tiszatáj | 2021. december 2.

Törzsasztal Műhely

Anyának lenni Kisinyovban

TATIANA ȚÎBULEAC: ÜVEGKERT

VESZPRÉMI SZILVESZTER KRITIKÁJA
Egy árvaházból kivett kislányból a moldáv rendszerváltás éveiben orvos lett, Tatiana Țîbuleac Üvegkert című regényében ezzel mégsem egy nagy, klasszikus felemelkedéstörténetet mesél el. A 2019-ben Európai Unió Irodalmi Díjjal kitüntetett regény Moldova függetlenné válásának kevésé ismert, ám megkérdőjelezhetetlenül kelet-európai történetét mondja el úgy, hogy a történelem látszólag mindvégig háttér marad…

Egy árvaházból kivett kislányból a moldáv rendszerváltás éveiben orvos lett, Tatiana Țîbuleac Üvegkert című regényében ezzel mégsem egy nagy, klasszikus felemelkedéstörténetet mesél el. A 2019-ben Európai Unió Irodalmi Díjjal kitüntetett regény Moldova függetlenné válásának kevésé ismert, ám megkérdőjelezhetetlenül kelet-európai történetét mondja el úgy, hogy a történelem látszólag mindvégig háttér marad. „Meg tudom fogalmazni, milyen volt számomra, de ennek nem lenne köze sem az újjászületés éveihez, sem a függetlenséghez, sem a háborúhoz” (221.) – vall Lasztocska, a regény főszereplője felnőttként egy kollégájának arról, hogy sem a mindennapok megélése nem a történelem távlataiból elképzelt módon zajlott a kamaszéveiben, sem a változások politikai motiváltsága nem volt ekkor még látható számára.

A rövid regény 167 egy-kétoldalas fejezetből áll, melyek mind a panelbéli élet és a moldáv világ érzéketlenségéről tanúskodó történetek. Lasztocska felnőtt nőként, anyaként, az egyik bukaresti kórház szülészeti osztályának vezetőjeként fiktív önéletrajzi levelet ír az őt elhagyó szüleinek, az olvasó ezt a levelet olvassa fejezetről fejezetre. Miközben ebben a retrospektív elbeszélésben a főszereplőt hét éves korától a felnőttségéig követjük, a visszaemlékezést jelenbéli állapotok leírásai, érzelmeken való töprengések, újrakonstruáló értelmezések vagy a harag, a hibáztatás és az elfogadás köré szerveződő fejezetek szakítják meg, a regény így egymás mellett mutatja be a lejegyzéseket és az évtizedeken át ki nem mondott, le nem írt sebek felszakítását. Lasztocska önéletírása azzal a nappal kezdődik, amikor Tamara Pavlovna kiveszi őt az árvaházból, hiszen az a nap egy reményekkel teli élet kezdete, amelyről odabent csak álmodozni tudott a barátaival. Ez a boldog reménykedés azonban csupán a következő napig marad vele, kiderül ugyanis, hogy a nőnek Lasztocskára azért van szüksége, hogy segítsen neki üvegeket gyűjteni, mosni és visszaváltani. A két karakter az utcákat járja reggelente, Tamara közben ütésekkel tanítja a lányt az orosz nyelvre, mi több, a Lasztocska nevet is így adja neki, ami oroszul fecskét jelent.

