Oliver Friggieri: A tűzijáték

Mindig azt hittük, hogy a mi falunk feastja a legnagyobb Máltán. Az év úgy kezdődött, és úgy is folytatódott, hogy az év minden órája és perce a várva várt ünnepnap felé vezetett. A falu általában nyugodt volt, alig akadt ember az utcákon. Az élet lassan csordogált, a fiatalok elhagyták szüleik házát, a városba mentek, vagy messzebb, kivándoroltak Ausztráliába és Kanadába. Már csak látogatóba jártak haza. Öregek faluja volt ez, lassú agónia, elfekvő, az emberek ide csak halni jöttek.

– Hova tűntek a korunkbeliek, akikkel gyerekkorunkban együtt játszadoztunk? – kérdezte valaki.

– Halott falu ez. A falut csak a feast élteti. A feast ébreszti fel a falut, a feast – mondogattuk egymás között a fészerben.

A fészer valójában egy magunk tákolta apró lyuk a nagy ugar közepén, a szomszéd falu szélén: négy megerősített téglafal és tető, hogy valami összetartsa. Tűzijáték és tűzijáték, semmi más csak tűzijáték. Életünk azzal kezdődött s azzal végződött, a visszhangokkal, fülsüketítő durranásokkal és színes csíkokkal, amelyek kinyíltak, majd bekígyózták az éjszaka fekete egét.

– Ott leszünk, ahol a darvak repülnek. Az ég is a mienk – mondtuk.

Senki nem várt többet az élettől. Az ifjúságból hátramaradt évek elszálltak. Már majdnem mindegyikünk családot alapított, de még az agglegények is élvezték a tűzijátékot, és nem csak a szépségéért, hanem mert a lányok hősnek tekintették a férfit, aki a levegőbe röptette a rakétákat.

A bandaklubban is a tűzijátékról beszéltünk, mert a feast volt mindene a falunak és a feast tűzijáték nélkül olyan, amit el sem tudtunk képzelni. Mindig volt elég pénzünk. A emberek nem sajnálták a pennyket, amikor házról házra jártunk gyűjtögetni. Aki tehette, többet is adott, mert ha a tűzijáték elmarad, oda a falu hírneve. És oda a vidámság, ami bennünk van már születésünk óta, és olyanok lettünk volna, mint más közönséges ember.

– Mindent Szent Galdinuért teszünk, mindent érte – mondogattuk, mikor már hosszú órákon át dolgoztunk a petárdákon.

– Ha kellene, még meg is halnék Szent Galdinuért – hallottam valakitől. Valójában semmit sem tudtunk Szent Galdinuról, csak annyit, hogy valahol a széles mennyországban lakozik. A tűzijáték szerettette meg velünk, és már úgy ragaszkodtunk hozzá, mintha az ősünk lett volna.

Emlékszem, én is ilyesmiket mondogattam, mert nem akartam, hogy lássák rajtam a félelmet, mely néha rám tört a fészer bezártságában. Jó okom volt a nyugtalanságra. A pirinyó helység tele volt lőporral a fojtogató nyári hőségben. Csak azért beszéltem úgy, hogy ne veszítsem el a többiek megbecsülését.

Amióta Masu meghalt, senki nem beszél már így, és csak arra emlékszem, hogy szörnyű rémületet éreztem.

A feast előtti nap éjszakáján, mind a hatan visszamentünk a fészerbe, hogy biztosak legyünk, minden rendben lesz a másnapi tűzijátékot illetően. Az egész falu ünnepi hangulatban úszott. Abban az évben nagyobb tűzijátékra készültünk, nagyobbra, többre, szebbre, mint valaha. Azt mondtuk, eljött a mi nagy napunk. És nem tévedtünk. Büszkék voltunk, mert az emberek rólunk beszéltek. Mi voltunk a falu hősei, a nagy lövők, akik majd mindenkit felébresztenek, megmutatva mit jelent az erő.

– Isten ereje, az ilyen robbanékony – mondta Mattew örömmel, ahogy az ég megrendült.

