a Ketrec döccenőkkel telt macskakő utakon bokáim kihajtogatva akadtak a kerékpár küllői közé apám szitkozódott ostobaságomon és azonnal orvoshoz vitt de már nem rejthettem lábam csak az út fölé nyomunkban kóbor kutyák nyaldosták kicsöpögő vérem én pedig egyre csak szívtam magamba ami még megtörténhetne velem de minden macskakő macskakőbe nyílik a nagyobb a szűkebbe ring át és koporsóban láttam a haragos eget és tudtam ezentúl úgy őriznek majd mint a kalitkába zárt sirályt a Bermuda-háromszög az Ismeretlen hátára tetovált térképekkel legendák kelnek útra van aki cáfolja a meg nem történteket csak Álváró tudja hogy színük illatuk céljuk van az eseményeknek és lázasan szedi csokrokba az Isten által felfedett lehetőségeket egész gyűjteménye van már az elrejtett valóságokból de csupán a magányig és a közönyig érnek és horizontjuk elárvult pisla fények ám ekkor Álváró ódákat ácsol kikötővé s a remény rabjai vitorlákat bontanak és a Tejón messze útra kelnek a háttérben angyalok szőtte felhőkalligráfia bíbor labirintusok között narancssárga szomorúságok bakacsin örömök kapaszkodnak a ködökbe veszett ócska hajóhídra és kibomlik egy festmény melyen kalapját emeli a magasba Fernando Pessoa. az Út a pont csak bennem létezik marionettéjek futkosnak a szögesdrótok között hasztalan amit megérintek maga a Végtelen s szögeket ver artériámba hogy később itatósként szívja fel a bennem rejlő mezők rügyeit elhervadt galaxiságak hajlanak egy végeláthatatlan kútba a Teremtés most kezdődik újra s én a jövőm tolvaja vagyok. Zsófi (1991. február 10 - 2016. június 23.) gyermeknapja Válasz Kelebi Kiss István a Hintaló napja című versére „e nap legyen a játéké” a szigetek építésének napja lányom tekintete obszervatórium hol messze csillagokra látni és itatós a lelke minden érzést felszív és tárol akár merevlemezek a hatalmas számítógépek szívében s lilaruhás hölgyek ölelkeznek az orgonabokrunk szanaszéjjel futó ágain egy legovárost építünk kora reggel óta – „ez a játékunk mára” – és a párás hajnal gyöngyöket növeszt míg a virágokon lassan kinyílik a méhek reggeli kancsója szigeteink hajókért sóhajtanak és kikötőket várnak kertünk a Héthatár s kinézve az ajtón táncolni hív a szél miközben látom a nyugalmat a messzeségben hófehér vitorlák szunyókálnak és szigetünkön hömpölyög a tenger s nem érdekes Zsófiból mi lesz ha nagy lesz hiszen minden csoda itthon vár rá hol nem érinti meg semmilyen félelem én pedig aludnék hogy az idő itt maradjon az orgonák a méhek a legovarázs a kert a ház és Zsófi mint kisgyermek de felsírnak a legok mert tudják a huszonhat éves Zsófi már nem épít semmit sem mert Isten a nevét suttogja egy évvel hamarabb hiába ordítok ma is fájdalmamban „ez nem lehet ez nem lehet” a Terasz a kávéházban ülve albatroszokat vések a papírszalvétára majd origamilepkékké hajtogatom őket és hirtelen letépdesem a szárnyaikat de te ezt Álváró nem értheted hiszen még a kávézaccra is vitorlákat építesz és a horizont mögül távcsővel nézed Lisszabont ahova bezártak rossz lábaim és mégis állandóan utazom noha tudom megérkezni ugyanoda soha nem fogok mert az ugyanaz már nem az mint mikor elindultam békét kötök hazug csípőimmel miközben folyton pattognak róla csontszilánkjaim ezért Richardo utazásához nem én leszek a kapitány itthon maradok pedig a hajókürt és a szél nagy kalandokat suttognak fülkagylóimba s kifolyik lábaim alól az arany nyár is és integetnek helyettem a kikötői sirályok násztáncaikban új élet fogan és velük röpülnék de a sziklapárkányról fölszállni emberként ma sem tudok és átkiáltok Álvárónak a jövő semmi más csak kihívások sora ezért hord magánál tollat és füzetet Fernando Pessoa a Lemondás ma elképzeltem hogy belemerülök a szökőárba és hullámok zúgnak át meggyötört testemen alattam sziklák sodródnak velem és mégis nélkülem a tüdőm levegőért kiált de hiába szigonnyal jönnek a gyöngyhalászok a kincsért mi nem én vagyok csak egy kagylóba zárt loccsanás a létem és szétnyíló héjaimból kiszakad az angyalszárny a Lóca vénasszonyok árgus szemei figyelik az utat bóbitáik a múlté álmaikban sirályok röpködnek a mólók fölött ahová sohasem jutnak már el nem engedi a járókeret messze távolba kihajózni őket így marad a lóca a rosszmájú pletyka szájukban megkeseredett halpiacok ódon bűze szül újabb és újabb zord történeteket és Lisszabont sem láthatják többé csak elképzelik milyen lehet az égbolt a Tejo fölött ha eljő létezésük utolsó napja és tamáskodó szemeik úgy függnek majd a lóca körül akár a kizsigerelt halak szürke kopoltyúinak keserű íze a lemetszett hátúszóik alatt
