„Nem leszel címlapon csak azért, mert írtál egy jó könyvet”

Siófokon találkoztunk, és bár nyár van, adódik a kérdés, mit keres egy író a Balatonon, amikor a fővárosban zajlik igazán az irodalmi élet.

– Mit csinálsz Siófokon? 

– Nyaralok a családdal. Próbálom magam távol tartani az irodalmi élettől.

– Ez neked is kiszabadulás?

– Abszolút. Teljesen más itt az életformám. Például nincs internet, a könyvtárban szoktam dolgozni. Vannak barátaim, akik az internet letiltásáért fizetnek. Létezik ugyanis egy ilyen szolgáltatás: beállítod, hogy mondjuk öt órára ne legyen net, és akkor képtelenség elkalandozni a Facebookon, kénytelen leszel dolgozni. Engem nem fenyeget a veszély, hogy elnyel az online világ, éppen ezért, ha kell valami, csak bemegyek a könyvtárba, ami egyébként remekül felszerelt. Még kutatószoba is van. 

– Nyáron is írsz, vagy meghúzod a határt és inkább töltődsz? 

– Tavaly készültem el a Zerkó című regényemmel, és most nem vagyok benne olyan nagyobb munkába, amit mindennap csinálnom kellene. Ha regényen dolgoznék, akkor meglenne a kényszer, hogy egyfolytában írjam és haladjak vele, de most nincs erről szó. Kisebb dolgokat írok, novellákat, cikkeket, közben azért följárok Pestre is, megyek különböző irodalmi rendezvényekre.

– Hogyan viszonyulsz ezekhez a találkozókhoz? Szereted, vagy inkább feladatként tekintesz rá?

– Már megszoktam, huszonöt éve csinálom ezt a melót. Az íráshoz hozzátartozik a szereplés. Felolvasások, interjúk, különböző fellépések. Kezdetben nem szerettem, aztán belejöttem. 

– Érdekes, azt gondolná az ember, hogy az elején nem jelent gondot, mert még lelkes. Nálad épp fordítva.

– Az elején még rendesen izgultam. Gondolj bele, megjelent 1998-ban az első kötetem, 24 éves voltam, és a könyv bemutatója a Radnóti Színházban volt, a Magvető Esten. Ott ültem a színpadon, Esterházy olvasta a novellámat, mellettem olyan szerzők, mint Kertész Imre vagy Tar Sándor, csupa olyan írók, akikért egyetemista olvasóként rajongtam. Azt gondoltam magamban: mit keresek én itt? Amúgy sem vagyok egy színész-alkat, nem szeretek színpadon lenni, szerepelni. Bár néha úgy tűnik, de a látszat csal.

– Vannak olyan emberek, akiknek a jelenlétében még ma is zavarba jössz? 

– Talán nem jövök már zavarba. Ezek a minimum heti rendszerességű felolvasások, író-olvasó találkozók, könyvbemutatók, fellépések, interjúk stb. hozzászoktattak ahhoz, hogy ezeket a helyzeteket kezeljem. Bár egy ilyen alapdrukk mindig van bennem előtte. Muszáj volt ehhez hozzászoknom, mert rá kellett jönnöm, író szereplés nélkül nincs. Eleinte azt gondoltam, hogy el lehet bújni a könyvem mögé, de nem. Ha nem szerepelsz, a könyv sokkal nehezebben jut el az olvasóig, és azért mégiscsak ez a cél. Én mindenhová elmegyek, akkor is, ha fizetnek, akkor is, ha nem. Csomó írónak már fix ára van, nekem nincs. Adnak, amennyit adnak, én örülök, ha hívnak, ha találkozok azokkal az emberekkel, akik megvették a könyvemet, elolvasták, és kérdéseik is vannak. Ez tényleg öröm. Legutóbb Dunaújvárosban voltam úgy, hogy nem tudtak fizetni. Azt mondták, szeretik a Zerkót, szeretnének beszélgetni velem, nem lesznek sokan, de őket tényleg érdekli, hogy mit mondok a könyvemről. Kiegyeztük négy sörbe. Kettőt kaptam előtte, kettőt utána. Jó nap volt.

– Ha nem a nagy szaktekintélyek miatt izgultál egy-egy felolvasó esten, akkor miért? Gátlásos vagy? 

