Tiszatájonline | 2022. május 23.

Mary Oliver versei

SIROKAI MÁTYÁS FORDÍTÁSÁBAN

Mary Oliver (1935–2019) Pulitzer és Nemzeti Könyv Díjas amerikai költő, természetközeli művészete olyan szerzők sorába emelte, mint Henry David Thoreau, Walt Whitman vagy Ralph Waldo Emerson. Az ártéri erdők fáradhatatlan vándora, aki a fák odvába rejtett ceruzái segítségével, a vadonban tett sétái közben írta legtöbb versét. Az itt olvasható fordítások a Dream Work (1986) című kötetben jelentek meg.

A folyó

„Az Amazonas egy nap alatt juttatja
az Atlanti-óceánba New York
kilenc évi vízszükségletét.”
(New York Times)
Csak mert éppen 
itt vagy ott születtem,
valami hideg városban vagy egy másikban,
ne gondold, hogy nem emlékszem,
hogyan jutottam idáig, mint egy gabonaszem,
az áradással

egy voltam az iszapos derengés felé 
özönlő fonalszálakból,
kelet felé zúdultam elhagyva
majmokat és papagájokat, elhagyva
ágaikkal a felhőkbe vesző fákat, amíg
kisodródtam

aludni a Karib-tenger
kék tüdeje alá. 

Senki sem beszélt
nekem erről. De apránként
visszatért a sár és a levelek szaga,
és kezdtem az átalakulásról álmodni,
érezni a sodrást. 

 
Hazudnak az álmok? Egyszer a nővérei
után síró hal voltam a delta 
terpeszkedő ágaiban. 
Egyszer csónakot találtam
a nádasban, karcsút és magányosat,
mint egy fiatal fa. A közeli
erdő sistergett a délutáni esőben. 

Otthon, mondtam.
Minden nyelven létezik rá szó.
Magában a testben, megmászva
a fehér vihar falait, elhagyva a zöld
templomokat, szintén 
létezik rá egy szó.
Azt mondtam, otthon. 


Vadludak

Nem kell jónak lenned.
Nem kell térden csúsznod száz mérföldet
a sivatagon át, vezekelve. 
Csak engedd, hogy tested puha állata
szeresse, amit szeret.
Beszélj a kétségbeesésről, a sajátodról, beszélek én is az enyémről.
Közben a világ megy tovább.
Közben a Nap és az eső tiszta kavicsai 
áthaladnak a tájon, 
a prérik és a mélységes fák,
a hegyek és a folyók felett.
Közben a fehér ludak a magasban,
a tiszta, kék égben újra hazafelé tartanak.
Legyél akárki, bármennyire is magányos,
a világ felkínálja magát a képzeletednek,
kiáltozik feléd, mint a fehér ludak, harsányan 
és izgatottan –
újra és újra bejelentve helyedet
a dolgok családjában.


Álmok

Minden éjjel
gazdagon nyílnak
az álmok sötét
bimbói.

A szirmok 
közepén megbújik 
egy üzenet,
s arra gondolsz,

bárcsak emlékeznél,
és összefűzhetnéd őket,
betűnként a választ. 
Hosszú az éjszaka,

én nem a könnyű fajtából –
annyi ágad van,
és annyiszor elterelnek –
madarak jönnek, mennek,

a fekete róka, amelyik lepihen,
hogy alattad aludjon,
a csontfehér szemmel
bámuló Hold.

Végre erőt gyűjtöttél,
amennyit csak tudtál,
és kihúzod a földből
gyökereid sáros szoknyáját,

s az ébrenlétbe ugrasz,
két vagy három betűvel,
mintha vízzel a szádban,
és a veszteség


érzetével – egy emlék,
még nem egy szó,
még biztosan nem a válasz –,
csak annyi, milyen érzés,

mikor a fa mélyén
kattanva nyílnak a zárak,
és tűz lobban a kéreg alatt,
és virágoznak a virágok. 


Árnyak

Mindenki ismeri az ámokfutásukban szörnyű
árnyakat vető, óriás erőket, hogy minden
úgynevezett öntudatlan történés azzal fenyeget,
visszahurkolja magát a világba és az emberi szívbe. 
S közben 
az égen aranyból metszett 
villám vándorol; s a folyó
talán elönti az alvó város pincéit.
Forgószél, tűz és vidám testvéreik
bajba sodornak minket – de ezek a fából 
faragott, öreg istenarcokkal töltött órák;
vállunkra emeljük őket, mint megannyi
fekete koporsót, és sétálunk tovább 
a jövőbe. Nem mondom,
hogy nincsenek holttestek a folyóban,
hogy nincsenek széltörte csontok. Úgy értem,
mind, aki hallotta a tornádó halálos 
vonatsüvöltését, esküszik, hogy szó sem volt
semmilyen emberről vagy indokról – úgy értem,
a vizek minden terv nélkül öntik el 
a történelmet, de még a földrajzot is. Bármilyen
csapása is tomboljon a földnek, kábult, de névtelen
szemekkel fordulunk felé; bármi is legyen
a katasztrófa neve, soha nem
ellentéte a szeretetnek. 


Reggeli vers

Minden reggel
megteremtik
a világot.
A Nap narancs

karói alatt
az éj hamujának
kupacai
újra leveleké válnak,

s az ágakhoz fűzik magukat a magasban –
a tavak fekete 
ruhának látszanak,
liliomok szigeteivel

pettyezve.
Ha derűs 
természetű vagy,
a puha ösvények mentén úszol majd

órákon át, képzeleted
mindenhol fellobban.
És ha lelkedben
cipeled

a tüskét,
amely ólomnál nehezebb
– ha csak így tudsz
tovább vánszorogni –,

akkor is ott van benned
valahol mélyen 
a vadállat, ami azt üvölti,
hogy épp a föld kell neki –

 
lángoló liliomaival minden tó 
egy meghallgatott és nagylelkűen
teljesített ima,
minden reggel,

akár mertél valaha, akár nem, 
derűsnek lenni,
akár mertél valaha, akár nem,
imádkozni. 

SIROKAI MÁTYÁS fordításai


(Megjelent a Tiszatáj 2021. júniusi számában)