tiszatáj | 2021. október 24.

Törzsasztal Műhely

„Mintha csupán homlokzatokat látnánk egymásból”

BESZÉLGETÉS ZÁVADA PÉTERREL

BORBÍRÓ ALETTA INTERJÚJA
Idén jelent meg Závada Péter negyedik verseskötete a Jelenkor Kiadó gondozásában. A kötet kapcsán a kortárs filozófiai irányzatok hatásairól, a szövegek testpoétikájáról és motívumairól beszélgettünk a szerzővel…

– A kötet címe: Gondoskodás. Miért ezt választottad? Mit jelent a gondoskodás a kötet kontextusában?

– Azt, ahogyan a mindennapokban viszonyulunk a körülöttünk lévőkhöz. Az emberekhez, az állatokhoz, a tárgyakhoz. Ahogy benne vagyunk a világban. Nyilván mindez most még inkább fókuszba került a klímaválságnak köszönhetően. De nemcsak ennek kapcsán tartom fontosnak. Azt hiszem, hogy az embernek eljön egy olyan pont az életében, amikor már nem csupán egy önmagáért elégséges életet szeretne élni, hanem olyat, ami túlmutat ezen, amelyben a másikért is képes felelősséget vállalni, legyen a másik egy idős szülő, egy élettárs vagy gyerek. És ehhez természetesen kapcsolódnak olyan filozófiai fogalmak is, mint a heideggeri gondoskodás és gondozás, amik szintén tágítják a kontextust.

– A borító a középkori kultúrát idézi, különböző képek illesztéke. Szemből a kötet címe és a neved nem látható, viszont a kiadó, a Jelenkor olvasható, ami némi temporális feszültséget jelez a múlt és a jelen között. Másrészt a védőborító feketesége olyan, mintha homályba borítaná ezt a történelmet, csak egy szelete látható. Mi volt a borító koncepciója?

– Eredetileg azt szerettük volna, hogy az egész borítót befedje a Bánfi Brigitta által készített freskó-montázs. De joggal merült föl a kiadó részéről, hogy egy ilyen színes és zsúfolt borítón hova írnánk a nevet és a címet? Az ő ötletük volt, hogy készítsünk haskötőt, és írjuk arra. Egyébként a borítón szerepel a név és a cím is vakdombor nyomással, de talán túl pici lett, ezért nem nagyon látszik. A következő kiadásban már nagyobb betűméretet választunk.

Az pedig tényleg érdekes, hogy egy ilyen markánsan múltidéző borítón megjelenik az a szó, hogy Jelenkor. Erre még nem is gondoltam.

– A lírai ént körülvevő tér szinte apokaliptikus, így akár egy jövőorientált narratívát is feltételezhetnénk, noha a szövegekben tematizált romok és maga a borító is épphogy a múltra irányítják a figyelmet. Különösen igaz ez utóbbi a Gótika ciklusban megjelenő erőd és hatalom kapcsolatára, amelynek erős aktuálpolitikai áthallása is van. Hogyan viszonyul valójában a kötet az időbeliséghez?

– Sokat foglalkoztam az utóbbi időben a romantika költészetével és valamelyest a festészettel is. Például Caspar David Friedrich festményeivel és a természetben bóklászó vándor motívumával. Ennek kapcsán pedig a természeti fenséges fogalmával Kantnál. A romantikának általában két irányzatát szokták megkülönböztetni: az aktív, nemzeti romantikát és a passzív, úgynevezett metafizikus romantikát. Utóbbi a forradalom helyett inkább a múltba révedést választja, és a gótikában, a középkori várkastélyok világában keres menedéket. Vagyis a metafizikus romantikus költő, ahelyett, hogy meghalna a hazáért, a visszavonulást választja. Ez némileg utal a hazai aktuálpolitikai helyzetre is, elsősorban a magyar értelmiség apolitikusságára. A kötet épp ezt a visszavonulást viszi színre, és a művészi stratégiája, hogy kísérletezhessen ennek nyelvi hatásmechanizmusaival.

– A versek tárgyakat, épületeket, tájakat, egy dehumanizált világot mutatnak be, legalábbis abban az értelemben, hogy a lírai énen túl csak néhány szövegben jelenik meg egy másik személy létezésének nyoma. Mennyire tekinthető ez egy poszthumán, poszthumanizált világnak?

– Olyan értelemben semmiképp nem mondanám poszthumánnak, hogy szándékoltan visszaírná magát ebbe a kortárs filozófiai diskurzusba. Ha mindenképp mondanom kéne valamit a kurrens filozófiák közül, akkor a spekulatív realizmusok, azon belül pedig a tárgyorientált ontológia hatott rám a legerősebben. De még inkább a huszadik századi fenomenológia, Husserl, Heidegger, Merleau-Ponty, Richir és Levinas. Valamint a későmodernség magyar lírája, például a Nemes Nagy-féle vagy a korai Tandori-féle tárgyiasság. Egyébként Losoncz Márk remek tanulmányt közölt a Prae-ben arról, hogy az emberentúli gondolkodás mennyiben tekinthető újdonságnak, vagy épp mennyiben képezi már évszázadok óta az eszmetörténet szerves részét.

