tiszatáj | 2014. július 18.

Nyúlodúban, piros kapszula után

LANCZKOR GÁBOR FOLYAMISTEN CÍMŰ KÖTETÉRŐL
Egy fiatal katolikus pap névtelen levelet kap, amely az egyház reakcióinak hiányát kéri számon a melegfesztivál kapcsán. Aztán a városi kórházba indul a plébánia idős, beteg kanonokját meglátogatni, és olyan figyelmetlenül vesz be egy kanyart, hogy majdnem balesetet okoz. Emiatt kis híján megveri a másik autó sofőrje. Ennyi a regénynyitány cselekménye […]

LANCZKOR GÁBOR FOLYAMISTEN CÍMŰ KÖTETÉRŐL

Temesi Ferenc mondja: a jó regény titka abban rejlik, elrejti-e benne a szerző a megfelelő helyeken azokat a hurkokat, amelyek egyre beljebb húzzák az olvasót a műbe.

Van úgy, hogy rögtön a regény első mondata hurok. A kivégzőosztag előtt Aureliano Buendía ezredesnek eszébe jut az a régi délután, amikor az apja elvitte jégnézőbe. És ebben tüstént annyi sűrűség és távlat van, hogy az Isten áldotta olvasó, aki életében először találkozik a Márquez-klasszikus nyitó mondatával, máris a zsigereiben érzi: világklasszis remekművel készül életre szóló ismeretséget kötni.

Lanczkor Gábor Folyamisten című regénye nem így indul. Ő ugyanis meg meri engedni magának azt a bravúrt, hogy hurokjai láthatatlanok legyenek.

Egy fiatal katolikus pap névtelen levelet kap, amely az egyház reakcióinak hiányát kéri számon a melegfesztivál kapcsán. Aztán a városi kórházba indul a plébánia idős, beteg kanonokját meglátogatni, és olyan figyelmetlenül vesz be egy kanyart, hogy majdnem balesetet okoz. Emiatt kis híján megveri a másik autó sofőrje. Ennyi a regénynyitány cselekménye, amely akár még azt a gyanút is felkelthetné az olvasóban: ismét olyan művel akad dolga, amely a magyarországi politika antagonisztikus ellentéteit próbálja leképezni azon szegmens mentén, amelynek végpontjai a „minden pap pedofil” nézete, valamint a „mindez teljességgel alaptalan rágalom a magyar- és egyházgyalázóktól” meggyőződése.

Aztán jön egy mondat az öreg kanonok betegségéről szóló flashbackben, amely csupán öt szóból áll, azonban mégis minden olvasói kételyt eloszlat. „Feje halkan koppan a kövezeten.” Ebben a mondatban ugyanis, amennyiben egy átlagos író írja le, hangosan koppanna a kanonokfő. A Lanczkor-mondat halk koppanásában viszont annyi minden visszhangzik múlandóságról, valamint az egyénnek a végtelen idő tükrében feltűnő jelentéktelenségéről, hogy a recenzió szerzőjének e szöveghelyen villant az elméjébe a felismerés: lehetséges, hogy egy remekmű egyre elragadóbb mélységei felé ereszkedik éppen, hüvelykjével lapozgatva tovább a Folyamisten e-book változatát az okostelefonon. S e ponton a recenzens felidézte magában a fejezetcímet – Japán –, valamint azt, hogy az addigi oldalakon semmiről sem esett említés, amelynek a leghaloványabb köze lett volna Japánhoz, hacsak nem számítjuk egyetlen kivételként a pap Suzukiját, amelyről már egyébként is a kilencvenes évek óta tudjuk, hogy magyar… E recenzió szerzője ezen a ponton kezdte sejteni, hogy Lanczkornak sikerült bevétetnie vele a piros kapszulát. És amikor pár bekezdéssel később megjelent a regényben a képzeletbeli japán nagykövet, Keföbu Ihatolu szereplője, akit egy plébános ötlött ki, hogy könnyebben tanulhassák a bibliaóra résztvevői a hét főbűn – Kevélység, svénység, Bujaság, Irigység, Harag, Torkosság, Lustaság – mibenlétét, nos, ezen a ponton a recenzens már biztosan tudta: a nyúl odúja igen mélyre meend.

