyre fogy lélegzetem.
Ágyúkkal lövöm
a halált és esik.

A kikötőt keresem
Atlantisz alattam és 
hegyek vonulása…
Függőleges kertek és csigalépcsők
hada, a hajókormány felnevet.
Láthatatlan szemében néma mosoly,
megvetés. Minden csak bűvölet…

Hiába, esik.



a Találkozó

A szobám nem néz sehova.
Vakablakok álmodnak benne
zátonyokról, szigetekről,
gyermekkorról, hintalóról,
labdákról, miket egy másik
falnak dobtam rég. És visszapattant
egy lábfejről, mi nem az enyém.

Apám sziluettjét néha kitakarja
az ég, hiszen ma is itt él.
Nem távozott el felemelt kalappal,
hanem fejben pattogtatja
az előre lejátszott meccset,
amiben mindig én nyerek…
Majd eszembe ötlik az opera,
mikor még kapum is volt és szüleim,
és fényben éltük napjaink.

Most vakondként mozog
a tollam, és ha kilépek a nem létező ajtómon
hallom, ahogyan utánam kiáltják:
Ez az alak mindig ugyanabban az öltönyben
jár, ahogy az urak is, választékosan
bukkan elő a halpiacon.

Magányos muzsika szól falucskám
ölén ennyi év távlatából és
nem látják a nyugalom alatt megbúvó
sósszagú tengereket, a karmestert,
ki pálcáját még éppen nem lendíti,
mert dalok nyüzsögnek bensejében,
akár hangyabolyok az utcakövön,
úgy cipeli minden pillanat varázsát.

Enciánok, kanárisárgák, galambok,
idigók, abszintok futnak egymással versenyt.

Amott egy hintaló magánya. A mohákkal
telt járda réseiben meg-megakad a talpa.
Én pedig ismét kisgyermek vagyok. 
Muránói üveg a labdám, nehéz együtt élni
vele, mert szétreped hintalovam lábai alatt.

Eldobnám pedig, de nem lehet.
Ebben a színházban szemeim vakfoltjában
kikötők úsznak az óceánba.

Ismét gyermek vagyok és kincseket
vadászok, a karmester már 
muzsikára lendíti pálcáját,
öltönyömről lehullik az elmúlt
évtizedek pora és nyakkendőmmel 
integetek a túlsó partra…

Ma nem tudja senki sem,
de mégis ott megy Pessoa.



a Hála

Meghasadt derékkal tisztelgek előtted,
hajlott háttal vállaimon cipelem festményed 
a parti sziklák ormain, hol kiszáradt a Nap.
Közeledik a végítélet. 
Lisszabont is elérte a fergeteg.
Nem tudom, mivégre élünk e tájban?
Minden lépésünk más és mégis ugyanaz.
Listát készítesz te is Álváró,
veséiden átfolyik a jövő, 
s egyetlen kép, szignózta:
Pessoa.



a Festmény

színeire bomlik összeáll
gondolatfoszlányok teremtés
életszerűen ragyog a tér
csak beszélgessünk Álváró
a Tejón ma nem futnak
versenyt a habok s Lisszabon
fölött fátyolt lenget az ég
makettátjárók sakkfigurák
és kávéját kortyolja Pessoa.



a Lengéscsillapító

hiányod vérköreimben fennakadt rács
és örökre befalazott önmagamba
hogy nem tudtál az élők között maradni
a világot a holtak szemével nézni
első kézből kapott információ sokk
de minden irányból fülelni a Holdat
bagolyhuhogás melyet magadon szűrsz át
forgács árnyék mi belehull a porba
ordítanék de meg nem bomlott elmém még
lengéscsillapítót szerelt fájdalmamra



a Tengely

a tengely dadogni kezd és nyikorogva
könyörög új versekért ragokért szegény
nem tudja hogy az Úr keszkenője éppen
most hull alá követve az angyalok útját
a csodálat mégis elmarad elkésett
már a szó is bedeszkáztatott rabságban
a siratóasszonyok torkában dadog
eget hasít a fájdalom tengelye és
bent reked nincs áhítat hallgat a zsoltár
én mégis látom a beszélő nyelveket