Haladva a regénnyel lassan megismerjük Tamara Pavlovna életterét, a kisinyovi lakótelep világát, ahol olyan nők alkotnak életközösséget, mint például egy özvegyen maradt öregasszony, egy polgári életében megmaradt zsidó családanya, egy magányosan élő vénlány, aki talán saját maga előtt sem vállalta soha, hogy a nőkhöz vonzódik, egy prostituált, aki az évek alatt szerelmes is volt, vagy épp Tamara, aki nem sajnálta sem az idejét, sem a társadalmi megítélését az üveggyűjtésben rejlő lehetőségekért cserében. Tamara Paplovna szemében az üveggyűjtés a meggazdagodás legkézenfekvőbb eszköze – „A semmiből nyert pénz. A semmiből összejött vagyon.” (25.) –, a gyűjtések mellett pedig ő maga is vesz át üvegeket potompénzért, hogy azokat kitisztítva drágábban továbbadja. A lehető legnagyobb vagyon felhalmozásának a vágya Tamara legjellemzőbb tulajdonsága, amely végigkíséri őt egészen a haláláig, a már szinte tehetetlen, demens asszony az élete végén ismét utcai gyűjtögetésbe és lomfelhalmozásba kezd.  Ez a birtoklás vezette – már-már vállalkozói – gondolkodás azonban nem csupán az üvegekre korlátozódik. Ahogy a regény egy pontján a főhős megtudja, Tamara valójában nem megszabadította őt az árvaléttől az örökbefogadással, hanem kivásárolta az árvaházból, mert szüksége volt további munkaerőre, és a lány oktatására szánt vagyont és energiát is befektetésnek látta, hiszen a jó tanulmányi eredmények, amelyek elérhető tették Lasztocska számára az orvosi pályáját, az asszony szemében az időskori biztonság ígéretét hordozták.

Lasztocska személyisége erre a kiszolgáltatottságra és lelki ürességre épül, később anyai szerepében is küzd a kötődés nehézségeivel, de a szüleihez intézett sorok is arról tanúskodnak, hogy nincs tisztázott viszonya a múltjához és érzelmi életéhez. Nevelőjét, Tamara Pavlovnát egyszerre tiszteli, amiért orvossá nevelte őt, és gyűlöli, amiért nehéz gyerekkort teremtett számára, annak kontextusában azonban, hogy kiemelkedhetett az árvaságából minden Tamarával kapcsolatos negatív gondolata miatt bűntudata van. Lasztocska számára az anyaság néhány pillanatában mégis érthetővé válik, hogy hogyan mondhat le a gyermekéről valaki. Lánya, akinek a Tamara nevet adta, üvegcsont-betegségben szenved, így mindig erős fájdalmai vannak és aktív, óvó figyelmet követel magának. Lasztocska nem tudja megadni gyerekének a számára szükséges időt, mégis, Tamara Pavlovna mintáját követve tudja, mi is a nevelés becsülete, és ehhez tartja is magát.

Így válik a regény központi problémájává az anyaság, legyen szó azon belül a biológiai szülőség, a nevelőszülő és gyerek között létrejövő viszonyrendszer vagy egy beteg gyermekről való gondoskodás kérdéséről. Lasztocska meghatározó érzése a szégyen az anyaságával kapcsolatban: nem tudja feldolgozni, hogy beteg gyermeket hozott a világra, ezt pedig az érzelmi kötelékekben rejlő bizonytalansága is csak tovább erősíti benne. Hanyag, iszákos, bukott szülőként tekint magára, aki gondolatban sokszor újrajárja a szülei gyermekük felneveléséről lemondó útját, és retteg, hogy átörökíti az általa megélt elhagyatottságot. Bűntudattal beszél arról, hogy nem tud jó anyja lenni a gyermekének és elhanyagolja őt, a beteg gyermektest véraláfutásai és csonttörései ezt vissza is igazolják számára. Ez a szégyen az egész visszaemlékezést átjárja, ahogy az önéletírások esetében, úgy itt is arra keres a levélíró választ, hogy milyen út vezetett el idáig, a levél címzettjei sem véletlenek, a megírt mondatok végső soron a támogató szülői lét mintáinak hiányáról tanúskodnak.