Pár oldallal később a fiatal pap álmában látja viszont Keföbu Ihatolut, hús-vér japán szamurájként, az Erdély Miklóst citáló Bíborszínű Baknyúl társaságában, aki egy borotvapengévé dermedt ostyával fenyegeti. A következő, alig néhány oldalnyi fejezet azonban már az észak-indiai Jamuna folyó mentén játszódik, hogy aztán a szerző rögvest napjaink Londonjában szője tovább a történetet. Idáig jutva a Folyamisten­ben azon kaptam magam, hogy a láthatatlan hurkok működtek: leküzdhetetlen kíváncsiság munkált bennem az iránt, hogy fölfedezzem, vajon sikerül-e majd Lanczkornak ezeket a látszólag teljességgel széttartó szálakat egyetlen egésszé sodorintania.

Sikerült.

A már említett három cselekményszálat bemutató fejezetek, valamint a Londonba szakadt magyar fiatalokat szerepeltető rész egyaránt hemzsegnek a külső referenciáktól. Lewis Carolltól Ginsbergen át a stendhali színmisztikáig vezetnek a teljesen egyértelmű irodalmi utalások, azonban ha a konkrét referenciák mellett az írói eszköztár és a gondolkodásmód hasonlóságát is számításba vesszük, akkor okunk van azt hinni: Danilo Kiš, Hajnóczy Péter, Ambrose Bierce, Poe és Iain Banks szelleme is ott figyelte a háttérből a Folyamisten sorait kopogtató Lanczkor Gábort. Annak tudatában, hogy a szerző szintén zenész, aligha meglepő a könnyű- és komolyzenei utalások sokasága, amelyek spektruma John Fursciantétól Patti Smithen át Pucciniig terjed. Pasolini révén a film sem marad ki a referenciák rendszeréből, mindemellett a Carroll-tól kölcsönzött motívumok az Alice Csodaországban mellett egyúttal a Wachowski-testvérek Mátrix-trilógiáját is játékba hozzák a regénnyel. Ennek jelentősége akkor válik majd nyilvánvalóvá, amikor a regény zárlatában rádöbbenünk: Lanczkor egy korokon, kontinenseken és világvallásokon átívelő mítosz meg-, avagy rekontruálására tesz kísérletet a regénnyel – míg a Mátrix az indiai filozófiát próbálta közel hozni a nyugati kultúrkör nagyközönségéhez, a hollywoodi mozi eszközrendszerével.

A külső referenciák sokaságánál is izgalmasabb azonban a belső utalások azon mátrixa, amellyel Lanczkorátszövi, és revelációszerű végkifejletéig lendületben tartja a regényt. A vallásokhoz és a különböző kultúrákhoz köthető utalások újra meg újra megjelennek a mégoly különböző helyszíneken játszódó fejezetek mindegyikében amelyek eltérő nemzetiségű és szociokulturális hátterű szereplőket mozgatnak, olykor évezrednyi távolságra egymástól. Gellei János pap Rómában, magyar zarándokok alkalmi idegenvezetőjeként emlegeti Mithrászt. A londoni fejezetben Esthert, a rejtélyes módon nemi erőszak áldozatává lett angol muzsikus lányt látjuk viszont a mithraizmus ikonográfiáját idéző helyzetekben. Mint a pisztoly, melynek, ha a dráma első jelentében feltűnik, később feltétlenül el kell sülnie, úgy tűnik fel újra meg újra a regény lapjain a róka, amely hol a kukák körül motoz egy téli estén, hol pedig Esther megerőszakoltatásának segédeszköze, ha nem éppen tettese lesz, a Londonba szakadt magyar fiú mitikus alakváltozataként. Olykor teljesen periférikus mellékszereplők tesznek olyan kijelentéseket, amelyek még sűrűbbé szövik a regény belső utalásrendszerének hálózatát. „Valaki azt álmodta, hogy gyereked lesz tőle, róla pedig azt hitték, hogy meghalt”, mondja az indiai vonaton egy hidzsra Esthernek, míg később Ságvári Lászlót halálra gázolja egy autó (melyet, egyébként egy pakisztáni állampolgárságú férfiú vezet). Az angol zenész lány egyik saját szerzeményének Dead Man’s Boot a címe. Mindeközben Ságvári Londonba is magával viszi a csizmát, ami azután származott rá, hogy újvidéki kertszomszédja halálra itta magát, a családja pedig minden holmiját szétosztogatta. Esther a Swans együttes egyik koncertjén találkozik a magyar fiúval, és ennek apropóján idézzünk fel egy bővebb bekezdésnyi részletet egy jóval későbbi szöveghelyről, szemléltetendő, mily mesterien szövi delíriumszerű álom-látomásokká a különféle motívumokat Lanczkor: „Egy vénséges, odvas bükkfa mögül lépett ki elé a rókája. Parázs-vörös volt a szőre, és a változékonyság légköre érződött körülötte, valamiféle különös lobbanékonyság. – Halott ember bakancsát viseled – mondta. A fiú bólintott, mint aki tisztában van ennek a ténynek a kiszámíthatatlan következményeivel. – Nézd a hattyút! – bökött hegyes orrával az égre az állat. Akár egy átlyuggatott, fölülről megvilágított fekete karton, olyannak tűnt most az éjszakai égbolt. Két fatörzs között, a látóhatár szélén röpült tűhegy-csillagaival a kiterjesztett szárnyú Hattyú, teste körül a Tejút spermafolyamával. A róka kitátotta száját; fenyegetően villantak meg hibátlan ragadozófogai. A szőre élénkebb pirosra gyúlt ki, a feje olyanná vált, mint egy hím oroszláné, a teste mint egy szikár vadászebé, a lompos farka pedig hosszú hattyúnyakká és a rajta ülő hattyúfejjé változott. A háta meggörnyedt, de olyasformán, mintha valami kitörni készülődne a gerincéből. A különös lény egész testében megrázkódott, majd egy kecske feje pattant elő a háta közepéből. – Kiméra – mekegte friss lendülettel, és a levegőbe döfött görbe szarvaival. – Tudod, hogy akár meg is ölhetnélek? – énekelte magas hangon a hattyú. A fiú nem tudta, mit feleljen. – Mit akarsz tőlem? – kérdezte végül. A következő pillanatban a lény egyetlen ugrással teperte le Ságvárit a hóba. Nem riadt föl, épp csak az álmából csúszott ki, mint a szülőcsatornából az újszülött.”

