a Magány Hattyúi válladra hajtom fejem. Olyan szép vagy! Lombok, kanárik, zátonyok futnak össze a lombikban, s mindezt színeire hasítja a kromatográf: zümmögő sárgák, szétterjedt kékek, gyökérrózsabarnák futnak egymással versenyt. Kiáltanék, hogy csak egy villanásnyira maradjon még a pillanat, míg fehérré nem lesz szemfedőm, de Álváró Lisszabonban egyre csak fújja, csak fújja a kürtjét és angyalok szállnak a parti sziklákra. Engem bámulnak mereven. Nem tudom, hol van az Isten. A sirályok torka néma, s patyolatfehéret hintenek rám szüntelen. a Pánik Hullamerev az idő. A sakálfejű Anubisz is halott és esik. Sargasso-tengeri füve szárazföldet jósol, Kolumbusz ajkain hazug szavak égnek hosszú még az út és esik. Ennyi vitorlával az éj hamar véget ér. Isten ma nem festi meg az eget. Esik és az okkultizmus is elbújt, hiába keresi Crowleyt a Scotland Yard… Eltűnt Boca de Infernonál és esik. Énem bensejében „egyiptomi Nagy Szfinx álmodik”. Lágyan benyúl a hajnal hóna alá és esik. A buborékhad kikapcsolja a nappali fájlokat, ami elmúlt már nem lélegzik, és esik. „Fölöttem, lehunyva szemem”. Egyre fogy lélegzetem. Ágyúkkal lövöm a halált és esik. A kikötőt keresem Atlantisz alattam és hegyek vonulása… Függőleges kertek és csigalépcsők hada, a hajókormány felnevet. Láthatatlan szemében néma mosoly, megvetés. Minden csak bűvölet… Hiába, esik. a Találkozó A szobám nem néz sehova. Vakablakok álmodnak benne zátonyokról, szigetekről, gyermekkorról, hintalóról, labdákról, miket egy másik falnak dobtam rég. És visszapattant egy lábfejről, mi nem az enyém. Apám sziluettjét néha kitakarja az ég, hiszen ma is itt él. Nem távozott el felemelt kalappal, hanem fejben pattogtatja az előre lejátszott meccset, amiben mindig én nyerek… Majd eszembe ötlik az opera, mikor még kapum is volt és szüleim, és fényben éltük napjaink. Most vakondként mozog a tollam, és ha kilépek a nem létező ajtómon hallom, ahogyan utánam kiáltják: Ez az alak mindig ugyanabban az öltönyben jár, ahogy az urak is, választékosan bukkan elő a halpiacon. Magányos muzsika szól falucskám ölén ennyi év távlatából és nem látják a nyugalom alatt megbúvó sósszagú tengereket, a karmestert, ki pálcáját még éppen nem lendíti, mert dalok nyüzsögnek bensejében, akár hangyabolyok az utcakövön, úgy cipeli minden pillanat varázsát. Enciánok, kanárisárgák, galambok, idigók, abszintok futnak egymással versenyt. Amott egy hintaló magánya. A mohákkal telt járda réseiben meg-megakad a talpa. Én pedig ismét kisgyermek vagyok. Muránói üveg a labdám, nehéz együtt élni vele, mert szétreped hintalovam lábai alatt. Eldobnám pedig, de nem lehet. Ebben a színházban szemeim vakfoltjában kikötők úsznak az óceánba. Ismét gyermek vagyok és kincseket vadászok, a karmester már muzsikára lendíti pálcáját, öltönyömről lehullik az elmúlt évtizedek pora és nyakkendőmmel integetek a túlsó partra… Ma nem tudja senki sem, de mégis ott megy Pessoa. a Hála Meghasadt derékkal tisztelgek előtted, hajlott háttal vállaimon cipelem festményed a parti sziklák ormain, hol kiszáradt a Nap. Közeledik a végítélet. Lisszabont is elérte a fergeteg. Nem tudom, mivégre élünk e tájban? Minden lépésünk más és mégis ugyanaz. Listát készítesz te is Álváró, veséiden átfolyik a jövő, s egyetlen kép, szignózta: Pessoa. a Festmény színeire bomlik összeáll gondolatfoszlányok teremtés életszerűen ragyog a tér csak beszélgessünk Álváró a Tejón ma nem futnak versenyt a habok s Lisszabon fölött fátyolt lenget az ég makettátjárók sakkfigurák és kávéját kortyolja Pessoa. a Lengéscsillapító hiányod vérköreimben fennakadt rács és örökre befalazott önmagamba hogy nem tudtál az élők között maradni a világot a holtak szemével nézni első kézből kapott információ sokk de minden irányból fülelni a Holdat bagolyhuhogás melyet magadon szűrsz át forgács árnyék mi belehull a porba ordítanék de meg nem bomlott elmém még lengéscsillapítót szerelt fájdalmamra