– Az író egy speciális élőlény, mert egyszerre akarja magát megmutatni, és elbújni az íróasztal mögé. Egyszerre akar látszódni és elbújni. Regényíró az, aki el akar tűnni a műve mögött, mondja Flaubert. De az is a regényíró, aki kitárja a lelkét, és megmutat valamit belőle. Mert persze óbégathatunk, ahogy csak akarunk, hogy nem rólunk szól a szöveg, fikció, és ez talán részben igaz is, de azért nem a kisujjunkból szoptuk.

– Nálad hogyan alakul ez az egyensúly? 

– Én sokkal jobban szeretek elbújni, mint szerepelni. Távol áll tőlem a közéleti szereplés, a celebkedés, megmondóemberkedés. Ha szeretnék színpadon állni, akkor valószínűleg színésznek megyek, vagy népszónoknak, nem írónak. Aztán mindig azt veszem észre, hogy már megint a közönség előtt ülök, és vég nélkül dumálok. A magánéletemről például nem szoktam beszélni, vagy csak egész minimális mértékben, nem azért, mintha titok lenne, hanem mert nem hinném, hogy az olvasóra tartozik. Vagy hogy ez a magánélet az íróhoz tartozik. Rosszul vagyok attól, amikor művészek a magánéletükkel vannak a címlapon. Amikor elkezdenek úgy viselkedni, mint a celebek. Pedig nekik, a celebekkel ellentétben, van teljesítményük is.

– Szerinted mi áll e mögött? 

– Az írók meg vannak ijedve. A Kádár-rendszerben egy mesterségesen felduzzasztott kultúrát működtettek, így aztán hihetetlen nagy rang volt írónak, rendezőnek vagy akármilyen művésznek lenni. A hatalom folyamatosan kereste a kegyeiket, főként azért, hogy a művészek legalizálják a rendszert a barátságukkal, ezért busásan megjutalmazták őket. Csak egy friss morzsa erről a mesterségesen felduzzasztott irodalomról: pár napja vettem itt, a Balatonon egy kötetet. Egy közértben, a pénztár mellé voltak kirakva használt könyvek. Egy 1974-ben kiadott Maupassant életrajzot vásároltam, kinyitottam, és a kolofonban láttam, hogy harmincegyezer példányban jelent meg. Ez ma hihetetlen és elképzelhetetlen. Az írók, és a művészek zöme időközben kiszorultak az érdeklődés homlokteréből, rangjukat vesztették, újra visszaszorultak egy szűk szubkulturális közegbe. Rettegnek attól, hogy nem látszanak, ezért olykor celebként viselkednek, és abban reménykednek, hogy újra látszódni fognak. 

– Akkor most van a helyén az irodalom? 

– Valószínűleg igen. Pár éve olvastam, hogy az már egy igen kulturált ország, ahol a népesség két százaléka folyamatos kultúrafogyasztó: vagyis havonta legalább egyszer pénzért vásárol kultúrát: könyvet, színházjegyet, mozijegyet, lemezt… Amikor ültünk a gimnáziumban magyarórán, és hallgattuk a tanárt Kosztolányiról, Babitsról, Adyról stb., akkor azt gondoltuk, hogy a XX. század elején az egész Magyarország a Nyugatról szólt. Aztán egyetemista koromban megdöbbentem, amikor megtudtam, hogy párszáz és párezer példány között mozgott a Nyugat példányszáma. Ma nagyjából ugyanilyen példányszámok vannak. Az igényes irodalom nem a széles néptömegek napi tápláléka, az író nem sztár, az igazi művészet pedig csak egy nagyon-nagyon szűk réteghez jut el. Így megy ez. Törődjünk bele. 

– Úgy látom, téged ez kicsit sem ijeszt meg.

– Nem. Valószínűleg ez így normális. Én pedig soha nem azért írtam, hogy ebből megéljek, vagy, hogy sztár legyek. Valószínűleg nem is viselném jól az utóbbit. 

– A rejtőzködés miatt? 

– Igen. Én nagyon jól érzem magam takarásban, mondjuk, a kocsmában vagy a könyvtárban. Nem vágyom címlapokra. Párezer ember olvassa a könyveimet, legyek optimista, legyen ez a szám, mondjuk, tízezer. És ez így nagyon rendben is van számomra. Ez nem siker, de dicsőség, mondaná Hamvas.

– Viszont szerintem ma is jellemző, hogy az írókat bármiről kérdezhetik: közélet, politika, csak mondjon valami okosat. Hogy látod? 

