Persze, hogy örülök neki, hogy visszajött dolgozni. A tejfehér bőrével, zöldre festett hajával igazi unikum. Mindenki rajta felejti a szemét egy pillanatra.
Bár mintha kék lett volna a haja a múltkor, mielőtt elment vizsgázni. De meg nem merném tőle kérdezni.
Mert szép, lassú, már-már kioktató hangnemben elmondaná, merre-meddig van ő a színekkel. De a szíve mélyén megbántódna. Meg, mert sértődékeny.
Meg, mert az egész nemzedéke, a mai húszévesek kissé sértődékenyek. És olykor jogosan is, mert huszonöt alatt a legnehezebb munkához jutni, és ötven felett.
De ezt a lányt amúgy is így, ilyenre nevelte az anyja.
Mert az ő teste meg valahogy sebzett, de nem ténylegesen, hanem a testképe. A testéről vallott nézetei nem nagyon jók. De ebben ő se áll egyedül. Neki akkor lett gyereke, mikor a tulajdonjogokat osztogatták. Aki kapja, marja alapon. De csak az tudott marni, aki közel volt a tűzhöz. Aki az addig társadalmi tulajdonban lévő országnagy pecsenyéből tudott kimarni jókora darabot. Gyárat, feldolgozó üzemet, gyümölcsfaültetvényt, üzemeltetési vagy örökös bérleti jogot.
A lány apja meg a falu sírásója volt. Mennybéli földeket pedig még sohasem privatizáltak. Vagyis az egyházak is akkoriban kezdték visszakövetelni a birtokaikat, de természetesen eszük ágában se volt aztán szétosztani a híveik között. Sőt, most ott tartanak, hogy kenyeret és levest se mernek osztani, inkább azt mondják, kormányunkkal egyetértésben, hogy koldus nincs, szegény nincs, s így éhes ember sincs.
S így esett, hogy nálunk, egy tősgyökér keresztény országban főleg buddhisták, krisnások, muszlimok osztanak ingyenebédet. S minden keresztény jellegű segítséghez külföldről jön a pénz. Miközben papjaink templomaik felújítására költik a nagy állami pénzeket. És félnek iskolát építeni. És féljenek is, mert itt a szülők nem szívesen adják a gyerekeiket az egyházaknak. Féltik őket az agymosástól, hogy megtanulnak nem látni, nem észrevenni a lecsúszottakat, kirekesztődőket. S egyszer majd, ha nekik, a szülőknek lesz szükségük a gyerekeikre, a gyerekeik őket sem fogják látni. És kirekesztődnek szégyenszemre a gyerekeik által. A gyerekeik szeme és szíve nem láttára lesznek kirekesztettek. És ezt nem akarják.
És úgy is nevelik őket. Kiválásra, arra, hogy a legjobbak, legképzettebbek legyenek. Ahogy ez az anya is a lányát. Befizeti minden továbbtanulási lehetőségre. És dolgozik, ínszakadásig, egyedül, hogy bírja anyagilag. És finom, válogatott ételekhez szoktatja a gyerekét, ételekhez, amiket hajnalban, munka előtt főz.
De szíve mélyén arra a majdani korra melegít, mikor a szelíd elvegyültség lesz a nyerő, és nem a kiválás, könyöklés, taposás. Csakhogy elfelejti közben, hogy hogyan lesz, és lesz-e egy egész, taposásra nevelt nemzedékből hirtelen egy együttérző, jogokat, javakat szépen elosztó nemzedék. Ha majd lehet, ha eljön az ideje.
És addig? Addig mi lesz? Addig bizony tűrjük a leány sértődékenységét. És persze a sérüléseket is, mert miközben ő megbántódik könnyen, észrevétlen szurkál és vág, és viharedzett kollégákat sért vérig, akik aztán inkább elmennek. És az anya? Az anya, akinek a lelke is sebzett, mert nem csak ki-kiújuló sérve van, hanem lelke, amit megsebzett a rossz, egyenlőtlen privatizáció. Az, hogy annak idején se ő, se a férje nem szerzett semmit, valami kis alapot a gyereknek, amire építhet, ha felnő. S ebben a sebzettségben, vagyoni sértettségben él évtizedek óta. Ebben nevelte a gyerekét, s tán ebbe halt bele a férje is, bár bolond-fájó fejjel nem a feleségére, hanem a gyerekre íratta a házat az utolsó pillanatokban.