a Tengely a tengely dadogni kezd és nyikorogva könyörög új versekért ragokért szegény nem tudja hogy az Úr keszkenője éppen most hull alá követve az angyalok útját a csodálat mégis elmarad elkésett már a szó is bedeszkáztatott rabságban a siratóasszonyok torkában dadog eget hasít a fájdalom tengelye és bent reked nincs áhítat hallgat a zsoltár én mégis látom a beszélő nyelveket a Tajték a parti szél ma engem ünnepel és a hat esztendeje kimondott lusta szavak őserdejébe tévedek mint a búvár aki ma a mólónál vesztegel arra várva kétszer szülessen Zeusz combjába varrva extázist őrületet kormos gyászt hozva látod Álváró milyen az élet hajóm még mindig a nagy utazásra vár nyomában üres palackok bor és halál a Törvény Legyen úgy, ahogy akarod, Álváró! Labdarúgó leszel és naponta új gólokkal bombázod a lét kapuját. A múlt sziklaszirteken hasaló sirályok álma, a jelen aggasztó csomók a világ nyirokrendszerében, a jövő egyre növekvő árnyjáték, mit pantominujjaival mozgat az ég. Háborúk és járványok sora, míg folyton csak Istent keresed, mert legalább hinni akarod, hogy a végzet nem a szomszédban felállított goal, hova nem szeretnéd átlőni a labdád, mert ez a te otthonod, s a rémület fogadója a szomszédban vágtat: koldusokat, lelketlen testeket és soha meg nem épülő halpiacokat lenget az ég szirénája, mert a bomba az bomba és romokat recsegtet a holnap is, de kérve kéred, legyen már fehérkalácsos béke, és ne sötétítsen félelmet ránk a felfordulás okozta káosz, hogy látva lássunk színről színre vagy csak maradjunk élve ez Fernando Pessoa összes kérése. a Veszély Tumorok, függőségek, járványok, kemoterápiák, ölelések, sóhajtások, érzelmi hullámzások tengerében a zátonyok között felbukkan egy-egy megpihenni vágyó sirály és örök nyarat sugall Lisszabon egének: napimádó korallokat, költözködő szigeteket, szubatomi részecskéket, tiszta erkölcsöket, fehér gyolcsokat az elmenőknek. És Covid mentes léget Pessoának, mert szótárából hiányzik a járvány e szavának holtakat idéző mondata. az Árverés magamba bújok és kiköltöm önmagam kitöltött tér antik vitorlás avar és gyöngyhalászok tenger mólók sirályének kagylók füvek szárazon és vízen élők vivát az élőknek vivát a holtaknak csatákban elesettnek jajgatva zokogóknak peregjen a dob Lisszabon egén tátong a félelem reményt hinteni nem sok ok van már de tenger a tenger és bensőmben lázongnak álvalóságok vérkörei midőn elárverezem maradék hitem az ismeretlen hétköznapi jövőnek a Felhők Lisszabon egén röpködnek országmentő gondolataim őssebeket ácsolnak Álváró csuklóira és bokáira keresztet fonnak egy szétrobbant galambra ma minden felhő felhőbe burkolódzik megfesteni őket elfogynak szavaim aláhullani a Mindenség vizébe Isten pálcája minden teret áthasít elégedett vagyok a békesség átölel szájpadlásomból előtörnek nyelvek és megértem a szelek fecsegéseit vírusok halálok temetések íze de nem tudom lefordítani sorsom eljövendő keserűit soha többé és lehet nagy király vagyok ki elbukott s az ég szegélyén Istent keresve bolyong a Kollázs a kifeszített parki fákra havat lapátol Isten hamvas lehelete de nem karcol távoli utakon madárlátta sorompók a szobám csöndje maradt csupán éjjelente a pókok csöndhálókat ragyogtatnak nappal feszülnek fel a keresztfára távolodó hangjegyek hasítják a felhőket tejfehér dunnából pelyhedzik a jég elhagyott padok zokognak a tavaszért árnyjátékot messze űz a szél a Rendszer Minden fut valahova. Messze attól, ahonnan ered. Törvény az, hogy néha az örvények közt eltéved. Így születnek mesehősök, háborúk, óriások és törpék, mamutfenyők, kismadarak és visszaszólnak a múltból az emlékek. Látom az arcukat. Az egyiken boldogság ül, a másikon halálra vált a félelem. Szeretném megismerni őket, de visszaroppant a jelenbe a halpiac, a változás. A felelősség fülembe súgja: Mindez nem igaz! Ám keresni bármit lehet, míg szembe nem ül velem, s rám nem mereszti tátongó szemeit az őrület.
