Ennek a fele igaz
(IGAZ, ELIGAZODNI MÉGSEM KÖNNYŰ BENNE)
Álmomban ott voltam a társadalom legalján. Legalján születtem is a valóságban, egy zsákfaluban, melyet csak rendőrségi engedéllyel hagyhatott el a magamfajta alja népség. Szerettem ott szenvedéllyel mégis. Álmomban nem. Szökni akartam mindenáron, anyám szoknyájába kapaszkodva, egy olyan szoknyába, amilyet soha nem viselt szegény a valóságban. Kendőszoknyáról van szó, melyet lába köré kanyarít a nőszemély, úgy, hogy a bokája is csak ritkán villanjon ki alóla. Egy zsákfaluban ez természetes, nem? Szöktem tehát, és kapaszkodtam, és már túl jártunk Dombokon, Hegyeken is, álmomban mégsem tágítottam sehogy, ott lábatlankodtam végig a legalján.
Rorate
Köhécselek. Emlékszem, hogy’ izgultam kisfiúként, valahányszor a Mami, vagyis a nagymamám kalácsot kelesztett a kistemplom második vagy harmadik padjának a térdeplőjén a térde tésztájából. Nem tudtam a misére rendesen odafigyelni, a Csete névre hallgató plébánosunkra, aki háttal a gyér gyülekezetnek hadarta el, kövér karjait kelletlenül tárogatva, a rorate imáit. Résnyire lesütött szememet a Mami térdkalács- tésztáján tartottam, neki szenteltem teljes figyelmemet. A mise végén átkeltünk a Bécsi út bazaltkockáin s betértünk a szemközti pékségbe, a fekete fejkendős, szakajtós asszonyok közé vegyülve. A szívem majd’ kiugrott, hogy mi lesz a Mami térdével. Majd’ megsültünk a templomi fagyoskodás után. Égett a légcsövem. A Mami fején se kendő, se kalap, csupán az akkor még vastag és dús, fekete hajából font, kalácsformájú, özvegyi korona, mely lángra kaphat. Vagy jobban hangzana a „lángra lobbanhat?” Pár napja a bal fülem dobhártyája időnként, szeszélyesen, szárnycsapdosó hangokat hallat, vagy mintha a hártyát hirtelen fuvallatok érnék, ilyenkor úgy lejegyezném: Istenem, milyen rég volt mindez, mindez és még mennyi milyen rég!
Gyerekcipőben az alapjövedelem
„Azt kell világosan látnunk, hogy.”
Tegyük fel, hogy a társadalom nem látja a világon semmi hasznunkat. Mivel azonban szakadatlanul tanul adni magára, eltűri létezésünket, nem és nem taszít ki magából, nem él a természetben oly természetesnek számító kirekesztés fizikai vagy pszichológiai eszközeivel, még a gyermekeinket sem nézi ki a játszóterekről. Pedig azok a kis senki- háziak alattomosan és nyíltan is imádják bántalmazni a társadalom példás párjainak a gyermekeit, még a kigyúrtságukat fitogtató apukák jelenléte sem riasztja vissza őket a jólöltözött csöppségek vegzálásától. A csöppségek meg csak nyelnek, nyelik a könnyeiket, némán, mint a bárányok, mintha még a semmiből jőve emlékeznének a nemlétben uralkodó farkastörvényekre. A kigyúrt apa pedig nem lép közbe védelmezni a báránykáját, hagyja, hogy az zokszó nélkül szaladjon át a tüske- dombtól a kötélhágcsóval kombinált szerpentincsúszdához. Ekkor érezni már, hogy ma még egypár perccel korábban őszül. Készülődhet a társadalom a közelgő télre, magunk is húzódhatunk vissza az egykori CBA, ma SPAR feliratú élelmiszerbolt bejáratát szegélyező fémrácsküszöbre, mert hiába minden, sehogy se megy elszoknunk onnan. Persze, a vidék az más, vidéken Voltaire-t olvasván művelnénk kertjeinket, számolván a veszéllyel, hogy valamelyik ágyásban Tesla kóbor árama üthet váratlanul agyon bennünket. Felvillan egy százas égő, egy Tungsram, és eldurran a földben.