Biztosak voltunk, hogy Isten és Szent Galdinu szenvedélyes és erős, akár a zaj, amit mi keltettünk. Csak ők képesek erővel és tűzzel fenyegetni. Szenvedélyesek és erősek, akárcsak mi; vagy ilyennek akartuk látni, mert ilyennek szerettük őket. „Idehallgass fiam, senki sem bolondozik Istennel, senki. Isten olyan, mint a tűz”, prédikálta az apám. „Senki sem bolondozik Istennel.” Nem is vette észre, hogy ugyanazokat a szavakat szajkózza újra meg újra. Míg csak el nem hittem neki teljes szívemből. De míg nem tiszteltem a tüzet, csak mosolyogtam magamban egyhangú gondolkodásán.

A pap is prédikált a tűzijátékról. És egy másik, egy még fájdalmasabb tűzről, ami azoknak dukál, akik az ördögök életét élik.

A mi tüzünk szenvedélyes volt, tudtam, és ha az isten erősebb, akkor jogos, hogy féljünk tőle.

– Sajnos a világ erkölcstelen úton van, és a pokol tüzének lobognia kell. Féld a pokol tüzét, mert minél többet vétkezel, annál pokolibb tűzben fogsz égni. Az ördög érted jön és elvisz a lángokba. Igen, féld a pokol tüzét.

Masu sokszor hallgatta ezt a szentbeszédet. A papnak csupán egy szentbeszéde volt: Isten, Szent Galdinu és a Tűz. Ez a nagy háromszög volt folyton a gondolatában és mindannyiunk gondolatában, míg csak a raktárban dolgoztunk. Masu – ahogy mindenki más – tudta, hogy a pap igazat beszél a pokol tüzéről. De feast tűzijátékával kapcsolatban Masunak nem voltak kétségei, se félelme. Ügyes volt a munkában, s úgy játszadozott a lőporral, mintha ártalmatlan dolog lenne.

– A papnak igaza van. Ha isten tüze erősebb, mint a mienk, akkor az valóban iszonyatos – mondta Masu.

Masu nem hazudott. És eljött az idő, amikor mindannyian a saját szemünkkel láttuk igazságát, és azt, hogy a pokol tüze létezik, mégpedig itt, ezen a világon, ráadásul egészen közel, a fészerben. De akkor már késő volt, túl késő.

Másnap kora reggel történt a robbanás. Egy fülsüketítő dörrenés visszhangzott a falun át. Még Gozón is hallotta mindenki. – Szent Galdinu, segíts meg bennünket az Úristen nevében! – kiáltották riadtan az emberek. Kitódultak az utcára hálóingben, pizsamában. Mások az ablakon néztek ki, vagy éppen felmentek a tetőre. Volt valaki, aki azt hitte, hogy hajnalban kezdődik a tűzijáték:

– Lehetséges, hogy több tűzijáték is lesz? – kérdezte büszkén, anélkül, hogy felkelt volna az ágyából.

A házak teteje fölött egy hatalmas, alaktalan, kormos felhő gomolygott elkülönülve a tiszta, hajnali égtől. Ez a felhő, mely betöltötte a falut, a szűk utcákat, sikátorokat, más volt, mint a felhő, amely Isten mennyországában úszik.

– Akármi legyek, ha ez nem a fészer! Ha nem az ég dörög, akkor ez robbanás. Márpedig ebben az évszakban nincs égzengés Máltán.

Egy szempillantás alatt szétrepült a négy fal és a tető, mintha csak kartonpapírból lett volna. A kövek szanaszét repültek, csupán egy-egy maradt a helyén. Tüzek gyulladtak fel a közeli földeken, villództak egy ideig, mint haszontalan gyertyák egy új temetőben. Egy közeli szalmakazal is lángra kapott és mindenki a füstöt nyelte, a korom befedte az arcokat és a kezeket. Por és fekete korom hullott a felhőtlen égből.

Masut darabokra tépte a robbanás és üszkös testrészei szanaszét repültek.