a Tajték

a parti szél ma engem ünnepel és a
hat esztendeje kimondott lusta szavak
őserdejébe tévedek mint a búvár
aki ma a mólónál vesztegel arra
várva kétszer szülessen Zeusz combjába
varrva extázist őrületet kormos gyászt
hozva látod Álváró milyen az élet
hajóm még mindig a nagy utazásra vár
nyomában üres palackok bor és halál



a Törvény

Legyen úgy, ahogy akarod, Álváró!
Labdarúgó leszel és naponta új 
gólokkal bombázod a lét kapuját.
A múlt sziklaszirteken hasaló
sirályok álma, a jelen aggasztó
csomók a világ nyirokrendszerében,
a jövő egyre növekvő árnyjáték,
mit pantominujjaival mozgat az ég.
Háborúk és járványok sora, míg folyton
csak Istent keresed, mert legalább
hinni akarod, hogy a végzet nem
a szomszédban felállított goal, hova
nem szeretnéd átlőni a labdád,
mert ez a te otthonod, s a rémület
fogadója a szomszédban vágtat:
koldusokat, lelketlen testeket és
soha meg nem épülő halpiacokat
lenget az ég szirénája, mert a bomba
az bomba és romokat recsegtet
a holnap is, de kérve kéred,
legyen már fehérkalácsos béke,
és ne sötétítsen félelmet ránk 
a felfordulás okozta káosz, hogy 
látva lássunk színről színre vagy
csak maradjunk élve ez
Fernando Pessoa összes kérése.



a Veszély

Tumorok, függőségek, járványok,
kemoterápiák, ölelések, sóhajtások,
érzelmi hullámzások tengerében
a zátonyok között felbukkan egy-egy
megpihenni vágyó sirály és örök
nyarat sugall Lisszabon egének:
napimádó korallokat, költözködő
szigeteket, szubatomi részecskéket,
tiszta erkölcsöket, fehér gyolcsokat
az elmenőknek. És Covid mentes
léget Pessoának, mert szótárából
hiányzik a járvány e szavának
holtakat idéző mondata.



az Árverés 

magamba bújok és kiköltöm önmagam
kitöltött tér antik vitorlás avar és
gyöngyhalászok tenger mólók sirályének
kagylók füvek szárazon és vízen élők
vivát az élőknek vivát a holtaknak
csatákban elesettnek jajgatva zokogóknak
peregjen a dob Lisszabon egén tátong
a félelem reményt hinteni nem sok ok
van már de tenger a tenger és bensőmben
lázongnak álvalóságok vérkörei
midőn elárverezem maradék hitem
az ismeretlen hétköznapi jövőnek



a Felhők

Lisszabon egén röpködnek országmentő
gondolataim őssebeket ácsolnak 
Álváró csuklóira és bokáira
keresztet fonnak egy szétrobbant galambra

ma minden felhő felhőbe burkolódzik
megfesteni őket elfogynak szavaim
aláhullani a Mindenség vizébe
Isten pálcája minden teret áthasít

elégedett vagyok a békesség átölel
szájpadlásomból előtörnek nyelvek
és megértem a szelek fecsegéseit
vírusok halálok temetések íze

de nem tudom lefordítani sorsom
eljövendő keserűit soha többé
és lehet nagy király vagyok ki elbukott
s az ég szegélyén Istent keresve bolyong



a Kollázs

a kifeszített parki fákra havat lapátol
Isten hamvas lehelete de nem karcol
távoli utakon madárlátta sorompók

a szobám csöndje maradt csupán
éjjelente a pókok csöndhálókat ragyogtatnak
nappal feszülnek fel a keresztfára

távolodó hangjegyek hasítják a felhőket
tejfehér dunnából pelyhedzik a jég
elhagyott padok zokognak a tavaszért
árnyjátékot messze űz a szél



a Rendszer

Minden fut valahova.
Messze attól, ahonnan ered.
Törvény az, hogy néha az örvények 
közt eltéved. Így születnek mesehősök, 
háborúk, óriások és törpék, mamutfenyők,
kismadarak és visszaszólnak a múltból
az emlékek. Látom az arcukat. Az egyiken
boldogság ül, a másikon halálra vált a félelem.
Szeretném megismerni őket, de visszaroppant
a jelenbe a halpiac, a változás. A felelősség
fülembe súgja: Mindez nem igaz! Ám keresni 
bármit lehet, míg szembe nem ül velem, s 
rám nem mereszti tátongó szemeit az őrület.