Csak halvány elképzelésem van arról, hogyan nézhetett ki nagyapám ügyvédi irodája Kalocsán. Alighanem a Fő utcán kellett lennie, hiszen tekintélyes ügyvédnek számított, s az érsekségnek is dolgozott. Alighanem még a század elején nagyapám elhatározta, hogy lecseréli az iroda bútorzatát. Minthogy keresett ügyvéd volt, értett a városi és a falusi emberek nyelvén is, választhatott volna Kecskemétről vagy még inkább Pestről irodabútort. Ő azonban egy vadásztársának ajánlására kalocsai asztalost keresett fel. Nem tudom a mester nevét, de el tudom képzelni, amint az irodában volt szíves a nagyságos úr invitálására tiszteletét tenni a bútor ügyében. Két szakember állt, majd ült egymással szemben, a kölcsönös tisztelet és bizalom légkörében megtárgyalták a megtárgyalandókat. Egy nagyobb szekrény az iratoknak, egy íróasztal, amin elfér minden, zárható fiókokkal, egy dohányzóasztal és egy a konyaknak és a szivarnak. És ha jogügyletbe keveredne, csak forduljon hozzám bizalommal, hisz tudja.
Amikor el kellett hagynia a családnak Kalocsát 56 után, a bútorokat nem vihettük magunkkal. Túl nagyok voltak, a pesti albérletben nem férhettek el. Apám, az örökös Kalocsán apja egyik akkorra már szintén elhunyt ügyvéd barátja lányánál helyezte el az irodát. A nagyobb, kőbányai albérletbe költözve csatlakozhatott az iodabútor újra hozzánk. Az iratosból ruhásszekrény lett. Anyám fehér anyaggal vonta be a metszett üvegajtókat, hogy eltakarja az oda nem illő tartalmakat. A dohányzóasztalból ebédlőasztal, a szivarosra a tévét állítottuk. Amíg anyám élt, ezekkel a bútorokkal együtt lakott, végül már a budai lakásban. Uralták az egy szobás lakást: egyik falon a szekrény, másikon az íróasztal, középütt az ebédlő. Halála után óvatos fuvarral lehoztuk az összest és egy szobába helyeztük el. Az íróasztalnál én dolgozom, a szekrény ismét iratos és könyves lett, az ebédlőasztalon feleségem iratai vannak, a szivaroson fiam terráriuma állt, amíg fel nem vitte pesti albérletébe.
Tíz éves lehettem, amikor Karácsonyra diavetítőt kaptam néhány mesefilmmel. Jellegzetes pléhszürke domború háta volt a vetítőnek, tetején rácsos, felnyitható rész a lámpacseréhez. Elején kihúzható lencse, amellyel a kép méretét és élességét lehetett állítani. Hosszú, vastag, kicsit ragadós vezeték lógott ki belőle. Úgy másfél-két méter lehetett. Ha nem állt rendelkezésre hosszabbító, a konnektor távolsága határozta meg, honnan vetíthettünk.
Az egyetlen kőbányai szobában, habár csak hárman laktunk anyámékkal, meg kellett találni az együttélés lehetőségét. Anyám általában a konyhában tartózkodott – de csak, ha a főbérlő feleség nem volt ott. Apám egy fotelban ült és vagy olvasott, vagy szunyókált. Én pedig játszottam, ezen a Karácsonyon és utána évekig a vetítővel, filmeket tekergetve. A lámpát nem olthattam el, mert akkor apám nem tud olvasni. A vetítőt nem állíthattam az asztalra, mert akkor anyám nem tud teríteni vagy rejtvényt fejteni. Székre se tehettem, mert anyám minduntalan elhaladt volna előtte belezavarván az élvezetbe. Helyet kerestem, nyugodtat, zavartalant és sötétet.
Az íróasztal két fióksora között egy barlangot fedeztem fel. Ha oda behúzódtam, testemmel eltakartam a lámpa fényét, közel volt a konnektor is, s hirtelen valami apró moziban találhattam magam, ahol én voltam a mozigépész és az egyetlen néző egy személyben. Azon a falon, amelyre az íróasztal rá volt tolva, volt egy harminc–negyven centis bemélyedés. Talán egy korábbi ajtó nyílása lehetett, amit később befalaztak. Vagy lehetett iratszekrény helye is, hiszen az a szoba, amit béreltünk, az 50-ben államosított tűzoltószergyár egyik irodája volt. Az íróasztal belső tere, kiegészítve ezzel a mélyedéssel és elzárva magammal – ez lett az én birodalmam, ahová a vetítésen kívül még betelepíthettem a kisautóimat, a titkos rézpatron gyűjteményemet, néhány ólomkatonát, s biztonság kedvéért a berlini macimat is.
Sehol nem éreztem magam olyan jól, mint ebben a zugban. A vetítő fölfelé is sejtelmes fényeket sugárzott a szerelő és szellőző nyíláson keresztül. A fém felmelegedve sajátos szaggal töltötte be a kis teret. A képek egyre haladtak lejjebb és lejjebb, a szövegeket lassan fejből tudtam, sőt már nem is olvastam, hogy ne kössék meg képzeletemet. 20-30 filmem lehetett, nagyjából mindegyiket megkaptam, amit akkor forgalmaztak – névnapra, születésnapra, Karácsonyra. Amikor csak bent kellett lenni a lakásban és nem tanultam vagy ettem éppen, akkor mindig ezen a helyen tartózkodtam. Ha jó idő volt és kiengedtek a nagy gyárudvarra, akkor egy másik kuckóban voltunk az udvari gyerekekkel, de az már egy másik történet.
Ennél az asztalnál ülök, most is, amikor ezt a visszaemlékezést írom, s mindig ha itthon vagyok és nem eszünk éppen vagy nem vagyunk az udvaron. Már nehezen férnék be az asztal alá, sőt még a lábaimnak is lehetne kicsit nagyobb hely, és az egész lehetne valamivel magasabb is, hogy jobban aláférjek. A vetítőt leváltotta a televízió, meg az internetes mozizás. A nagy asztalon minden elfér a könyvek, hivatalos papírok, telefonok, számítógép, egy-egy apróbb szerelnivaló, újabban a vérnyomásmérő. De látni a szépen kimunkált intarziamintát, a kopásokat, karcolásokat, a családi történelem rótta hibákat, balesteket. A múlt alkotásai és a jelen itt van ezen az íróasztalon. Nagyapám, apám s én is írtunk mellette, megpihentettük a szélén kezünket, őriztük rajta fontos iratainkat, végigsimítottuk szemünkkel mintázatát.
Az asztal nyolclábú, igen sokat bír. Valamelyik költözésnél a baloldali négy lábból az, amelyik elöl belül állt, letört. Meg van, nagyon vigyázok rá, de nem tudom visszailleszteni. Éppen onnan hiányzik, ahol a régi zug baloldali bejárata volt. Ha újra tíz éves lennék, most könnyebben beférnék, de nem érezném azt a rejtettséget, mint egykoron. Az asztal nem billeg, hiszen még hét láb biztonságosan tartja. De nekem, az egykor volt kisfiúnak már másutt kell meglelnem azt a zugot, amit régen alatta találtam. Más rejtekek, más sejtelmek, más filmek – vagy mégis ugyanazok.
