Műveltség nélkül ez az ország kietlen ugar

– Költői, írói, irodalomtörténészi, műfordítói, főszerkesztői munkásságodért József Attila-díjat vehettél át, amelyhez ez úton is szívből gratulálok. Hogyan értékeled az elismerést? Változik -e bármi ezáltal? 

– Nehéz erre egy rövid interjúban jól válaszolni, ezért is írtam egy „Meg nem tartott beszédet a József Attila-díj átvétele kapcsán”. 

Röviden: idén negyvenkét éves leszek, tíz éves korom óta írok verseket, és tizennégy saját kötetem jelent meg, számos általam szerkesztett és fordított könyv. Rendszeresen publikálok, drámáimat is bemutatták. Úgy érzem, a lehető legjobb időben érkezett a díj, amelyet megtiszteltetésnek tekintek és köszönöm szépen. A családom és a barátaim nagyon örül a sikeremnek, mindig támogatták munkámat, még akkor is, amikor nehéz időket éltem meg. Hálás vagyok a díjért – ahogy minden más elismerésért –, de számomra mégis a legnagyobb kitüntetés, ha olvassák írásaimat, gondolkodnak róluk. Rajtam kívül sok más kortárs szerző is ugyanúgy megkaphatta volna, akik szintén jelentős műveket alkottak. 

– Említetted, hogy tíz éves korodban írtad első versedet. Játszunk el a gondolattal, ha visszamehetnél az időben, és találkozhatnál önmagaddal, mit mondanál neki? 

– Régen sokat gondolkodtam azon, hogy amikor negyven, hatvan, száz éves leszek – ha a jóisten megadja –, talán már létezni fog az időgép, és könnyedén visszamehetek az időben. Gyerekként arra a megfontolásra jutottam, hogy bizonyára valami szuper technológiát adnék át, amellyel megváltoztathatnám a világot. Úgy gondolom, ha mégis átadtam volna magamnak ezt a szuper technológiát, akkor is ugyanazt csináltam volna az életemben, amit eddig. Főleg olvasok, és írok, e mellett persze kertészkedek, méhészkedek is. Ha újra találkozhatnék a tíz éves önmagammal, azt mondanám, hogy szeressen bátran, ne féljen, viszont ne legyen túlságosan vakmerő sem, mert könnyen beütheti a fejét, ahogy ez meg is történt párszor. Persze, ennek a vakmerőségnek köszönhetem, hogy mertem kísérletezni, s más műfajokban más történeteket megírni, kiadni. Nem a szokványos úton jártam, és nem köteleződtem el.

– Első megjelent könyved verseskötet volt, amely után Gérecz Attila-díjat kaptál, majd idővel több műnemben kezdtél publikálni. Mi motivált a más műfajban való alkotásra is?

– Mindig is több műfajban alkottam, de elsőként verseskötetem jelent meg, A természettel való kapcsolat újragondolása 2005-ben. Általában a mondanivalóhoz találom meg a megfelelő műfajt, tartalomhoz a formát, mert nem lehet ugyanazt elmondani novellában, mint lírában, pontosabban nem úgy. Előfordult már, hogy egy témát több műnemben is feldolgoztam, például A méhészet művészete címmel írok esszé sorozatot a Méhészet szaklapba, de születtek ilyen jellegű „méhes” verseim is. A kortárs magyar irodalom rendkívül gazdag, sokszínű, tele nagyon értékes művekkel. Éppen ezért szomorú, hogy bizonyos verseskötetek csupán néhány száz példányban tudnak megjelenni, ha meg tudnak egyáltalán jelenni. Legfőbb oka ennek az, hogy a mai magyar társadalmat nem érdekli a költészet, nem olvasnak lírát. Néha eszükbe jut, hogy az irodalom jelen kellene legyen a mindennapokban, ezért az ünnepek alkalmából, vagy a költészet napján újra előveszik. Valójában az embereket elviszi a hétköznapok sodrása, az óriási hír- és információáradatban észre sem tudják venni, ha valakinek gyönyörű verseskötete jelenik meg, nagyszerű novellát, esszét írt, remek drámát mutatott be, mert az nem hír, ellentétben a szörnyűségekkel, a sporttal és az időjárással. A kultúra olyan, mint a tudomány; nagymértékű idő- és energiaráfordítást igényel, figyelni kell rá, eldönteni, hogy melyek azok a művek, amik hasznosak lehetnek számunkra, s eredménye az lesz, hogy műveltek, értelmesek és tájékozottak leszünk. Műveltség nélkül ez az ország kietlen ugar, ezért megbecsült kincsünk kell legyen a tudomány mellett a kultúra is.

