Kőrizs Imre: Szerencse

Életem első négylevelű lóheréjét

a gerundiumnál találtam,

egy pontosan százhuszonegy

éves latin nyelvkönyv száztizenharmadik

és száztizennegyedik oldala között.

Nem tudom, hozott-e szerencsét eredeti gazdájának,

aki tanár lehetett – mert a címlap pecsétje szerint

a könyv tiszteletpéldány:

„Tankönyvül való szíves alkalmazás czéljából.”

Ha az illető 1903-ban már nyugdíjba készült,

akkor lóhere nélkül is szerencsésnek mondható

generációhoz tartozott, de egy pályakezdőnek később,

a háború utáni spanyolnáthajárvány idején

vagy a forradalmi hercehurcákban

a kis növény mégis jó szolgálatot tehetett.

Arról nem is beszélve, hogy a várost, ahol tanított,

el is csatolhatták, gerundiumostul, lóheréstül,

húsz év múlva meg esetleg vissza –

igaz, ekkor már mindenképp a nyugdíjhoz közeledett.

Úgyhogy a Don-kanyar már az esetleges fiait érintette,

amit közvetett érintettségnek azért így sem neveznék,

a holokauszt meg pláne nem volt nemzedéki szempontból válogatós.

Szerencséje volt, vagy igyekezett – tudván: „Fortes Fortuna adiuvat”

– a szűk határok között saját maga alakítani a sorsát?

Kitelepítették-e ötvenegyben, vagy megúszta,

hogy a Hortobágyon mondogassa a memoritereket?

És akkor ez még csupa általánosság.

Konkrétan pedig itt ez a száraz, csukaszürke, könyvszagú lóhere,

és most fogalmam sincs, mit csináljak vele –

keretezzem be, dobjam teátrálisan tűzbe,

vagy felejtsem el, tegyem vissza a helyére,

hátha megint egyszer megtalálja majd valaki?

(Megjelent a Tiszatáj 2016/7–8. számában)