máglyarakás az égbolt fel-felsejlenek eltitkolt kozmikus tüzek és a hulló pernyék villanásában ott ül Isten és vállairól csillagokat ereget s mielőtt álomra hajtaná fejét felhőtakarói alatt újra Teremteni kezd valahol én is nyugovóra térek de nem jön a megnyugvás fekszem a félhomályban a kintről felpislogó lámpák fénye meg-megzavar hiába fészkelődöm jobbra és balra gondolataim hegedülnek egyre kistercek fordulnak nagyba és még elképzelem hogy most egy nagyzenekar karmestere vagyok ki verseket ír a sirályoknak hogy hangsorait messze vigyék hol a tenger hömpölyög és lekottázom szavaim csak úgy a tiszta légbe lehet Isten éppen erről a tettemről álmodik szája széleiről a Hold sarlója most picit megemelkedik és kezdődik a tengerjárás én pedig mégis kiszállok az ágyamból mi most egy hullámtaraj tetején északnak halad meg is szédülök ettől a heves szökőártól és lemondok a hajózásról noha a zene már régen elcsendesült és beképzelek ezt azt a lehetőségek száma végtelen félálomban bármi megtörténhet így hallgatom Isten szuszogását miben az egész világmindenség zsong össze s rádöbbenek végre az álmok elsétálnak én mégis itt maradok a saját valóságomban miből filmkockákat varázsol elém a végtelen de elárul a vetítőgép homályos képek sora áll össze valamiféle kovásszá amiből nem lesz kenyér holott a pékek most kezdik formázni a reggeli friss péksüteményeket Álvaro is felteszi papucsait az égre hogy csillagokat formázzon még hiszen pitymallik lassan és az égbolt labirintusában sétálgat virágokat keresve a jövőnek miben atombombák feszülnek egymásnak de a gyújtó gombokat akarja megtalálni hogy elhantolja őket oda hol senki sem keresi a háborút hiába plakátolják ki mindenhova hogy WANTED az álomban már mindent távolba vesző ködfoltok kísérnek és egy köntöst mi alatt ott lapul Fernando Pessoa.
