Olyan nincs, hogy mese nincs
Előfordult már veled, hogy egész nap fájt a szíved? Megmagyarázhatatlan szomorúság dögönyözött reggel, míg kitámolyogtál a napra, hogy beszívd a késő nyár illatát. A szomszéd háromszínű macskája ijedten rohant keresztül az udvaron, nyomában a rémület halványkék felhője gomolygott. Álltál a fügefa alatt, és sírtál. Komolytalannak, üresnek, semmirevalónak érezted magad. Kapaszkodtál a régi nyarak pókjai szőtte hálóba, de nem tudtál meg a múltadról többet. Magadról sem. Akárhogy töprengtél. Feladnál mindent, de a mesét nem lehet abbahagyni. Folytatni kell. Fájó szívvel is.
1.
Száztizenegy krumpli csörtet a málnabokrok között. A hetvenkilencedik éppen nyári ízekről, illatokról ábrándozik, amikor is a négyes számú, kissé bogaras rokona oldalba böki, de olyan erősen, hogy elillannak az ízek, el az illatok is. A hetvenkilencedik krumpli méregbe gurul, és nagyot taszajt négyeskén.
– Te tökkelütött tulok, nem tudsz vigyázni! A sárba hullott miattad a szőlős joghurttortám, amit elképzeltem, oda az egész.
A negyedik krumpli szégyenkezve mered a cipője orrára, és azt dünnyögi:
– Jaj, nagyon sajnálom, majd Momo készít neked másikat. Elviszlek hozzá, ha akarod.
A többi százkilenc meg sem hallja a párbeszédet, tudomást sem vesz az összezördülésről, csak vonulnak nagy robajjal tovább, keresztül, kasul a málnáson. Az egyes krumpli fülében halk zene szól, ezért kissé imbolyogva közlekedik, a kettes harcias hőbörgéssel hídnak képzeli magát, az ötös már reménykedik, hogy egyszer odaérnek, ahova elindultak, de a többi csak megy, botladozik bambán, bátortalanul, balra zárva minden sört. Azaz sort.
A négyes meg a hetvenkilences hátra marad.
– Tényleg elviszel Momóhoz? – enyhül meg a kétszámjegyű.
– El én! – szól elszántan a négyes, akinek ősei között foltvarró, favágó, fene nagy sárkány egyaránt található.
– Induljunk máris! Joghurttortára vágyom – sürgeti az álmodozó, és kopott, katicákkal díszített bőröndöt nyom kissé bogaras rokona kezébe, aki ámulva nézi a hetvenkilencest.
– Sose jártál még a kerítésen túl. Most itt csörtetünk a málnabokrok között. Nem elég? Utazni akarsz mindenáron?
– Hát persze! Eljött az idő. Momo vár.
– Honnan tudod? Nem ismered.
– Nem. De tudom. Vár. És örül majd, ha meglát. Talán már kész is lesz az a torta, mire odaérünk. Na, gyerünk, ne húzd az időt!
Négyes krumpli nagyot sóhajtott. Megmarkolta a bőrönd fülét meg hetvenkilences kezét, és a gondolatnál is gyorsabban ott termett, ahonnan a szürkék szivarjukat elhagyva menekülnek.
2.
A százkilenc krumpli elszántan gyalogol, maguk mögött hagyva a málnást. A negyvenegyes egyszer csak felkiált:
– Kettő eltűnt!
Az egyes krumpli nem hallja, ő mindenki mástól függetlenül éjjel-nappal rádiózik. Csak és kizárólag az ő fülében szól Pachelbel D-dúr kánonja meg Sosztakovics második keringője. A kettes még mindig hidat játszik, pillérnek és útnak gondolja magát egyszerre. Összekötő elemnek. Az ötös már régóta szeretne vágóhidat látni, a hatos meg folyton egy bizonyos kórtermet emleget, de senki nem érti, mit akar. A negyvenegyes krumpli megtorpan, a többi beleütközik, egymást felborítva ülnek a porban, s nézik, mint masírozik a többi, a menet eleje.
– Héééé! – ordít a negyvennégyes. – Ne rohanjatok!
Meg sem hallják. Erre aztán a százkettes fölkap egy hantdarabot, és a fülük botját sem mozdítók után hajítja nagy erővel, erőnek erejével. A megfelelő ívben. Talál. Az egyes megáll, a kettes is, a hármas is. Mindenki várakozón néz hátra, és egyszerre döbben meg, amikor kiderül, négyes és hetvenkilences eltűnt.