Néhány pillanat múlva az egész falu az utcán volt. Mi öten alig akartunk hinni a szemünknek, de mert éppen a szemünk előtt történt, muszáj volt hinnünk. Még el sem jutott a tudatunkig, hogy miféle szörnyűségbe keveredtünk, éppen a feast napján: a halálba.

– Temetési misét tartunk – mondta a pap.

– A banda fogja kísérni a temetőbe – mondta a bandaklub elnöke.

– Mi visszük a koporsót a vállunkon a templomból a temetőig – mondta a feast szervezője.

Azon az estén Masu testét a templomba vitték. Az utcák megteltek gyászolókkal, a férfiak a kezükben szorongatták a sapkájukat, az asszonyok lefátyolozták arcukat.

Legszívesebben leszaggattam volna a felhúzott zászlók egyikét, és dühömben felborítottam volna a nugáttal teli asztalokat, ordítva: „Te ölted meg Masut, te ölted meg!”

A banda a koporsó után masírozott, elől a parancsnok tíz rangos emberrel nagyság szerint. Utánuk a falubéliek hosszú sora, mind feketébe öltözve, szemlesütve; mindannyiuk szótlanul. A harang megkondult. Felnéztem a templomtoronyra és egy hatalmas, színes szalagot láttam körben kötve a harangnyelven. A templom tele volt, még az utcán is sereglettek. Alig bírtam ellenállni, hogy felhasítsam a vörös damasztot, összetörjem a csillárokat meg mindent. A többiek másként éreztek, nem tudom hogyan.

A pap hamar kitalálta, hogy hogyan. – Imádkozzunk Istenhez együtt, aki magához szólította barátunkat. Masu szerette egyházát, a feastért dolgozott és Szent Galdinuért. Ma Szent Galdinu érte jött, pontosan azon a napon, amelyik a legkedvesebb neki. Ez nem véletlen. Megáldja őt a mennyben, mikor megérkezik az Úr színe elé.

– Irgalmas Isten, hát igazán azt akartad, hogy híved egy rakás felismerhetetlen, fekete darabban térjen meg hozzád? – kérdeztem csendesen.

– Meghalt a tűzijáték előkészületében, meghalt Galdinuért, patrónus szentünkért – folytatta a pap – és a falujáért, ezért őt a hősünknek tekintjük. Bátor volt, lelkes, buzgó…

A pap valahová magasan fölfelé bámult, ahová én nem mertem nézni. Nem tudom, ő mit látott. A jelzők, amelyeket sorolt, mind ugyanazt jelentették, de nem emlékszem mindegyikére. A csendes tömeg minden szavára figyelt, én pedig arra emlékeztem, hogy mi hatan gyakran mondogattuk: „Még meg is halnánk Szent Galdinuért. Még meg is halnánk, ha meg kellene halni.”

Mi öten, akik megmaradtunk, elhatároztuk, hogy egyszer s mindenkorra felhagyunk a tűzijátékkal.

Összepakoltuk a holmikat, azokat is, amiket más helyeken tároltunk – egyedül csak Isten, Szent Galdinu és mi tudtuk, hol –, és mindent a tengerbe hajítunk. Ez azt jelentette, hogy száz meg száz lírákat hajigálunk a tengerbe.

Elmentünk Ta Ċenċbe, hogy a szikla tetejéről mindent a tengerbe vessünk. A tenger kész elnyelni mindent. Az idő éppen olyan kellemes volt, mint egy nappal korábban, amikor pedig azért imádkoztunk, hogy ilyen legyen. Ledobtuk a nehéz dobozt a tűzijáték kellékekkel és együtt hallgattuk, ahogy az csattan a vízen.

„Hát így…!” – gondoltam magamban. Ahogy ez végig futott bennem, egy újabb robbanást hallottunk: a csomag, amelyet ledobtunk, a sziklának csapódott és felrobbant.

Összébb bújtunk, és öntudatlanul is megszámoltuk egymást.

Boda Magdolna fordítása