Amit, lehet, hogy már bán, megbánt nagyon, ha látja odafentről, mint teszi szeretett asszonya önmagát földönfutóvá. Mint futna el a házból, ami nem az övé már, ahol jogilag semmi helye, el, messzire, mert nem bírja. Se anyagilag se fizikailag, se lelkileg a nagy, sikeres önzést. A taposást rajta, őrajta, a lánya által. A taposást, amit ugye kintre, odakintre nevelt bele a lányába. A siker mindenek felettiségét. Ami bejött, bár biztosan nem akarta, de bejött a házba, családba.
És mondja is, hogy lusta, hanyag otthon a lánya, vérszívóbb a legtőkésebb tőkésnél. De mit tud tenni? Muszáj, hogy hagyja, hagyja otthon tanulni a lányt. Hagyja, hogy újabb szakmát szerezzen. Hogy aztán könnyebben, drágábban tudja eladni magát a munkaerőpiacon.
Ha már ő, ő, a régvolt lány nem. Mert ez az igazán mély sebe, hogy őneki nem sikerült jobb opartit csinálni. Csakhogy akkor még nem látszott, hogy egyszer megszűnik a teljes foglalkoztatottság. Hogy egyszer azt mondják rólunk, hogy volt fejletlen szocialista ország vagyunk. És ez még nekem is fáj, fáj, mert ugyan mi is volt rossz abban, hogy a teljes foglalkoztatottságra törekedtünk, pontosan úgy, ahogy a tőkés országok is a hidegháború éveiben. Mi volt abban rossz, hogy nem engedtük koncentrálódni, az egekig erősödni, istenné válni a tőkét. A profit által erősödőt, hatalmassá válót. A kevés, hatalmas, a világot eluraló tőkét, ami mint vízözön, elsöpör minden emberséget, nemzeteket tesz örökös adósrabszolgává, népeket, családokat földnélkülivé. Hegyeket fátlanná, bányákat meddővé. És nőket és férfiakat gyermektelenné. És férfiakat impotenssé, és nőket ténylegesen meddővé. A stressz. A tőkekoncentráció hozadéka. A stressz, hogy ezt a keveset, a munkát is elveszíthetjük, mi munkások. S még a tőkések félelmének, stresszeltségének is mi isszuk meg a levét. Mert a fogukhoz vernek minden garast, és semmi pénzért nem emelnének bért, és folyton ellenőrzik a munkásokat, és az órára mutogatnak, hogy már megint nem voltunk elég gyorsak.
De félnek, a szívük mélyén félnek tőlünk, a szívük mélyén mi a cirkuszi, szelídített oroszlánjaik vagyunk. Hát félnek, hogy egyszer az ostorukkal együtt a fejüket is leharapjuk. Mert erősebbek, okosabbak, és főleg nemesebbek vagyunk náluk. Csak muszájból ölünk, és csak annyit, amennyi éhünk és kölykeink éhének csillapításához kell.
Csak néha megnézzük azt is, hogy miben élünk. Rácsodálkozunk jelenségekre. Mert ahogy az a fiatal lány jön vissza dolgozni, az most stressz, tényleg stressztényező ő is. De hát ő most a jövő gyermeke. És hinnünk kell, hogy ott szunnyadozik a szíve mélyén az együttérzés is. És felébred majd, ha felébredhet.
Ha mi, öregek most ügyesen csináljuk. És elfogadjuk az anya bocsánatkérését, és olykor a lányét is. Hogy nehéz neki, hogy rosszul, hosszan, görcsösen menstruál. És előtte is ideges.
Szóval két hét ingerlékenység, majd két hét szúrósság, könnyen megbántottság lesz a mi részünk. No de sebaj. Ő van rosszabb helyzetben, mert innen az utóbbi években eltűnt félmillió magyar. Többnyire fiatal férfi. S ez nem görög ugyan, de tragédia. Magyar, demográfiai tragédia.
Mert akkor itt félmillió fiatal lány hiába várja a királyfit, hófehér paripán. Vagy gebécskén. Mert lovunk tán még van, de nincs már, aki felüljön rá.
S hogy is van a szép gyermekdalocskában? Ennek a kislánynak nem akadt párja, bizony megharagszik.
Hát akkor csak haragudj, kiscsibém! Haragudj, ha nem jut, ha csak a maradékból jut. Haragudj, mert jogosan haragszol. De a zaklatottságot, sírósságot ne fogd a havibajodra.
Csak állj meg kicsit a neonzöld, az éjszakában kiválóan világító, csalogató hajaddal. És nézz körül.
Hol, miben élsz.
