A kétszázharminc éve elhunyt Teleki Ádámra
és a száz éve született Nemes Nagy Ágnesre emlékezve
A Cid 1773-ban megjelent fordítása Bessenyei György Ágis tragédiája című szomorújátékával együtt a magyar irodalom megújhodásának, az 1956-ban megjelent Cid-fordítás a 20. század egyik kimagasló költői pályájának mérföldköve.
„Az Tsászári és Apostoli Királyi Felség’ arany koltsos komornyik híve” – amint magát a fordító gr. Teleki Ádám nevezi – oly könnyen versel, hogy felező tizenketteseit nem egy esetben már-már 20. századiasan modernnek érezzük.
Minthogy tehát élted s híred kedvessége
Nem elég ok néked, hogy lenne mentsége
Éltednek, édesem, nézzed szerelmemet,
Szeress te is, ments meg Sanchétól engemet.
A simán gördülő, majd megzökkentett sorokban a bonyolult érvelés adekvát kifejezésének eszköze a mentsége / Éltednek (alliterációval – Éltednek, édesem – is megtámogatott) soráthajlás, valamint az élted – néked félsorrím, amely folytatólag, a harmadik sor közepén, a nézzed rímszóval is egybecseng.
Az 1956-ban közreadott fordítás Nemes Nagy Ágnese – hívja fel a figyelmet, argumentum ad hominem, Mészöly Miklós – aforisztikusan versel. Mit is jelent ez? Az esszéíró, hogy együtt gondolkodhassunk vele, Nemes Nagy Ágnes egyik négysorosát idézi.
Ki nem tud bosszút állani,
de megbocsátani se, végképp –
az örökmécsként égeti
olthatatlan keserüségét.
Az aforisztikus négysorost – állítja Mészöly – ugyanaz a morális igény hatja át, mint a fordítást. Avagy más megfogalmazásban: „Nemes Nagy Ágnes fordítása ritka találkozás is egyben”.
A versmondatok aforisztikus megformálásának köszönhetően fél tucatnál alig több sorpárral a dráma úgyszólván valamennyi fontosabb mozzanata megidézhető. Az egymásba fonódó párbeszédekből hét sorpárt, összesen tizennégy sort ragadok ki.
(Infánsnő Leonórának)
Szereti Rodrigót, én szőttem e viszonyt,
S Rodrigo általam szereti őt viszont […]
(Don Rodrigo Don Gomeznek)
Ki apját védi meg, annak nincs lehetetlen,
Legyőzetlen karod, de nem legyőzhetetlen.
(Don Sancho Ximénának)
De Úrnőm, jól tudod, mily lagymatag a jog,
Ólomlába elől a bűn eloldalog […]
(Xiména Don Rodrigónak)
Méltó lettél reám, megsértve engemet,
S halálod által én hozzád méltó leszek.
(Elvira Ximénának)
Neked az egy csapás, az egy baj tán kevés?
Halálra kell halál és kínra szenvedés?
(Don Rodrigo Don Fernandeznek)
Felség, ne sértsen az, hogy bár jelen vagy itt,
Térdre a szerelem előtte kényszerít.
(Xiména Don Fernandeznek)
Ha Rodrigo ilyen fontos lett a hazának,
Mit érted tett, azért jutalmat én kínáljak?
Mészöly Miklós széljegyzetben szögezi le, hogy a dráma hősnőjét „cselekvő nárcizmus” jellemzi, amely – mint írja − „a lelki nemesség monstruozitásával küzd az elmúlás ellen”. Nárcizmus? Monstruozitás? Ó, igen: már-már riasztó formátumúvá nőtt s talán épp e formátumban tetszelgő erény.
Meghökkentő, riasztó, már-már dermesztő a fenti jellemzés. De hát meghökkentő, riasztó, olykor már-már dermesztő a Cid hőseinek konfliktusa – és Nemes Nagy Ágnes makacs erkölcsiségben fogant, önmaga marcangolására kész verseinek nem egy fordulata is.