– Az író folyamatos nyomás alatt van, köteleződjön el, rakja le a garast az egyik vagy a másik oldalra. Ugyanez a nyomás nincs a válóperes ügyvédeken vagy a bányamérnökökön, az embernek betömik a fogát úgy, hogy fogalma sincs, hogy a doktor fideszes vagy ellenzéki. Ha ezt nem teszed meg, akkor a senki földjére kerülsz, mindkét oldalról lőhetnek rád, és senki nem fog megvédeni, mert nem tartozol sehová. Ha viszont egy író elkezd politizálni, akkor annak több előnye is van, például hirtelen látszódni fog. Ha egy színész este nagyot alakít a szerepében, azzal ma már nem kerül címlapra. De ha beszól valamelyik politikusnak, akkor azonnal. Az íróknál ugyanez: nem leszel címlapon csak azért, mert írtál egy jó könyvet. 

– Tőled is több interjúban vártak volna egy kis politikai megnyilvánulást, de szépen hárítottál.

– Mert íróként nem érzem, hogy ez lenne a feladatom. Azért nem írok politikát, amiért verset. Mert nálam sokkal jobb verseket ír Kemény István, és mert nálam sokkal jobb politikai publicisztikát ír Para-Kovács, Puzsér vagy Váncsa. Van olyan író, akinek jól áll a politikai szerep, nekem nem. Én nem vagyok egy „lobogónk, Petőfi”-alkat, én inkább a Švejk-alkat vagyok, én a pultnál bomlasztok. Aztán még szeretek magamra úgy is gondolni, hogy valamifajta szakmunkás vagyok. Szakember, szaki. Fúrom-faragom nap mint nap a saját szövegemet, ez a dolgom, nem az, hogy interjúkban megoldjam a magyar politikai élet problémáit, megmondjam a tutit minden héten a facebookon vagy az újságban, és utána lájkot arassak. Én Máraival egyet tudok érteni, amikor azt mondja, hogy az író ne politizáljon „a szó krajcáros értelmében”. Mert ha egy novella vagy egy regény jó, akkor az mindenképpen „politizál”, csak éppen nem a szó krajcáros értelmében, „nem középiskolás fokon”. És persze rengeteget politizálok a kocsmában, barátokkal meg idegenekkel, és olyankor mindig kiderül, hogy az én politikai véleményem nem becsatornázható egyik nagy mederbe se. Ha folyamatosan kinyilatkoztatnék, nagyon rosszat tennék magamnak, mert egyik oldalnak se tetszene. Mondjuk, nekem se nagyon tetszik a saját véleményem a világról, a jelenről, a jövőről, eléggé kiábrándult és megkeseredett.

– Egyszer azt nyilatkoztad, hogy anyukád azért nem olvasta a könyveidet, mert trágárak.

– Mást gondoltunk az irodalomról. Anyám egy nagy olvasó volt, nagyon tehetséges olvasó, és szenvedélyes is. De például az a trágárnak vagy obszcénnak nevezett nyelv, ami nálam sokszor előkerül, vagy a szexualitásnak az a nyers ábrázolása, ami szintén nem idegen a prózámtól, az őt taszította. Szépen, lassan leszokott az olvasásomról.

– Akkor ez rosszul érintett?

– Dehogy. Ezzel az ég világon semmi gond nincs. Miért lenne baj, ha valakinek más az ízlése? Neki megvolt a véleménye az obszcenitásról, én viszont Kurtz ezredessel értettem egyet, aki az Apokalipszis mostban tökéletesen megfogalmazza a helyzet lényegét, mikor azt mondja: Mi kiképezzük az ifjakat, hogy napalmmal gyújtsák fel az embereket, de a parancsnokaik megtiltják ugyanezen katonáknak, hogy felírják a gépeikre, hogy FUCK, mert az obszcén. Mondom, én és anyukám mást gondoltunk az irodalomról. Én az irodalmat egy nagyon kellemetlen dolognak tartom, kényelmetlen és szembesít és kimozdít és provokál olykor. A Helyőrség című lapban azt írták a Zerkóról, hogy Petőfi forog a sírjában. Én ezt a mondatot, mint blurböt, rátettem a Zerkó 2. kiadásának a hátuljára. Mert büszke vagyok rá. Ha provokálsz, ne sértődj meg, ha olykor felháborodnak rajtad, hiszen épp ez volt a célod. Anyukám nem háborodott fel, annál sokkal műveltebb és okosabb asszony volt, nem volt se sznob, se prűd. Egyszerűen csak nem kedvelte a durvulást. Mindig elfogadott engem olyannak, amilyen vagyok, de azért meg volt rólam a véleménye. 