– Mesélnél indonéziai utazásaid körülményeiről? Milyen hatással volt Rád a kawi költészet? 

– Huszonöt évesen szerelmes lettem egy magyar származású táncosnőbe, aki Indonéziában tanult. Akkoriban az Irodalmi Jelennél dolgoztam, és megkértem a főszerkesztőt, hogy támogasson abban, hogy lehessek a lap külföldi tudósítója. Amíg a barátnőm táncórákra járt, én alaposabban is beleástam magam a helyi kultúrába. Érdekelt az indonéz kortárs irodalom is, de igazából a VIII–XVII. századi költészet nyerte el a tetszésem, amikor léteztek a Jáva és Bali, hindu és buddhista királyságok. Saját költői nyelvük a kawi, amely részben ójávai nyelvtani alapokra épülve főleg szanszkrit és bali szavakat használt. Hosszú, epikus költeményeket írtak. Ebből a költészetből alakult ki a jávai tánc, Wayang bábjáték, festészet, szóval az Indonéz magaskultúra. Fénykorát e költészet a magyar honfoglalás idején élte, ekkor épültek a ma is ismert nagy templomok, a buddhista Borobudur, amiről írtam is esszét, illetve a hindu Prambanan.  Egy jezsuita szerzetes, Petrus Josephus Zoetmulder hosszú ideig élt Jáva szigetén, és ezzel kawi költészettel foglalkozott. Kalangwan: a survey of Old Javanese literatur (1974) című könyvét sokat olvastam, a forrásai után nyomoztam, de harmadik indonéziai utam során jöttem rá, hogy a kawi költészet tanulmányozásához egy élet is kevés. Megírtam A vándorló királyság című könyvem, és a PIHIK kötetben A megtalált királyság címen megjelent egy versciklus, amelyenek verseit Jáván és Balin írtam, és ezekről a dolgokról szóló versek vannak benne. Olvassátok el. Mindezt itthon kevés megértés fogadta, ahogy a Magyar Buddha könyvemet sem nagyon értették, úgylátszik távol állunk még a Hamvas Béla által megfogalmazott „univerzális orientáció” általános megélésétől.

– Munkásságod során több esszékötetet írtál Hamvas Béláról, Weöres Sándorról, amely értékőrző- és teremtő a magyar kortárs irodalom számára. A filozófiai témájú szépirodalmi művek rétegkultúrának számítanak. Téged mi motivál? 

– Érdemes megemlíteni, hogy 2023. március 23. van, amikor ezt az interjút készítjük, Hamvas 126. születésnapja. Tegnap a budapesti Vigadóban részt vettem Jász Attilával és Győrffy Ákossal a „láthatatlan” Hamvas Béla című beszélgetésen, amelyre nagyon sok ember eljött. Esszékötetem, Hamvas Béla ezerarcú és egyszerű élete és műve három kiadást is megért, rengetegen olvassák, szeretik, az Írók Boltjában kapható. Nem tudom, hogy hány olyan kortárs esszékötet van, aminek három kiadása jelent meg. Remélem azért van néhány. Számomra Magyarország nemcsak a látható térben létezik, hanem a könyvekben, zenében, művészetekben is. Ez olyan haza, amely szerethető és értékes. Érdemes beszélni a régi idők nagyjairól, mert rengeteget lehet tanulni például Hamvas Bélától, Weöres Sándortól. Ha az olvasók megértenék a költők mondanivalóit, egy színesebb, okosabb világban élnénk. A szerzők már oly sokszor megfogalmazták, milyen fájdalmas a háború, mennyire szörnyű, amikor az emberek ölik egymást; de ugyanúgy rengetegszer leírták a szerelem gyönyörködtető érzését, a bor finom ízét. Az emberek mégis háborúznak, nem tudnak igazán szerelmesek lenni – vagy csak ritkán –, szeretnek inni, de nem élvezik a zamatokat. Jorge Luis Borges szerint érezni kell a költészetet, mert általa gazdagabb, boldogabb, sokszínűbb életet lehet élni. Valójában az időutazás fel van találva, irodalom a neve, mindezt az emberi szellem teremtette. Rajta keresztül beszélgetésbe elegyedhetünk régi idők nagy alkotóival, megérthetjük, megérezhetjük, hogy mi mindent jelenthet embernek lenni, és hogy az élet miért annyira értékes.

Pál Andrea Bernadett