tiszatáj | 2022. január 5.

Marno János versei

Ennek a fele igaz

(IGAZ, ELIGAZODNI MÉGSEM KÖNNYŰ BENNE)

Álmomban ott voltam a társadalom
legalján. Legalján születtem is
a valóságban, egy zsákfaluban, 
melyet csak rendőrségi engedéllyel
hagyhatott el a magamfajta alja
népség. Szerettem ott szenvedéllyel
mégis. Álmomban nem. Szökni akartam
mindenáron, anyám szoknyájába
kapaszkodva, egy olyan szoknyába,
amilyet soha nem viselt szegény
a valóságban. Kendőszoknyáról van
szó, melyet lába köré kanyarít
a nőszemély, úgy, hogy a bokája is
csak ritkán villanjon ki alóla. 
Egy zsákfaluban ez természetes,
nem? Szöktem tehát, és kapaszkodtam,
és már túl jártunk Dombokon, Hegyeken is,
álmomban mégsem tágítottam sehogy, ott
lábatlankodtam végig a legalján.


Rorate

Köhécselek. Emlékszem, hogy’ izgultam
kisfiúként, valahányszor a Mami, 
vagyis a nagymamám kalácsot kelesztett
a kistemplom második vagy harmadik
padjának a térdeplőjén a térde
tésztájából. Nem tudtam a misére
rendesen odafigyelni, a Csete névre
hallgató plébánosunkra, aki háttal
a gyér gyülekezetnek hadarta el,
kövér karjait kelletlenül tárogatva,
a rorate imáit. Résnyire lesütött
szememet a Mami térdkalács-
tésztáján tartottam, neki szenteltem
teljes figyelmemet. A mise végén
átkeltünk a Bécsi út bazaltkockáin
s betértünk a szemközti pékségbe,
a fekete fejkendős, szakajtós 
asszonyok közé vegyülve. A szívem
majd’ kiugrott, hogy mi lesz a Mami
térdével. Majd’ megsültünk a templomi
fagyoskodás után. Égett a légcsövem.
A Mami fején se kendő, se kalap,
csupán az akkor még vastag és dús, 
fekete hajából font, kalácsformájú, 
özvegyi korona, mely lángra kaphat.
Vagy jobban hangzana a „lángra lobbanhat?”
Pár napja a bal fülem dobhártyája
időnként, szeszélyesen, szárnycsapdosó
hangokat hallat, vagy mintha a hártyát
hirtelen fuvallatok érnék, ilyenkor úgy 
lejegyezném: Istenem, milyen rég volt 
mindez, mindez és még mennyi milyen rég!


Gyerekcipőben az alapjövedelem

„Azt kell világosan látnunk, hogy.”

Tegyük fel, hogy a társadalom nem
látja a világon semmi hasznunkat.
Mivel azonban szakadatlanul
tanul adni magára, eltűri
létezésünket, nem és nem taszít ki
magából, nem él a természetben
oly természetesnek számító kirekesztés
fizikai vagy pszichológiai eszközeivel,
még a gyermekeinket sem nézi ki
a játszóterekről. Pedig azok a kis senki-
háziak alattomosan és nyíltan is
imádják bántalmazni a társadalom
példás párjainak a gyermekeit,
még a kigyúrtságukat fitogtató
apukák jelenléte sem riasztja vissza 
őket a jólöltözött csöppségek 
vegzálásától. A csöppségek meg csak
nyelnek, nyelik a könnyeiket, némán,
mint a bárányok, mintha még a semmiből
jőve emlékeznének a nemlétben
uralkodó farkastörvényekre. 
A kigyúrt apa pedig nem lép közbe
védelmezni a báránykáját, hagyja, hogy
az zokszó nélkül szaladjon át a tüske-
dombtól a kötélhágcsóval kombinált
szerpentincsúszdához. Ekkor érezni már,
hogy ma még egypár perccel korábban őszül.
Készülődhet a társadalom a közelgő
télre, magunk is húzódhatunk vissza
az egykori CBA, ma SPAR feliratú
élelmiszerbolt bejáratát szegélyező
fémrácsküszöbre, mert hiába minden,
sehogy se megy elszoknunk onnan. Persze,
a vidék az más, vidéken Voltaire-t olvasván
művelnénk kertjeinket, számolván
a veszéllyel, hogy valamelyik ágyásban
Tesla kóbor árama üthet váratlanul
agyon bennünket. Felvillan egy százas
égő, egy Tungsram, és eldurran a földben.

(Megjelent a Tiszatáj 2021. januári számában)