„Látásra születtem, s itt kell, aki lát, tornyomba szerettem, így szép a világ.” (Goethe: Faust, Jékely Zoltán fordítása) „Lehet, hogy nem lesznek többé tornyaink, de amit eddig láttunk, azt már nem marhatja ki az emlékezetünkből semmi.” (Bálint György, A toronyőr visszapillant, 1939)
Ez csakis kétmottós vers lehet, Goethétől Bálint Györgyig, ahányszor olvasom, beleremeg a lelkem kicsiny tornyaim emlékébe, ahonnan nem hadakat lestem, nem kincseket, csak őzet, harangvirágot és aprószemű, mezőnyi szamócát, sok, rubinpiros és tiszta ízű erdei eperszemet. Megkövetem most mindkét szerzőt, hogy elorozom a Faustból a Toronyőr nevét; a keresztségben ugyan Éva, Alice lettem, de hadd legyek e nevek mellé Lünkeosz női „pályatársa”, Lünkea nevezettel. Lünkea, aki, vagányul szólva elég lüke ahhoz, hogy vérző körömmel bár, de kapaszkodjék, ha már fölesküdött rá, s mert makacs a szíve, szétzúzott őrtornya árva cserepeibe. Mert én is látni és láttatni születtem, korántsem nagyravágyó, harsány önjelöltként, csak, hogy hírt adjak arról, amit láttam, érdek nélkül, önként. Heidelberget és a finnek távoli földjét, Walest és Norvégiát és Selmecbányát, főképp, a főnix-sorsú felvidéki várost. Példáim sora számos, sőt, megszámlálatlan, de egy biztos, amíg egyetlen cserépnyi tornyocskám marad, tanú leszek, nem kürtszóval, csupán a magam módján, halkan, mert nem hiszek a diktált dalban, Aki pedig torony-romomból meghallja hangom mégis, azok előtt őszülő fejemet hálával meghajtom.
