Pál Sándor Attila: Kijárat-ballada

baladă-ieşire, balada izlaza

Szarvasgidákat látok az autópálya kerítésén túl.

Megnyugtató, hogy ki vannak innen zárva.

Az apró testek kamionok és audik által szét-

trancsírozott, csontokat, belső részeket meg-

mutató látványa csak a fejemben tűnik fel egy

pillanatra, aztán tovaszáll.

A drótkerítés mellett, belül bádogkeresztek.

A halottak hogyan nyugodhatnak forgalmas utak

mellett, sosem értettem. S persze hogy valami csak

jelképes, hogy a balesetnek emléke, mementója

csupán a pár kereszt, s a test nem ott porlad,

hanem hazaszállították, más földben nyugszik,

mint ahol a vére folyt.

Látom a Moldovan vagy Takács vagy Stevanović családot,

ahogyan autóba ülnek egy esős, ködös hajnalon.

Szótlanul nyomja az apa a gázt, valamelyik országos

adó bömböl a rádióból. Letér Üllőnél, megfordul,

vissza a pályára. Odaérve kiteszi a vészvillogót,

a leállósávra húzódik, megáll. Hátulról dudálnak,

mit csinálsz te állat. Öngyújtóval lángra lobbantanak

egy-egy mécsest, állnak egy percet a bádogkeresztek

előtt. Vissza a kocsiba, jól gyorsul, a hátulról jövő

kamionsofőrnek nem kell belenyúlnia a tempomatba.

Az inárcsi OMV-kútnál isznak egy-egy kávét, vécé,

még egy-egy cigaretta. Elgurulok mellettük, megyek

tovább.

A szarvasgidákra gondolok, ahogy eszegetik a drótkerítés

oszloptöveinél a füvet. Anyjuk felneszel a szántásban.

Most egy kicsit pihentetem a szemem.

(Megjelent a Tiszatáj 2019. áprilisi számában)