Lasztocska éli a mindennapjait, miközben a változó világ a későbbi Moldova fővárosában sem tűnik történelmi léptékűnek. A rendszer átalakulását a regény élettereiben legszembetűnőbben a nyelvek és lehetőségek változása jelenti. A moldáv anyanyelvű lányt az árvaházból kihozva Tamara nehezen neveli át orosz nyelvre, de kamaszként Lasztocska is belátja az orosz nyelvben rejlő, mobilizációt segítő hasznot – „Minél jobban beszéltem oroszul, annál szebbnek tűnt a jövőm.” (53.) –, mely a Szovjetunió felbomlásáig meg is marad. A moldáv közösség ekkor újra felveszi a saját nyelvét és kultúráját, az orosz nyelvű közösséget, kultúrát és nómenklatúrát megszállónak bélyegzik, ezzel egyidőben pedig román hatásra a latin írásmódot kezdik el használni a cirill helyett. Lasztocska számára sokáig érthetetlenül, hirtelen a román nyelv válik fontossá, arra van szüksége, ha orvos, illetve egyáltalán kitűnő diák kíván lenni. A nyelvelsajátításnak és egyáltalán a nyelvek találkozásának helyzeteiben a szövegtest maga is aktívan részt vesz, a nyelvváltás bemutatásának zavarbaejtő, többnyelvű játékában példákat hoz orosz szavak összekeverhetőségére, a román-orosz nyelv különbségeire, vagy az orosz szavak nehezen tanulhatóságára. Joó Attila fordító munkáját dicséri, hogy ezek magyar fordításban, lábjegyzetelve is érthető, átélhető szöveghelyek maradnak, melyek ténylegesen rá tudnak mutatni arra a magyar rendszerváltás kontextusában felfoghatatlan nyelvi és kulturális változásra, amelyet ez az időszak – a legapróbb, legmindennapibb nyelvhasználat szintjén is – a moldáv közösségnek jelentett.

Éppen ez a nyelvi és kulturális rétegzettség dolgoztatja meg a regényolvasót. A könyvben első pillantásra Lasztocska életútjában csupán egy felemelkedés történetét látjuk, mégis, a kelet-európai történetek azon kevés szövegéhez kapcsolódik, amely tematizálja a keleti blokk rendszerváltásainak veszteségeit. Hasonlóan például Michał Witkowski Kéjpart című kötetéhez, mely a lengyel mélyszegény homoszexuálisok közösségéről beszél, itt is egy olyan kiszolgáltatott csoport tagjai, egy háztömb különc alakjai kerülnek középpontba, akiknek megvolt a maguk jól felépített rendje a rendszerváltásig. A zsidó asszony a rendszerváltás után azonnal Izraelbe költözött, az évtizedek óta vegetáló, béna vénasszony meghalt, Tamara Pavlova megbolondult, a panelek között játszó gyerekek felnőttek, és ha sikerült is kiemelkedniük a környezetükből, a traumáik évtizedekig kibeszéletlenek maradtak.

Lasztocska egy új karakter A fehér király vagy A hóhér háza gyerekszereplői mellett, hiszen az Üvegkert túllép a két említett könyv hagyományos kelet-európai elbeszéléstechnikájának (ártatlan gyermeki pozíció egy diktatúrában vagy egy, a diktatúra erőszakosságát újratermelő, frusztrált gyereklétben rekedtség) keretein, egyszerűen azzal, hogy történetét nem a diktatúra rendszerében meséli el, főszereplőjét pedig nem a diktatúra rendszere bénítja meg, hanem a hosszúra nyúlt átalakulás bizonytalansága. Lasztocska tehát nem az a karakter, aki visszatérően újrameséli és újrateremti, ahogy a tévében folyamatosan Ceaușescu kivégzését ismétlik (vagy az ehhez hasonló, ebből az időből vakuemlékként őrzött tapasztalatokat), az író ugyanis új elbeszélési gyakorlatot működtet a töredékességgel: a szilánkszerű, rövid fejezetek, melyek végtelenül személyesek, képtelenek is volnának nagyobb történelmi távlatokat magukba fogadni. A regény legnagyobb érdeme éppen ezért az a frissesség, ami az olvasó számára bebizonyítja: van kilépés a néha már megkövesedettnek hitt kelet-európai elbeszélések bűvköréből.

Veszprémi Szilveszter


(A cikk szerzője a szegedi Törzsasztal Műhely tagja)

Metropolis Media
Budapest, 2021
264 oldal, 3490 Ft
Fordította: Joó Attila