Mary Oliver (1935–2019) Pulitzer és Nemzeti Könyv Díjas amerikai költő, természetközeli művészete olyan szerzők sorába emelte, mint Henry David Thoreau, Walt Whitman vagy Ralph Waldo Emerson. Az ártéri erdők fáradhatatlan vándora, aki a fák odvába rejtett ceruzái segítségével, a vadonban tett sétái közben írta legtöbb versét. Az itt olvasható fordítások a Dream Work (1986) című kötetben jelentek meg.
A folyó
„Az Amazonas egy nap alatt juttatja az Atlanti-óceánba New York kilenc évi vízszükségletét.” (New York Times)
Csak mert éppen itt vagy ott születtem, valami hideg városban vagy egy másikban, ne gondold, hogy nem emlékszem, hogyan jutottam idáig, mint egy gabonaszem, az áradással egy voltam az iszapos derengés felé özönlő fonalszálakból, kelet felé zúdultam elhagyva majmokat és papagájokat, elhagyva ágaikkal a felhőkbe vesző fákat, amíg kisodródtam aludni a Karib-tenger kék tüdeje alá. Senki sem beszélt nekem erről. De apránként visszatért a sár és a levelek szaga, és kezdtem az átalakulásról álmodni, érezni a sodrást. Hazudnak az álmok? Egyszer a nővérei után síró hal voltam a delta terpeszkedő ágaiban. Egyszer csónakot találtam a nádasban, karcsút és magányosat, mint egy fiatal fa. A közeli erdő sistergett a délutáni esőben. Otthon, mondtam. Minden nyelven létezik rá szó. Magában a testben, megmászva a fehér vihar falait, elhagyva a zöld templomokat, szintén létezik rá egy szó. Azt mondtam, otthon.
Vadludak
Nem kell jónak lenned. Nem kell térden csúsznod száz mérföldet a sivatagon át, vezekelve. Csak engedd, hogy tested puha állata szeresse, amit szeret. Beszélj a kétségbeesésről, a sajátodról, beszélek én is az enyémről. Közben a világ megy tovább. Közben a Nap és az eső tiszta kavicsai áthaladnak a tájon, a prérik és a mélységes fák, a hegyek és a folyók felett. Közben a fehér ludak a magasban, a tiszta, kék égben újra hazafelé tartanak. Legyél akárki, bármennyire is magányos, a világ felkínálja magát a képzeletednek, kiáltozik feléd, mint a fehér ludak, harsányan és izgatottan – újra és újra bejelentve helyedet a dolgok családjában.
Álmok
Minden éjjel gazdagon nyílnak az álmok sötét bimbói. A szirmok közepén megbújik egy üzenet, s arra gondolsz, bárcsak emlékeznél, és összefűzhetnéd őket, betűnként a választ. Hosszú az éjszaka, én nem a könnyű fajtából – annyi ágad van, és annyiszor elterelnek – madarak jönnek, mennek, a fekete róka, amelyik lepihen, hogy alattad aludjon, a csontfehér szemmel bámuló Hold. Végre erőt gyűjtöttél, amennyit csak tudtál, és kihúzod a földből gyökereid sáros szoknyáját, s az ébrenlétbe ugrasz, két vagy három betűvel, mintha vízzel a szádban, és a veszteség érzetével – egy emlék, még nem egy szó, még biztosan nem a válasz –, csak annyi, milyen érzés, mikor a fa mélyén kattanva nyílnak a zárak, és tűz lobban a kéreg alatt, és virágoznak a virágok.
Árnyak
Mindenki ismeri az ámokfutásukban szörnyű árnyakat vető, óriás erőket, hogy minden úgynevezett öntudatlan történés azzal fenyeget, visszahurkolja magát a világba és az emberi szívbe. S közben az égen aranyból metszett villám vándorol; s a folyó talán elönti az alvó város pincéit. Forgószél, tűz és vidám testvéreik bajba sodornak minket – de ezek a fából faragott, öreg istenarcokkal töltött órák; vállunkra emeljük őket, mint megannyi fekete koporsót, és sétálunk tovább a jövőbe. Nem mondom, hogy nincsenek holttestek a folyóban, hogy nincsenek széltörte csontok. Úgy értem, mind, aki hallotta a tornádó halálos vonatsüvöltését, esküszik, hogy szó sem volt semmilyen emberről vagy indokról – úgy értem, a vizek minden terv nélkül öntik el a történelmet, de még a földrajzot is. Bármilyen csapása is tomboljon a földnek, kábult, de névtelen szemekkel fordulunk felé; bármi is legyen a katasztrófa neve, soha nem ellentéte a szeretetnek.
Reggeli vers
Minden reggel megteremtik a világot. A Nap narancs karói alatt az éj hamujának kupacai újra leveleké válnak, s az ágakhoz fűzik magukat a magasban – a tavak fekete ruhának látszanak, liliomok szigeteivel pettyezve. Ha derűs természetű vagy, a puha ösvények mentén úszol majd órákon át, képzeleted mindenhol fellobban. És ha lelkedben cipeled a tüskét, amely ólomnál nehezebb – ha csak így tudsz tovább vánszorogni –, akkor is ott van benned valahol mélyen a vadállat, ami azt üvölti, hogy épp a föld kell neki – lángoló liliomaival minden tó egy meghallgatott és nagylelkűen teljesített ima, minden reggel, akár mertél valaha, akár nem, derűsnek lenni, akár mertél valaha, akár nem, imádkozni.
SIROKAI MÁTYÁS fordításai
