Lanczkor Gábor: Caravaggio
Fessem újra a képet, ezek a hipokriták azt akarták,
Hogy fessek egy másikat
Helyette, mert az első változat
Obszcén. Ugyan mi volna ebben obszcén,
A Szentlélek kegyelme így árad át belénk,
Hogy közben hülyék vagyunk,
Paralizált parasztok, amíg az angyal
Közbül lebegve úgy szűri torkunkba az
Igét, ahogyan a zúgó kövei bontják szét ágakra a gyorsfutású
Hegyi csermelyt. […]
Fessem újra a képet, ezek a hipokriták azt akarták,
Hogy fessek egy másikat
Helyette, mert az első változat
Obszcén. Ugyan mi volna ebben obszcén,
A Szentlélek kegyelme így árad át belénk,
Hogy közben hülyék vagyunk,
Paralizált parasztok, amíg az angyal
Közbül lebegve úgy szűri torkunkba az
Igét, ahogyan a zúgó kövei bontják szét ágakra a gyorsfutású
Hegyi csermelyt. Az orrtőke fényesen hasította
A habot. Gaetában nem kötöttünk ki. Ráncmentesen
Vakított a vitorlavászon, akár egy feszítőkereten.
Vértől piros iránytűhegy, szúrt seb
A hátamon, hajónk délnyugati széllel
Irányban északnak – orvul lepett meg
A vad sejtés, hogy e ragyogást
A próféciámtól elhódított tartományként,
Hogy e két tartományt együtt miként
Ábrázolhatnám; miként sajátíthatnám ki a látványt.
Állig fölfegyverkezve
Aludtam, ha ugyan alvásnak lehet nevezni
A rövid éjszakai szorongást a penészszagú
Zsákoknak dőlve, melyek mögött éber rágcsálók
Motoztak. Kora hajnalban fölmentem
Levegőért a fedélzetre. Sercegő csillagok
A sós párában, keleten robaj, majd gyors
Virradat, heveny, áttetsző mocorgás
A fodrozódó hullámok
Fedezékében – miután kikötöttünk
Porto Ercoléban
Dél körül,
Úgy támogattak ki
A mólóra. Kerestem egy csapszéket,
Bármit, ahová betérhettem a forróság
Elől. Amikor visszamentem
A kikötőbe, hogy partra hordassam
A holmimat, sehol se láttam a hajót.
Törékeny, vékony burok volt a szellőzetlen
Mocsáron az a rosszul kövezett város;
Ahol csak kéttenyérnyi
Felületen átütött a hasított
Bazaltkövek közül
A puszta föld, amorf sárkánygyíkok
Kapkodtak felém párálló
Karmaikkal, majd szertefoszlottak a nyirkos
Hőségben. Kiszőkült Merisi-más, északról jött
Zseni, önportréid mind a kételyéi.
Mire visszaérkeztem Rómába,
Fölismerhetetlenül megváltozott
Az Urbs. Hatalmas építési telkeket láttam a szűk
Utcák, paloták, terek és templomok helyén, drótkerítéssel
Körbevéve, hol roppant toronyházak vázai állnak, reflektorokkal
Megvilágítva éjszaka. Az üres folyópartot
Fölverte a gyom.
A túlparti proletárnegyedet
Mintha hurrikán
Szedte volna széjjel
Elemeire; mintha úgy állt volna össze
Újra, hogy e folytatólagos vihar, az isten-ember-állat
Közti ingajárat alakítsa ki az épületek
Új formáját és az utca- meg térszerkezetet,
Hogy romboljon és tapasszon
Önkívületem, kívül mindenen,
Az emberi élet pánikszerű
Önértékén, és most meghalok.
