„Olyan, mint a tinikor, van benne minden”

– 2019-ben jelent meg az első regényed, a Puncs. Hogy érzed, milyen volt a fogadtatása? Erre számítottál vagy valami egészen másra?

– A fogadtatása elég vegyes volt, vagy nagyon szerették, vagy nagyon nem, és persze volt olyan, aki nagyon nem értette. Nagyjából erre számítottam, és elégedett vagyok a fogadtatással, ha lehet egyáltalán ilyet mondani. Szeretem kiverni a biztosítékot, és azt hiszem, másnak nem is nagyon van értelme.

– Több vélemény, kritika is a lektűr és a szépirodalom közti egyensúlyozásról beszél, ha a Puncsról van szó. Te hogy látod ezeket az irodalmi kategóriákat? Mennyire tartod jellemzőnek ezt a pozíciót a kortárs irodalmi közegben?

– Előre is bocsánat, hogy hosszan fogok válaszolni, de ez egy nagyon sokrétű, rengeteg szegmensből álló kérdés – ugye arról is évekig lehet vitázni, hogy egy piszoárt miért és melyik falra teszel fel.

Szépirodalom vagy lektűr, ez a fajta műfaji besorolás valamiért csak Magyarországon ilyen baromi fontos, máshol fiction és non-fiction vonalon mozognak az irodalomban.

Néha nevetek azon, amikor egy szépirodalmi folyóiratban megjelenik a Puncsról egy kritika, amiről aztán jól megállapítja a kritikus, hogy lektűr. Viszont azzal, hogy beemel a kritikájával egy szépirodalmi folyóiratba, a könyv helyét is kijelöli a közegben.

De sokszor inkább úgy veszem, hogy ez dicséret. Örülök, ha lektűr, mert általában ez egy kritikus szájából azt jelenti, hogy olvassák is az emberek, és nem valami giccses, művészkedő cucc. Ha jobban belegondolok, a kedvenc könyveim, kedvenc íróim is mind megkapták a maguk idejében, hogy lektűrök, nincs súlya a könyveiknek, csak hogy ne menjek nagyon messzire, itt van például Szabó Magda, de beszélhetünk ugyanígy Salingerről, aki csak ezredjére felelt meg a The New Yorker szerkesztőinek, a sort pedig reggelig tudnám folytatni. Mindent összevetve jó a határon lenni, jó nekem a két szék között a földön.

– Az írás során kik hatottak rád, kiket tekintenél az előképeidnek?

– Rám sokkal inkább hatott az angolszász kultúra és irodalom, mint a magyar. Nagyon szeretem a klasszikusokat, de a XX. századi második felének amerikai regényei a kedvenceim – volt valami a levegőben akkor ott, nagyon meg akarták mondani a tutit a végtelen elkeseredettségükben és a hihetetlen kiábrándultságban. Szerintem nagyon közeli hozzám ez a hangulat, gondolkodásmód vagy nevezzük bárminek, azt hiszem, a Puncs főszereplőjében is leginkább ez jelenik meg. A magyar irodalom is fontos persze, de alakjai máshogyan hatottak rám – kevésbé íróilag, inkább érzelmileg:

Szabó Magdához a szüleim, a családom miatt fogok mindig kötődni, az értékrendje miatt, Petri és Pilinszky jelenti a tinikoromat, Hamvas és Örkény az egyetemi éveket…

És ilyenkor mindig félek, hogy kit hagyok ki.

– Több olvasói vélemény is dicséri a regény nyelvezetét. Hogyan találtál rá erre a hangra? Mennyire határozta meg a narrációt?

– Először ez a hang volt meg, nagyon adta magát, hogy egy ilyen típusú karakter hogyan reagál a történésekre. A regényt is az viszi előre, hogy ezt a szélsőséges karaktert egyre kínosabb és kényelmetlenebb helyzetbe hozom, aztán csak nézem, hogy mit csinál. Hülyeség lenne letagadni, de a hang nyilván valamennyire én vagyok. Ha egy kicsit elveszettebb, még ennél is negatívabb ember lennék, akinek nincsenek gátjai, akkor lehet, hogy én lennék.

– Az ifjúsági, második regényed a nyáron jelent meg Nincs idő címmel. Mit gondolsz az ifjúsági irodalomról? Minek hatására kezdtél el egy ifjúsági történeten dolgozni?

– Régóta szerettem volna egy ifjúsági regényt. Amennyire nehéz írni, annyira jó is, valahogy visszaadta az életkedvem. Maga az írása is jó volt, a fogadtatása meg persze teljesen más. Teljesen más a közönség, teljesen máshogy reagálnak történetekre, könyvekre, és ez iszonyatosan üdítő. Azt hiszem egyébként, hogy kevés fontosabb könyv van az életünkben, mint az a pár, amelyeket tiniként olvasunk. Ezek a könyvek döntik el, hogy fogunk-e még egyáltalán könyvet később a kezünkbe, nem is beszélve arról, hogy segítenek jobb, vagy legalábbis emberré válni.

– Milyen témákkal foglalkozik a Nincs idő?

– Alapvetően egy toxikus, bántalmazó kapcsolatról, hogy hogyan alakul ki egy nárcisztikus eszköztára, milyen egy uralkodó kapcsolat a gimiben. De előkerül barátság, kiállás, a büntetés és annak felvállalása, eltűrése, a beilleszkedés problémája is. Olyan, mint a tinikor, van benne minden.

– Jelenleg egy új, a harmadik regényeden dolgozol. Mesélnél róla kicsit?

– Ebben is fiatalok a főszereplők, akik élesítik a karmaikat. Gyakorolják, hogyan lehet bántani, a szó minden értelmében. Még dolgozom rajta, egyelőre nehezen haladok vele, eléggé megvisel. Olyan témát, olyan narrációt, olyan karaktereket akartam, akik minden létező komfortzónán kívül esnek, az enyémen biztosan. Kihívás a munka, de máshogy biztosan semmi értelme nem lenne. Az elején úgy éreztem, hogy nagy a nyomás, nagy a figyelem, de szerencsés vagyok, mert a szerkesztőm, a kiadóm is azt szeretné, hogy úgy írjak, mintha csönd lenne, mintha semmi és senki sem számítana. Jobb így leülni és dolgozni, ez a támogatás nagyon fontos most nekem.

– Amikor a kötetbemutatón meséltél róla, és felolvastál egy rövid részletet, az volt az érzésem, hogy erősen kötődik a szöveg Csáth Géza és talán Kosztolányi Dezső néhány munkájához. Tényleg van kapcsolat a készülő regényed és az említett szerzők közt, vagy csak a téma miatt érezhető némi hasonlóság?

– Gimiben őket szerettem olvasni, ez tény, és a Petőfi Irodalmi Múzeum Csáth-kiállításának hála ez a szerelem egy kicsit visszajött az elmúlt időszakban, de semmi tudatos nincs benne, nem akarom erőltetni. Sokkal jobban féltem, hogy valamilyen Stephen King, Stranger Things hasonlóságot találnak majd benne az olvasók. Szerintem egyébként a legnagyobb hasonlóságot A legyek urával mutatja egyelőre, de még nagyon képlékeny a szöveg, sokat változtatok rajta, sokat húzok rajta, és még nagyon a közepén vagyok. Remélem, azért pár hét és kiderül, hogy mi lesz belőle.

Borbíró Aletta

(A cikk szerzője a szegedi Törzsasztal Műhely tagja)

  
  
Fotók: Fakan Csaba