Hívő
Úgy kéne ellopni a világot, ahogy a növények teszik. Négyszázmillió éve markolni ugyanazt a kilincset, mégse lelni semmilyen ajtóra. Nem felkavarni a gondolat vizét, csak hirtelen megfulladni benne. Nem kapálózni, mint a nyelv, hanem megszólalni, mint a szél. Tudni a télről, de nem hinni benne. Úgy kéne megesküdni, hogy ne lehessen mire és ennek ellenére úgy fogadni el az Istent, mint tűz a hamut, úgy tagadni le, mint hamu a tüzet, mint akinek az égés a jel, a füst a jelentés, mint akinek a természet mocska a valódi tisztaság.
Költöző
Vadludak félelme az ősz. Reggelek sürgönye a fény. Hajnalban ömlik ki párnánkból a toll, veszettül tömködjük egész nap vissza, hogy ébredés után kezdhessük elölről. Egyesek szerint fennakadtunk Isten gégéjén, ezért a nyelv. Akárhogy is, de kong fejünktől a vers, nem talál kiútat belőlünk a megfeketedett értelem. A költözők szerénysége legmerészebb szókészletünk. Úgy kéne felejteni, ahogy a kígyók figyelnek, úgy kéne élni, mint aki túl mélyre vág. Megszólalni teremőrmunka. Minek kirabolni a jelentést, ha úgysem adhatunk rajta tovább? Minek felborzolni a kedélyeket, ha nem csorog a nyál? Ha a világ a fék, úgy mi a gázpedál. Minket fuldokol az Isten, minket a szó, minket az áthidalhatatlan szakadék.
Szüret
Haldoklik az ég az Istenek tüdejében. Elárult könnyeikkel mosdatják az őszt, hangjukkal seprik hegessé a tájat. Nem lehetünk képmásai annak, ami nem is tud rólunk. A boncasztalon megvetett ágyra egyesek földként hivatkoznak. Ha kikelni nem is, legalább elfeküdni jó lesz. Miénk az emlék, amely a felejtést öntözi, nagyra nő bennünk a hiányzó indíték. Haldoklik az ég az Istenek tüdejében. Elárult könnyeikkel megtanítják: csak azt engedhetjük el, amihez túlontúl ragaszkodunk, csak azt cipelhetjük magunkkal, ami sosem lesz miénk.
