Holdfény-szonáta
S amikor egy vak asszony a Mester fülébe súgta: bármit megadhatnék, ha egyszer láthatnám a holdfényt, sziklák omlottak le a Mester szívéről, s a Vierwaldstätti-tó tükrén megcsillanó világosság vezette kezét a kottapapíron; lenge vízi nimfák, a najádok lejtettek táncot, tündököltek, testükkel hullámokat hajtogattak a tavon, s mint akik az élet szerelmesei, megmártóztak a csillogó habokban; a kíséretben a holdfénysugarai hullámzanak, felül fájó dallamív ereszkedik ránk, mint úszó koporsó rakja ránk terhét az emlékezés, amikor még minden teljes, hiánytalan, maradéktalan, mint maga a holdfény, s maga az Isten.
6. Brandenburgi verseny
I. Allegro Száguldanak a hangok a légiesen könnyű, éteri világban, vonók nász- tánca a húrokon, hirtelen lehullik az éjszaka, ölemben tartom, mint Mária gyermekét, ringatom, hogy ne riassza fel álmából a szólam- belépéseket, melyek maguktól is megtörténnek, mert nincs semmi, ami megállíthatná őket; félek, a fürge futamok fátumként nehezednek rám: sorsom B-dúrban beteljesedik. II. Adaggio Odafönt az éj nagykabátján világító gombok a csillagok. Fényesen, kimérten ragyognak, s az első hegedűn a lélek vonója játssza lassú tempóban az élet ritmusát, majd a másodhegedű is belép, a sarki fényre gondol, és arra, hogy milyen lomha, vontatott ez a tétel, mint amely hosszúra nyújtaná az éj rétes- tésztáját, de a zenekar összes húrja egyet akar: feltámadni egy búzaszáron egy pipacsmezőben. III. Allegro Szeretni kell a téli fákat, ágaikról a lepergő hangokat, gyorsvonatként száguldó ritmusában az ágreccsentő éjszakákat, a felénk boltosuló tiszta kvinteket és kis terceket; irgalmasságból csipkét horgol a hóesés, lezúdul a menny, s mi a vonósok vágtató virtuozitásában hisszük: árnyékból a fényre nyíló lélegzet az, ami halhatatlan, ami múlhatatlan, ami maradandó: ami barokkosan szédületes és örök.