A regény cselekményéről bővebben nem csupán amiatt nem érdemes szólni, hogy egyébként is remekül összefoglalja a borítószöveg. Hanem már csak azért sem, mert ismerete a legkevésbé sem vinné közelebb az ismertető olvasóját a Folyamisten-élményhez. A regény olvasását ugyanis a látszólagos véletlenszerűségében is roppant kimódolt utalásrendszer felfedezése teszi olyan, egyedülálló befogadói élménnyé, amelyhez talán csak az alkotás extázisszerű szellemi koncentrációja hasonlítható. Ebben a lanczkori motívum-mátrixban teljesen törvényszerű, hogy a Nagyváradról áttelepült család háza előtt még Bihar megyei rendszámmal lássa autójukat Gellei János, s hogy Esther éppen India Bihar nevű államában utazgasson néhány fejezettel odébb. A Tisza, a Temze és a Jamuna vidékén játszódó cselekményszálak e motívumok szövedéke által lesznek ugyanazzá a történetté, amely a logika eszközei által felfoghatatlan, mégis hihető, mint a mítoszok általában. A folyamok elérik torkolatukat, úgy, hogy a forrásnál a geográfiai és légköri viszonyok emberi elme által teljességében felfejthetetlen összefüggései folytán ugyanabban a pillanatban újjászülessenek. Ha találomra kiválasztanánk egy vízmolekulát, és követnénk a forrástól a tengerig, akkor az utazás végeztével egy befejezett történetet látnánk, miközben a folyam ugyanúgy ott volna a helyén, változatlan létezőként, mint annakelőtte. A folyam több, mint a benne folyó víz, a mítosz több, mint a vázát adó történet. Ezt az igazságot próbálja racionalizálni a regénybeli Ságvári László, amikor London föld alatti folyóinak történetét kívánja megírni, azt várva, hogy valami magasabb rendű tudásra tehet szert az elveszett folyamok titkainak megismerése révén. A megismerés azonban, az agnosztikusok óta tudjuk, lehetetlen: „Ságvári európai folyamistenének régi szentélyéből nemhogy egyetlen használható falszakasz nem maradt meg, mint a jeruzsálemi templomból, de még a formája sem tudható, egyáltalán semmi azon kívül, miszerint maguk a folyók kellett, hogy elmossák.”

A folyam úgy marad ugyanaz, hogy minden pillanatában más és más. A Lanczkor-regény is ilyen. Újraolvasásra csábít. Arra, hogy újra meg újra belemerítkezzünk a rejtett összefüggések eme folyamában. A motívumok látszólag kaotikus mátrixában, amely azt sejteti: legyen az ember bár Londonban, India hegyeiben, vagy a Tisza mellékén akár, sorsát mégis igazgatja valami megnevezhetetlen erő, amely felfoghatatlanul, de érezhetően jelen van. Szüntelenül és változatlan állandóként, akár a folyam. Mindenütt és minden időben, akár az Isten.

(Lanczkor Gábor: Folyamisten. Libri Kiadó, Budapest, 2014. Ára: 3490 Ft.)

Haklik Norbert