tiszatáj | 2022. július 22.

Pessoa szorongásnaplójából 2.

M. FEHÉRVÁRI JUDIT

a Ketrec

döccenőkkel telt macskakő utakon
bokáim kihajtogatva
akadtak a kerékpár küllői közé
apám szitkozódott ostobaságomon
és azonnal orvoshoz vitt
de már nem rejthettem lábam
csak az út fölé nyomunkban
kóbor kutyák nyaldosták kicsöpögő vérem 
én pedig egyre csak szívtam magamba
ami még megtörténhetne velem
de
minden macskakő macskakőbe nyílik
a nagyobb a szűkebbe ring át
és koporsóban láttam a haragos eget
és tudtam ezentúl úgy őriznek majd
mint a kalitkába zárt sirályt



a Bermuda-háromszög

az Ismeretlen hátára
tetovált térképekkel
legendák kelnek útra
van aki cáfolja a meg nem történteket
csak Álváró tudja hogy színük
illatuk céljuk van az eseményeknek
és lázasan szedi csokrokba
az Isten által felfedett lehetőségeket

egész gyűjteménye van már
az elrejtett valóságokból
de csupán a magányig és a közönyig érnek
és horizontjuk elárvult pisla fények

ám ekkor Álváró ódákat ácsol kikötővé
s a remény rabjai vitorlákat bontanak
és a Tejón messze útra kelnek
a háttérben angyalok szőtte felhőkalligráfia
bíbor labirintusok között narancssárga szomorúságok
bakacsin örömök kapaszkodnak a ködökbe
veszett ócska hajóhídra és kibomlik egy
festmény melyen kalapját emeli a magasba
Fernando Pessoa.



az Út

a pont csak bennem létezik
marionettéjek futkosnak
a szögesdrótok között hasztalan

amit megérintek maga a Végtelen
s szögeket ver artériámba
hogy később itatósként szívja fel
a bennem rejlő mezők rügyeit

elhervadt galaxiságak hajlanak
egy végeláthatatlan kútba
a Teremtés most kezdődik újra
s én a jövőm tolvaja vagyok.



Zsófi (1991. február 10 - 2016. június 23.) gyermeknapja

Válasz Kelebi Kiss István a Hintaló napja című versére

„e nap legyen a játéké” 
a szigetek építésének napja
lányom tekintete obszervatórium
hol messze csillagokra látni
és itatós a lelke
minden érzést felszív 
és tárol akár merevlemezek
a hatalmas számítógépek 
szívében s lilaruhás hölgyek
ölelkeznek az orgonabokrunk
szanaszéjjel futó ágain

egy legovárost építünk
kora reggel óta – „ez a
játékunk mára” – és a
párás hajnal gyöngyöket 
növeszt míg a virágokon
lassan kinyílik a méhek
reggeli kancsója

szigeteink hajókért sóhajtanak
és kikötőket várnak
kertünk a Héthatár s kinézve
az ajtón táncolni hív a szél
miközben látom a nyugalmat
a messzeségben hófehér 
vitorlák szunyókálnak és
szigetünkön hömpölyög 
a tenger s nem érdekes
Zsófiból mi lesz ha nagy lesz
hiszen minden csoda itthon
vár rá hol nem érinti meg
semmilyen félelem

én pedig aludnék hogy
az idő itt maradjon
az orgonák a méhek
a legovarázs a kert a ház
és Zsófi mint kisgyermek
de felsírnak a legok mert 
tudják a huszonhat éves
Zsófi már nem épít semmit
sem mert Isten a nevét 
suttogja egy évvel hamarabb
hiába ordítok ma is fájdalmamban
„ez nem lehet
ez nem lehet”



a Terasz

a kávéházban ülve albatroszokat
vések a papírszalvétára majd 
origamilepkékké hajtogatom őket
és hirtelen letépdesem a szárnyaikat
de te ezt Álváró nem értheted
hiszen még a kávézaccra is 
vitorlákat építesz és a horizont
mögül távcsővel nézed Lisszabont
ahova bezártak rossz lábaim és
mégis állandóan utazom noha 
tudom megérkezni ugyanoda
soha nem fogok mert az ugyanaz
már nem az mint mikor elindultam
békét kötök hazug csípőimmel
miközben folyton pattognak róla
csontszilánkjaim ezért Richardo
utazásához nem én leszek a kapitány
itthon maradok pedig a hajókürt
és a szél nagy kalandokat suttognak 
fülkagylóimba s kifolyik lábaim alól 
az arany nyár is és integetnek helyettem
a kikötői sirályok násztáncaikban
új élet fogan és velük röpülnék
de a sziklapárkányról fölszállni 
emberként ma sem tudok és átkiáltok 
Álvárónak a jövő semmi más csak
kihívások sora ezért hord magánál
tollat és füzetet Fernando Pessoa



a Lemondás

ma elképzeltem hogy belemerülök a 
szökőárba és hullámok zúgnak át 
meggyötört testemen alattam sziklák 
sodródnak velem és mégis nélkülem
a tüdőm levegőért kiált
de hiába szigonnyal jönnek a 
gyöngyhalászok a kincsért
mi nem én vagyok csak egy
kagylóba zárt loccsanás a létem és szétnyíló
héjaimból kiszakad az angyalszárny



a Lóca

vénasszonyok árgus szemei 
figyelik az utat bóbitáik a múlté
álmaikban sirályok röpködnek 
a mólók fölött ahová sohasem
jutnak már el nem engedi a járókeret
messze távolba kihajózni őket
így marad a lóca a rosszmájú pletyka
szájukban megkeseredett halpiacok
ódon bűze szül újabb és újabb
zord történeteket és Lisszabont
sem láthatják többé csak elképzelik
milyen lehet az égbolt a Tejo fölött
ha eljő létezésük utolsó napja és
tamáskodó szemeik úgy függnek
majd a lóca körül akár a kizsigerelt
halak szürke kopoltyúinak keserű íze
a lemetszett hátúszóik alatt