– Szerinted ki a jó író? 

– Azt nem tudom, de azt igen, ki a profi író. Aki nem sértődik meg se a szerkesztő, se a kritikus véleményén. Egy jó szerkesztő kritikai észrevétele a legnagyobb ajándék a szerző számára. Egy külső szem olykor sokkal jobban rálát a műre, mint mi belülről. A szerkesztő egy rettentően bizalmi szakma, olyan, mint a nőgyógyász vagy a pszichológus: turkál a szövegtestedben és belemászik a lelkedbe. Én is működtem és olykor működöm még most is szerkesztőként, de sajnos nem lett belőlem igazán jó szerkesztő, mert csak ritkán tudtam teljesen kikapcsolni az szerzői énemet.

– Miért? 

– Mert a szerzőt nagyon nehéz kikapcsolni magadban. A szerző magabízó és öntelt, csak magával foglalkozik, csak saját maga érdekli, irigy és sértett. Satöbbi. Nehéz vele együtt élni. Én csak tudom, 25 éve élek együtt egy szerzővel a nap minden percében. Egyik szerző a másik szerző munkáját ritkán tudja kívülről, akár csak minimális objektivitással kezelni. Egyszer írtam egy esszét az írói sértettségről, ami szerintem az írói létezés motorjának egyik legfőbb benzinje. E nélkül nem megy. Aki nem sértett, nem író. Ibsent egész Európa ünnepli, és szinte reszket a sértettségtől. Hamvas talicskát tol Palkonyán, és reszket a sértettségtől. Én még olyan íróval nem találkoztam, aki azt mondta volna büszkén és boldogan: „Engem hármas fölé írónak tart a világ, és az is vagyok!” 

– Gyakran írsz történelmi figurákról. Miért érdekelnek annyira? 

– Az érdekel, ki vagyok és honnan jövök. Mik azok a dolgok, amelyeket készen kaptam, amelyek belém épültek? Nekem két fő identitásom van, az egyik a dél-alföldi barbár identitás, a másik a kolozsvári szál. A Barbaricum két fő ikonja Rózsa Sándor és Attila, a hun király. Azt hittem – és utólag azt mondom, jól gondoltam –, ha őket megfejtem, akkor a szülőföldemről, erről a nem romanizált területről és ezáltal magamról és az enyémekről is sokat meg fogok tudni. Rúzsát is, Attilát is évekig olvastam, mire elkezdtem őket írni. És akkor már nem is elsősorban ők érdekeltek. Hanem inkább olyan kérdések, mint hogy milyen egy világvégre, ki is az az európai, barbár-e a „bar-bar”, civilizált-e a civilizáció. De legjobban az érdekelt, mi történt azon a földdarabon, ahol születtem, amit otthonomnak mondtam 18 évig, és részben még most is.

– Attól vagy otthon, hogy ismered a hely múltját?

– Igen. Nekem muszáj ismernem, hogy otthon érezzem magam. Minden költözésemnél elvégzem ezt a kutatómunkát, kulturálisan körbevizelem, megjelölöm a területet. Így laktam be annak idején Erzsébetvárost és Terézvárost, és most így lakom be a Széna teret. Siófokon is azért tudom magamat otthon érezni, mert itt van nekem Krúdy, aki innen szöktette meg a szeretője lányát, a vasútállomáson kapták el őket; Jókai, aki itt töltötte az utolsó nyarát; Karinthy, aki minden évben itt nyaralt a Vitéz Panzióban, aztán egy Rejtő Jenővel átkaszinózott éjszaka másnapján itt halt meg. Az emléktábla sokáig ott is volt a kerítésen, aztán egyszer csak eltűnt. Kitettem a fotókat a Facebookra, és ezt látta Völgyi Lajos, aki nemcsak Siófok önkormányzati képviselője, de író és a SiópArt folyóirat szerkesztője. Kiderült, hogy a villa gazdát cserélt, felújították, a tábla eltűnt, de készül az új tábla… 

– Min dolgozol most?

– A Budapest Nagyregény első fejezetét írom, egy első kerületi történetet. A kötet majd novemberben jelenik meg, viszont az én sztorimnak csak egy töredéknyi része kerül a Nagyregénybe, a teljes történetnek még csak a szinopszisával készültem el, elég hosszú ügy: a tatárjárástól máig, egyszer neki kell majd ugranom…

Szabó B. Eszter