Ekkor hat új krumpli bukkan föl, vállukon tarisznya, benne a szegénylegények kenyere meg némi gyorsfagyasztott sütemény. Nem, nem joghurttorta. A hat közül a legbeszédesebb megkérdezi a sor elején tébláboló egyest, csatlakozhatnak-e, s persze a válasz igen. Száztizenheten bandukolnak tovább, azaz csak bandukolnának, ha nem tűnt volna el közülük kettő, megzavarva a kialakult rendet, békés hadiállapotot.
A sok krumpli egyik lábáról a másikra áll, nem beszélnek egymással, de érzik, valami nem stimmel, valami nem jó, valami végleg összetört. Hatvanhatos váratlan tette meglepi társait. Sosem szól semmit, most is cselekszik inkább. Előkap a zsebéből egy sárga-fekete csíkos szigetelő szalagot, néhányszor megforgatja a tenyerén, majd a magasba tartja.
– Nahát, hatvanhatos, megtaláltál? – Négyes krumpli hangja szól valahonnan. – Ne aggódjatok értünk, jó helyre tartunk. Momóhoz. Aki vár. Hetvenkilences most nem tud beszélni. Alszik. Kimerült. Majd jelentkezünk. Csak menjetek tovább az úton. Egyes fülében szól még a zene? Nem baj. Üzenem, elmúlik majd. S ha szembejön veletek új meg új meg még újabb krumpli, nyugodtan fogadjátok őket szeretettel, és ballagjatok tovább. Cseppet se búsuljatok. Hazatértünk, de előbb el kell kapnunk a szürkék hegedűsének grabancát. Momo segít.
A száztizenöt krumpli ámult is meg nem is. Négyes gúnyneve Démoszthenész. Egy hordóban találtak rá. Azért. Meg azért, mert folyton szónokol. De legalább él, gondolja a többi. S mennek tovább.
3.
Hogy, hogy nem, egyszer csak százhuszonegy krumpliról szól a mese. Aki mondja, nem tud számolni. Aki hallgatja, jól ad össze, szoroz, kivon, de az osztással meggyűlik a baja. Ráadásul a prímszámokat is utálja. Nos, a lényeg, hogy a krumplicsapat tör előre, mint az amuri partizánok, dalolnak, nótáznak, fújják az indulókat, egyiket a másik után. „Ez a harc lesz a végső.” Tuti? Persze. Egyik krumpli sem kérdez, csak zengi: „Holnapra a viláááág.”
Közeleg a patak, rajta macskahíd. A túloldalon újabb krumplik tömörülnek. Fáradtak és zajosak, messziről épp úgy festenek, mint akik találkoztak a legöregebb ördöggel, kirángatták a három aranyhajszálát, és most nem tudják, visszatérjenek-e a biztonságosnak tűnő pokolba, vagy haladjanak tovább az úton, lesz, ami lesz. A magasban keringve köröző héja ámulva szemléli a gyülekezetet, itt is krumplik, ott is krumplik. De még hány! Csodálkozik. Aztán számolni kezd. Kétszázkilencvenhat. Már csak négy hiányzik, és kereken háromszázan lesznek, mint a spártaiak. Vándor, vidd hírül, ötlik a művelt ragadozó eszébe, majd a közeli könyvtárba repül, hogy ellenőrizze, hogyan szól pontosan a híres epigramma. Közben olvas néhány sort Thuküdidésztől, belelapoz Epiktétosz Kézikönyvecskéjébe, és megfogadja, ezentúl letöbbször majd hallgat, és csak fontos dolgokról beszél.
A négy híján háromszáz krumpli közben üdvrivalgások közepette egyesíti erőit, és a leghangosabb közülük új célt tűz ki. Szerezni kell egy burgundi vörös töltőtollat. Nofene, morog a legkisebb, akinek a homlokára írták a számát, 271, hát minek nekünk töltőtoll, hiszen írni sem tudunk. Lehurrogják, hát hogy is ne tudnánk. Minden krumpli tud írni. De nem!! – kiabálja a huszonnyolcas. – Én nem tudok. Folyton összeakadnak a betűk. Fecskefark meg hullámvonal, egyenes és görbe, de minduntalan görcsbe rándulnak az ujjaim, a gyomrom, kitágul a pupillám, lever a víz. Lélegezni is nehéz, nemhogy írni. Olyankor még a voltot is elválasztanám legszívesebben, így ni: vo-lt.
– Ide doktor kell – szól a legbölcsebb, de hogy melyik, senki sem tudja. A csoport közepéről hallatszott erőtlen hangja.
– Fenét! Szóljunk a kapitánynak! – dörgi a legbátrabb, aki már majomcsapdákat is állított az esőerdőben, és kopasz fákat is festett naphosszat, de leginkább olvasni szeretett. Lehet, hogy ő a 265. krumpli, akiről egy másik mese szól?
Gajdó Ágnes
