Lanczkor Gábor: Valaki énekel

Kopár hegyek drapériája

Fölött szakadtam át az ég kárpitján,

Lobogó bőrömmel fékezve le magam,

Ne véshesse vonásaim a hitvány

Föld kősivataga kemény arcára.

Három napig aztán csak kutyagoltam,

Egymást felváltva vittük egy sakállal,

Míg össze nem rogyott alattam holtan,

Közben rekedtre röfögtem magam,

De mire elértem a dörgő tengerig,

A kusza, bőrös rajzban, aki lettem,

Húrként feszült a függőleges hátgerinc.

Alexandriában el is szegődtem

Egy aznap este induló hajóra.

Poros gabona volt a rakomány.

Vigyorgott a delfinek palackorra,

Mikor megláttak a fedélzeten,

Aztán rekedtre suttogtam magam,

Mire a friss pletykát átrágtuk:

Milyen egy rugókkal feszített gím-agancs.

Miután kikötöttünk Ostiában,

Belém kötött egy álruhás, részeg szatír.

A jobb ökle az arcomba szakadt,

Aztán letört szarvaival kékre satír-

Oztam a kitépett csúf nyelvvel

A kocsma kőpadlójára fölvázolt

Nyulat. Voltak emlékeim.

Róma gladiátor-arénájához

Húz a horizontális gravitáció,

Miként a kelő hold a Tirrén-tengert

A folyó torkába hajszolja,

Éreztem: tiszta, győzhetetlen ingert,

Fölkúszni a Colosseum testére,

Mint egy élősködő. Itt a helyem:

Ma is, ezerkilencszáz éve fönn ülök

A magasban futó kőperemen.

Vadállatok lestek rám megvetőn,

Hogy hűlő testmelegükből táplálkozom.

Tiltakoztam: nem melegvérű

Az én igazi gazdaállatom,

És nem is a roppant épület az,

Melynek köveit úgy kezdték bányászni,

Akár egy kialudt vulkán bazaltját,

Nem: múlt napfordulók tömör ásványi

Rétegződése, melynek vér-telérjeit,

Hűs vérhab-tufáit tapogatom.

Mint fügefa-csemete gyökerével

Egy vak kőtömb rését, zöldellve a napon.

Megjelent a Tiszatáj 2014/2. számában