– Az antropocénhoz kapcsolódva: ezek a kiüresedett terek az ökológiai válságot tematizálják? Tehát egy ember utáni állapot az, ami megjelenik?

– Azt hiszem, ez az érzés nálam megelőzi az ökológiai krízis tapasztalatát. Nem akarok nagy szavakat használni, de ez inkább egy ontológiai vagy episztemológiai válság. Annak az érzése, hogy eleve egyedül vagyunk, és ha érintkezünk is a másikkal, egyáltalán nem biztos, hogy képesek vagyunk megérteni. A Litera oldalán volt egy hosszabb interjú, ahol meséltem a korai fenomenológia önmagára zártságáról, vagyis szolipszizmusáról. Engem ez a szubjektív tapasztalatokba való befalazottság az, ami a leginkább megijeszt. Ha nem tudunk egymással kommunikálni, akkor változtatni se tudunk: forradalmat csinálni, megvédeni a környezetet.

– Mondjuk az egyik ciklus, a Beporzás az, ami egy ilyen, akár antropocén olvasatot is megerősíthet.

– Persze. A természetlíra újrafelfedezése régóta érdekel. Ahogy a természet és a történelem egybeomlasztása is. Szóval foglalkozom ezekkel a témákkal, csak nem annyira koncepciózusan és programszerűen. Az, azt hiszem, untatna.

– Az emberi test és az épületek (például az erőd), illetve a tájak összemosódnak, eggyé válnak vagy felcserélhetően tartalmazó és tartalmazott szerepekbe kerülnek. Mesélnél a kötet testpoétikájáról?

– A testpoétikákban őszintén szólva nem vagyok annyira otthon. Bataille, Kristeva és az abjekt, Derrida vagy épp Deleuze teoretikusan kevésbé állnak hozzám közel. Voltak ilyen témájú szemináriumaim, és nagyon izgalmasnak tartottam őket, de nem kutattam tovább mélyrehatóan. Leginkább Merleau-Ponty testtel kapcsolatos belátásai tetszettek. Szóval, ha vannak is a kötetnek testpoétikai vonatkozásai, azok inkább ösztönösek. Ami egyébként idekapcsolódik, és nekem is van hozzá közöm, az a pszichoanalízis. Nem Lacan felől, hanem a személyes tapasztalataim révén, mivel évek óta járok terápiába. A test mint mechanikus gépezet, mint felépítmény talán Descartes-nál jelenik meg a legkézzelfoghatóbban. De ha már test és lélek szétválasztása, a lélek ugyanígy elképzelhető egy épület mintájára, ahogy azt a freudi topografikus modell sugallja. Az Id, az Ego és a Superego is valahogy úgy épül fel, mint egy házban a pince, a lakrész és a padlás hármas tagolása. Ennél nyilván sokkal bonyolultabb a dolog, de a könyv elején a Gótika ciklus alapvetően egy ilyen pszichoanalitikus teret képez meg, melyben egybeíródik a ház és a test, valamint a lélek fogalma. De megjelenik a kötődési mintázatok kérdése is, ezen belül pedig az ambivalencia, vagyis az elköteleződés nehézségei. A másik távolsága és elérhetetlensége mint otthonosság, mint a vonzódás tárgya, mikor a másikat is valamiféle zárt, épületszerű egészként tapasztaljuk. És ez kapcsolódik a megismerhetőség kérdéséhez is. Mintha csupán homlokzatokat látnánk egymásból.

Az utolsó kérdésem az lenne, hogy mi az árnyék szerepe a kötetben, számodra mit jelent ez a kép? Nagyon sok variációban jelenik meg, és gyakran olyan, mintha egymást értelmeznék a különböző használatai. Egyszerre tűnik szubjektívnek és közben nyilván a hatalommal is összekapcsolódik.

– Már az előző kötetemben [Roncs szélárnyékban – a szerk.], sőt, már a Mészben is gyakran szerepelt az árnyék. Szinte biztos, hogy köze van édesanyám halálához, úgy gondolom, mindenképp szerepet játszik benne a gyász. Ugyanakkor ebben a könyvben, a korábbiakkal ellentétben, nem feltétlenül konzekvensek az allegóriák. Nem is allegóriák ezek igazából, hanem metonimikusan szerveződő képek láncolata. A jelölő és a jelölt állandó elcsúszásban van egymáshoz képest, így folyton változik, hogy mi mit jelent. Szerintem ez az, ami a hatalom nyelvét implikálja. Ezt látjuk a közéletben is. Ma Soros, holnap a migránsok, holnapután a melegek, aztán Karácsony. Még a hagyományos nyelvfilozófiai elméletekhez képest is elbizonytalanodik a jelölő és jelölt közti, fixnek tételezett viszony. Az igazság teljesen relatívvá válik, mikor napról napra más és más az ellenségkép. Mire az ember kitalálja, mit is akarnak vele üzenni, az üzenet rég mást jelent. Csak annyi a lényeg, hogy fönntartsák az érdeklődést. Izgalmas kérdés, hogy ezt a lírában lehet-e, és ha igen, hogy lehet reflektálni?

Borbíró Aletta

(A cikk szerzője a szegedi Törzsasztal Műhely tagja)

Fotó: Höffler Norbert